Szükségem volt egy kis időre mielőtt nekiültem az észtországi élményeimről szóló bejegyzések harmadik részének. Egyrészt elkezdődött az egyetem, sokkal kevesebb időm van, de az igazi ok az, hogy az érkezett visszajelzések alapján úgy érzem tisztáznom kell egy-két dolgot.

Alig pár nappal Észtországba érkezésem után egy könyvesbolt kávézójában üldögéltem és ült velem szemben egy másik asztalnál egy 50-es nő. Engem pillanatok választottak el attól, hogy odamenjek hozzá és megkérdezzem segíthetek-e valamiben, vagy egyszerűen kihívjam a mentőket. Annak a nőnek az arckifejezése maga volt a depresszió és a kétségbeesés. Mély barázdák szántották az arcát, kopottas ruhájában úgy ült ott, mint aki elnézést kér a létezéséért. A kabátját sem vette le, teát kortolygatott szótlanul meredve a semmibe. Ahogy elnéztem tulajdonképpen az volt csoda, hogy beült egy nyilvános helyre.

Nagyon sokan úgy reagáltak az általam Észtországról írottakra, mintha ez a hely valami bezzegország lenne. Amihez képest mi történelmi, gazdasági vagy társadalmi okokból fényévnyire le vagyunk maradva és ezek a bejegyzések semmi másról nem szólnak, minthogy milyen fasza Észtország és ehhez képest micsoda egy kupac szar Magyarország.

Magyarország kormánya tényleg egy kupac szar. Én nem tudok rájuk másként gondolni, mint erdei rablókra, akik beették magukat a parlamentbe mi meg a magunk és egymás nyugtatására még eljátszuk, hogy ez azért mégiscsak egy állam. Képesek vagyunk közjogi méltóságként tekinteni nettó gazemberekre. Azok az urak és hölgyek is ebbe a táborba tartoznak, akik láthatóan főállásban tulokként bőgik tele az internetet (ezt a blogot is) olyan hangerővel és intenzitással képviselve a legordasabb eszméket, hogy igen sokunkban kialakult az a tévképzet, miszerint itt nincs mit tenni, ez Magyarország. Márpedig ezek az urak és hölgyek – beleértve a jelenleg regnáló rezsim vezetőit is – egyáltalán nem egyenlőek Magyarországgal. Rengeteget gondolok arra a sok kreatív emberre, akiket otthonról ismerek. Vagy a szüleim generációjára, akik tisztes munkával egy életet dolgoztak végig. Ők nagyon messze vannak attól, ami ma végigdübörög Magyarországon.

Ugyanakkor az ultramodern, intelligens IT világ sem egyenlő Észtországgal. Tallinnban sétálva három várost lát az ember. Lehet turistáskodni a középkori Hansa belvárosban, Európa egyik leginkább épségben maradt középkori belvárosában. De két utcával arrébb, a 80-as olimpia tengerparti romjai között vagy Lasnamäe városnegyed betonrengetegében a legdurvább szovjet világban találja magát az ember mackófelsőben köztéren iszogató, bokszoló kinézetű helyi vagányok között. És a reptérről érkezve vagy Kalamaja negyedben már látszanak az új, skandináv stílusú építészet remekei, úton útfélen belebotlik az ember a tudatos és intelligens fejlesztések eredményeibe, találkozik ezekkel a csendes, okos, szőke emberekkel, akik kezei közül hetente kerül ki egy új sikertörténet.

(régi gyártelep épülete, mögötte új, skandináv típusú lakóépület és bevásárlónegyed Tallinnban)

Észtország számomra azért érdekes, mert Észtország mi vagyunk. Semmi nincs ebben az országban, ami bennünk nincs meg. Sem nyomor, hányatott sors, amit mi nem mondhatunk ugyanúgy magunkénak, sem pedig tehetség, ész, energia, ami nálunk ne lenne ugyanúgy meg. Az én egész észtországi létem nem egy emigráció még akkor sem, ha igen tudatos lépéseket tettem annak érdekében, hogy minimális közjogi kapcsolódásom legyen a mostani magyarországi hatalomhoz. Ezek a bejegyzések nem azért születnek, hogy elmondjam milyen fasza itt és mindenki érezze magát szarul, aki otthon van.  Ezeket a bejegyzéseket azért írom, mert az üzenetem az: MAGYARORSZÁG NEM REMÉNYTELEN. Észtországban pedig azért vagyok, hogy ehhez minél több tapasztalatot, bizonyítékot és muníciót gyűjtsek.

