Szingapúr nemzeti ünnepe (National Day) augusztus 9-re esik és a különféle ünnepségek mellett ilyenkor mindig beszédet mond a miniszterelnök is. A beszéd kb. egy héttel az ünnepségek után van, de így is egyértelműen a National Day-hez kötődik.

Miniszterelnöki beszédekből, országértékelőkből nálunk sincs hiány, korábban tettem már kísérletet ezen a blogon arra, hogy összevessek egy magyar évértékelőt a szingapúrival. Bemásolom ide, amit akkor mintegy felvezetőként írtam, mert most is érvényesnek tartom:

„Szingapúrról többször írtam már személyes érintettség okán, ez a poszt nem Szingapúr dícsérete. Véleményem szerint egy diktatúra akkor sem jó berendezkedés, ha sikeres. Ezt egyszerre tartom igaznak a most olajon ülő öbölbeli országokra, és a kiváló adottságokkal bíró Szingapúrra. Korábban hosszan írtam arról, hogy az egy főre jutó hazai össztermék alapján a világ negyedik leggazdagabb államának tartott ázsiai szigetország minek köszönheti előkelő helyzetét, és milyen kihívásokkal küzd. Ezeket most is fenntartom.”

Főleg azok számára lehet mégis tanulságos az ilyen összevetés, akik eddig csak a műfaj hazai remekeit élvezhették. A bejegyzés magyar aktualitását az a folyton visszatérő hivatkozás adja, miszerint Magyarország a Szingapúrihoz hasonló irányba megy. Hát lássuk….

(fotó: William Cho)

A Szingapúri miniszterelnök beszéde teljes terjedelmében megtekinthető itt. Ez az objektív forrás, minden ami ennél lejjebb van, az az én szubjektív interpretációm…

Van egy általánosan elfogadottnak tűnő közmegegyezés arról, hogy a miniszterelnök/vagy államfő az egy olyan foglalkozás, aminek szerves része a szimbólumok mentén való kommunikáció, egyfajta vízió megjelenítése, hovatovább megteremtése. A miniszterelnök nem szakember, de még csak nem is szakpolitikus, neki egy missziója van, a horizontot látja. Sőt az igazi államférfi onnan ismerszik meg, hogy mindenkinél hamarabb látja, mi van a horizonton is túl.

Számomra ez ugyanaz a nagyon félrement pátosz, mint a mi – szerintem elcseszett – kifejezésünk, az ún. „közjogi méltóság”. Ezt a szót olyasvalaki találta ki, aki nagyon szerette volna becsempészni a középkort a XXI. századba. Amikor méltóságosok voltak a köznek olyan nagyon sok joga nem volt, amikor pedig a közjóról és ne adj isten emberi vagy állampolgári jogokról beszélünk, az éppen a méltóságososdi ellenében fogalmazódott meg. A kettő együtt legfeljebb ellentétpárnak megy el.

Kőbányán születtem, talán innen ez a földhöz ragadt proletár öntudat, de ha hozzám eljön mondjuk egy asztalos, és elkezd Gyűrük Ura szintű képekben beszélni az ezeréves tölgyről ahelyett, hogy leméri a falat, meg megbeszéli velem, hogy mégis mit szeretnék, akkor nagyon hamar kiteszem a szűrét.

Hasonló elvárásaim vannak egy miniszterelnökkel kapcsolatban is. Sem a juttatásaikat, sem a kiemelt pozícióikat, a kék lámpás vonulgatásaikat és az ezernyi privilégiumaikat nem tudom elfogadni, azt pedig kiváltképpen nem, amikor érdemi munkavégzés helyett csak a frázisok puffogtatása megy, de az nagyüzemi méretekben.

Ennek fényében gondolom azt, hogy a szingapúri miniszterelnök Lee Hsien Loong tegnapi beszéde a műfaj határait feszegető igen figyelemreméltó teljesítmény volt. A szingapúri demokrácia, hát köztünk legyen szólva, sajátos képződmény. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt mondom azt, hogy ez a tegnapi beszéd a nyugati demokráciák mezőnyéből tekintve is kiemelkedő volt, formabontó stílusa remélem ragadós példa lesz.