A bejegyzés sorozat második részében egy sor statisztikai adatot szedtem össze, és megpóbáltam a számok nyelvén érzékeltetni azt a dinamizmust, ami Észtországot jellemzi és ami igen ígéretessé teszi ezt a területét tekintve kb. feleakkora, lakosságszámát illetően majd 8-szor kisebb országot.

Most egy év kutakodás után, arról akarok írni, miképpen látom, mi a titka az észtek sikerének. Ezek a gondolatok inkább személyes spekulációk, bár jópár közülük számos általam olvasott tanulmányban, vagy helyi szakemberekkel folytatott beszélgetésben visszaköszönt. Mégis azt mondom ez egy pillanatkép, egy év után nem érzem még úgy, hogy választ kaptam a kérdéseimre.

Pontokba szedtem a szerintem meghatározó tényezőket:

1. Igazi rendszerváltás

Nem annyira tudatos döntés, mint inkább a körülmények kényszere következtében, de Észtországban radikális és ellentmondást nem tűrő szakítás történt a szovjet múlttal. Nem túloz nagyon az a megállapítás, ami azt mondja, hogy a mai Észtország semmi más, mint a Szovjetunió teljes és heves megtagadása. Végy egy tetszőleges szovjet megoldást, vedd az inverzét és az lesz Észtországban. A kényszer itt úgy jelentkezett, hogy Észtország kiválása a Szovjetunióból habár vértelen volt egyáltalán nem volt feszültségmentes. A teljes közigazgatási háttér Moszkvában volt, pénzügyi rendszer, államigazgatás, oktatás, egészségügy, közlekedés, honvédelem mind-mind kényszerűen a nulláról indult, hiszen ha akarták volna sem tudták volna azt folytatni, amit előtte évtizedekig csináltak. Nem is folytatták. Az érzelmi viszonyulásról árul el sokat, hogy az új észt állam nem ismert el semmiféle jogfolytonosságot a szovjet időkkel, az 1940 előtti közjogi állapotokat állították vissza.

Ennek olyan drasztikus következményei lettek, hogy a lakosság mintegy 30%-ának egyik napról a másikra szűnt meg az állampolgársága (azok az elsősorban orosz nyelvű lakosok jártak így, akik nem tudták igazolni, hogy maguk vagy felmenőik 1940 előtt is itt éltek már). De számomra ennél is megdöbbentőbb az az intézkedés, ami 60 év lakáskiutalásait tette egy tollvonással semmissé, és tekintet nélkül arra, hogy két emberöltővel később vagyunk, az 1938-as tulajdonviszonyokat állították vissza az országban. Legyen szó gyárakról, üzemekről, kisboltokról, földről, erdőről, vagy lakásokról. Számos olyan kollégám van, akiknek 25 évvel ezelőtt egyszerűen ki kellett költözniuk abból a lakásból, amiben egyébként születésüktől fogva éltek. Egy percre érdemes itt megállni az olvasásban és gondoljuk végig mivel járt volna egy ilyen lépés Magyarországon.

A nulláról való újrakezdés egyrészről egyértelmű összeomlás. Nincs folyamatosság, nem adódik át hagyomány, tudás, tapasztalat. A minisztériumok döntő többségben huszas éveikben járó ifjak kezdtek el dolgozni, a „40 éve vagyok a szakmában” kezdetű mondatok nem a jó pedigrére utalnak Észtországban. A 90-es évek elejét a teljes káosz, a szervezett bűnözés és a zuhanó gazdasági és társadalmi mutatók jellemezték. A nulláról való indulás előnye ugyanakkor az lett, hogy a romokon valami egészen új kezdhetett el épülni, ami semmilyen egészségtelen kompromisszumra nem kényszerült.