Ha már mindenképpen szimbólumokat akarunk, itt is volt számos olyan vonás, aminek szimbolikus jelentősége van. A beszéd valójában nem egy beszéd volt, hanem három. Idén először a youtube-on lehetett élőben követni, és kis szünetekkel, de a beszéd háromszor ment le egymás után. Először malájul, másodszor mandarin nyelven (a legelterjedtebb kínai dialektus), majd végül angolul. Mindhárom beszédet maga a miniszterelnök tartotta, papír nélkül, spontán, sok humorral, nyelvi átkötésekkel és rengeteg modern eszközzel. Egy 75%-ban kínaiak által alkotott nemzet miniszterelnöke fontosnak tartja, hogy az ország 4 hivatalos nyelvéből (angol, kínai, maláj és tamil) az általa beszélt három nyelven megszólaljon. Nem egy-egy beszúrt mondattal, hanem háromszor egymás után megtartja beszédét. Kezdve annak a maláj kisebbségnek a nyelvével (a lakosság nagyjából 13%-a maláj származású), akikről a szingapúri közvélekedés általában olyanokat jegyez meg, hogy „csak szülik a sok gyereket a segélyért, de dolgozni egy sem akar”. Ismerős ez valahonnan?

Szingapúr egyik alapköve a multikulturalizmus, ráadásul ez vallási sokszínűséget is jelent. Politikai rendszerét tekintve messze áll a nyugati demokratikus modelltől, de a kirekesztő nacionalizmus semmilyen formáját nem tolerálja, e tekintetben az ország végtelenül liberális. Ez a liberalizmus azonban nem ideológiai, hanem üzleti természetű. A nemzetiségi hovatartozás helyett az ország igazi összetartó erejét a beszédben is hangsúlyozott meritokrácia (egy olyan rendszer, amiben az előrejutás egyetlen feltétele az érdem) adja. Ennek üzenete az, hogy mindegy honnan jöttél, annak fényében kerülsz megítélésre, amit itt leteszel az asztalra. Az ország máig mágnesként vonzza a világ legtehetségesebb, kozmoplita gondolkodású és életstílusú szakembereit és emellett mind a négy nemzetalkotó közösség mély gyökereit meg lehet itt találni. Ki-ki élhet a saját identitásának megfelelően. Amikor a miniszterelnök három nyelven mondja el beszédét, ezt a sokszínűséget emeli ki értékként, és kíván hitet tenni mellette, saját személyes teljesítményével.

A meritokratikus gondolkodásmód egy nagyon erős neoliberális gazdaságpolitikával jár együtt Szingapúrban, aminek építőköve az egyéni teljesítmény. A kommunikációs és oktatási körökben ma nagyon menőnek számító „strategic story telling” módszerét használva a beszéd elvont fogalmak vagy száraz statisztikák helyett 3-4 konkrét személy történetét meséli el annak demonstrálására, hogy az egyéni erőfeszítések, melyeket az állam és a helyi vállalatok az oktatáshoz való hozzáféréssel támogatnak, még a képzetlen, különféle hátrányokkal terhelt emberek számára is meghozzák gyümölcsüket.

A szingapúriakra nagyon jellemző módon az előadás már-már rongyrázóan high-tech külsőségek között zajlik. A miniszterelnök beszéde valójában egy interaktív egyetemi szeminárium, amiben a háta mögött látható, számomra első pillanatra a táncdalfesztiválok díszleteit idéző buborékokról egy percen belül kiderül, hogy azok egy multi-screen projektor felületei, amiken néha egymásba fonódó néha egymással párhuzamosan futó, eltérő információk vagy éppen hangulatok jelennek meg. Az előadásban rengeteg képet, szemléltető ábrát, kisfilmet látunk beszúrva, a miniszterelnök mint egy konferencián kis lézermutatóval karikázgatja, amit ki akar emelni, miközben számos alkalommal megszólítja, megkérdezi és fizikailag is megmozgatja a közönségét. Azon gondolkodtam, amikor néztem, hogy ezt most vagy egy éve gyakorolja három nyelven, vagy egy hihetetlenül profi előadóval van dolgunk.

A 3-4 konkrét történet nem csak említésre kerül, hanem ezek az emberek meghívottként ott ülnek a nézőtéren, némelyikük láthatóan elérzékenyül. A történet mindegyik esetben ugyanaz. Van egy maláj, kínai vagy indiai származású, alacsony iskolázottságú kisember, egy nő és két férfi, ha jól emlékszem, akik éltek a számukra biztosított oktatási, továbbképzési lehetőséggel és ma mindnyájan magas beosztásban dolgozó, jól kereső, vezetők. Az egyikőjük daganatos betegségből épült fel, a másik hallókészüléket visel, és mindannyian igen mélyről indultak. Az oktatás, a folyamatos fejlesztés szükségességének üzenete visszatérő elem a miniszterelnök korábbi beszédeiben is. A világkép, amit ezeken a kézzelfogható történeteken keresztül közvetíteni akar számunkra a cselekvő, magáról gondoskodni tudó, a jövőjét tekintve motivált és elkötelezett embert írja le, akiknek életében a közösség, a kormány úgy van jelen, hogy létrát ad alá, de mászni mindenkinek magának kell. Ez a társadalompolitikai berendezkedés egyébként nagyon jól kitapinthatóan visszaköszön itt Észtországban is, de az majd egy másik bejegyzés lesz.

A másfél órás előadás második felében, egy valódi egyetemi előadásnak is beillő, családra lebontott kalkulációt látunk az átlag szingapúriról. Ötletes infografikákkal a miniszterelnök elkezd havi fizetésekről, lakhatási költségekről és nyugdíjmegtakarítási lehetőségekről beszélni, a szingapúriak számára létfontosságú CPF rendszerrel (a lakás és nyugdíjmegtakarítás sajátos kombinációja) kapcsolatos várható változásokról. Legyinthetünk persze, hiszen a vágóképeken látjuk, hogy kb. 500 szemüveges programozó matematikus ül vele szemben. Én azért mégiscsak azt emelném ki ebből, hogy ebben a másfél órában 45 perc a konkrét számokról, a konkrét kisember szintjén szólt. A live youtube felületen (igaz moderálva) de folyamatosan futottak a kommentárok. Amint számokról van szó, azonnal jöttek a vélemények, ellenvélemények, egyet nem értések és kritikák is. A miniszterelnök maga utalt arra a botrányra, ami nemrégiben végigsöpört a szigetországon, amikoris ellenzéki aktivisták egy csoportja komoly visszaélésekkel vádolta a kormányt a nyugdíjmegtakarítások kezelését illetően. Az előadásban próbálta ezeket az érveket cáfolni.

Azzal együtt tetszett a beszéde, hogy engem sem a politikai berendezkedéséről (gyakorlatilag kirobbanthatatlanok a hatalomból), sem pedig a CPF pénzek felhasználásáról nem győzött meg. Látom benne a próbálkozást. Fura, kevert érzés van bennem mindig vele kapcsolatban, mert azzal együtt szimpatikus, hogy egy visszataszító rendszert működtet. Sokat gondolkodtam azon mivel vesz le a lábamról, és engem rendre azzal, hogy van mögötte igazi tudás és teljesítmény. Ez az ember nem egy paprikajancsi. A tényleg nagyon szubjektív véleményem akárhányszor látom, mindig az, hogy nem értem mitől nem engednek rendes, demokratikus választásokat szabad sajtóval, mert szerintem olyan jól csinálja, hogy simán megnyerné egy igazi versenyben is a miniszterelnöki pozíciót. Talán ő is érzi ezt, elmondhatta volna a beszédét 125 hozzá hű celebbel a háta mögött is. Nincs már szüksége rongyrázásra, ellenségkép kreálásra, nagy gyógyító maszlagra, ami elfedi a rémes teljesítményt, mert van teljesítmény.

Szingapúr sikere a gazdasági értelemben vett liberalizmusában rejlik, a rendpártiság és a konzervatív gondolkodás is elsősorban azt a már szinte idegesítően józan számítást szolgálja, miszerint „akárhogyis, de teljesíteni kell”. És ez számomra egy elfogadható alapelv. Nem mosdatni akartam mindezzel Szingapúr sok tekintetben antidemokratikus berendezkedését. Azt akartam inkább megmutatni, hogy ami Szingapúrt sikeressé teszi, az az ország számos elemében liberális, multikulturális és befogadó világa. Lehet, hogy ez a berendezkedés tekintélyelvű. De semmilyen formában nem tolerálja a korrupciót, az előrejutás, a pénzszerzés és a fejlődés alapja a nyílt versenyben való igazi teljesítmény. És habár Szingapúr egy büszke nemzet, erős közösség, a meglévő hatalmas társadalmi és kulturális különbségek közepette sem tolerálják a kirekesztő, melldöngető nacionalizmust. Paradox módon, rendre a hazai jobboldal hozza fel követendő példaként Szingapúrt, de a kis szigetország valójában olyan elvek diktatúrája, amik szöges ellentétben vannak a jelenlegi kurzus természetével. A józan ész, a racionális számítás, a valódi teljesítményen alapuló, nyílt verseny kegyetlen diktatúrája az övék. Nyers, Marcus-i embert termelő kapitalizmus, a fogyasztói társadalom mintapéldánya.

Lehet követni, de akkor jelzem, hogy ők éppen az ellenkező irányba mennek.