2. Az elektronikus kormányzás és annak társadalmi hatásai

A közigazgatásban (és egyébként az üzleti és pénzügyi szektorban is) ennek a kényszerű újrakezdésnek az egyik következménye, hogy ha már a nulláról kellett építeni valamit, akkor legmodernebb megoldásokhoz nyúltak, megszabadulva a sok fejlesztés kerékkötőjeként ható korábbi fejlesztések és hagyományok, tradíciók terhétől. Ma Észtországra az okos kis gadget-jeiken keresztül szoktunk rácsodálkozni, az intelligens kártyaként működő személyi igazolványra, az internet lefedettségre és annak örvén az okos appok dzsungelére.

Igazi forradalmi változást mindez azonban szerintem az emberek közötti viszonyokban illetve állam és állampolgár viszonyában hozott. Az észt elektronikus kormányzás gyakorlatilag felszámolta a humán erőforrásra épülő közigazgatást és ezzel sikeresen megszabadult az egyik legerősebb poszt-szovjet bástyától. Európa keleti felén a közigazgatás hagyományosan inkább erőszakszervezet mintsem szolgáltató szektor lenne. Engem a világból ki lehet kergetni az olyan mondatokkal, amik a „világhírű” Habsburg közigazgatás hagyományaira épülő, hatékony magyar közigazgatásra hivatkoznak. A közigazgatás mifelénk az állam kinyújtot keze, amit tetszés szerint használnak büntetésre (eljárás), zaklatásra (ellenőrzés), jutalmazásra (kinevezés, engedélyeztetés) vagy éppen teljességgel illetéktelen információgyűjtésre (adatszolgáltatási kötelezettség). Nyelvi szempontból érdemes megnézni, hogy a magyar közigazgatás nyelvében hemzsegnek a műveltetőképzők, ami mindig valami kafkai személytelenséget és azt a viszonyt írja le, amiben magatehetetlen, kiszolgáltatott szereplőket mozgatnak, rángatnak jogszabályba burkolódzó és egy végrehajtóhad mögé bújó nagyon is hús vér emberek. Ez a fajta közigazgatás egy igen otromba, igen korszerűtlen módja állam és polgára viszonya alakításának mégis még ma is, a szakszerűség, jogszerűség és hagyomány szavai mögé bújva milliók életét lehet vele megkeseríteni.

Azzal, hogy az észt közigazgatás gyakorlatilag egy csipkártyára költözött mindez egycsapásra megszűnt létezni. Az egyes állampolgárral kapcsolatos összes nyilvántartott információ az adott állampolgár tulajdonát képezi, és ebben az elektronikus államigazgatási rendszerben nem a hivatal lát mindent, hanem az állampolgár. Többek között azt, amikor Gizike bármelyik államigazgatási szervtől bármelyik adatába betekintett. És ha ez a betekintés esetleg kérdéseket vet fel az állampolgárban, akkor lehetősége van kérdéseket feltenni (az elektronikus aláírásnak köszönhetően itt egy e-mail hivatalos levélnek számít) és kérdőre vonni az államot, hogy mit keresett az adatai között.

Maguk az észtek sem fogták még fel ennek a jelentőségét és előremutató voltál. Élvezik, hogy nincs többé sorbanállás, megszűnt a beadványok készítése, a hivatalok packázása, büszkén használják a high-tech kütyüjeiket. Sose gondoltam, hogy az igazolványom egyszer könyvtárbelépő, teremajtónyitó, tagsági kártya, bankkártya és aláírótoll is lesz egyben. Egy ellenpélda azonban jól mutatja ennek igazi jelentőségét. Sajnos a szociális ellátás területén bizonyos segélyek és juttatások igénybevételéhez még mindig használnak papír alapú adatlapozást, dokumentumokat kérnek be stb. Számomra hamar kiderült, hogy ennek motivációja az, hogy az emberek ezeket a juttatásokat ne vegyék igénybe. Ha azt akarod, hogy 9 eurót kapj két-három papírt kell beadni, elcaplatni az önkormányzathoz és elviselni az ügyintéző pofavágását. A középosztály ilyen jeleneteket már évek óta nem él át.

3. Konzisztens gazdaságpolitika

Ha gazdaság vagy társadalompolitikáról beszélünk, akkor a kelet-európai országokat jellemzően valamiféle hibrid modellekként tartjuk számon, amik semmilyen nagy ideológiai irányzatba sem sorolhatóak. A rendszerváltás hajnalán, az adórendszer bevezetésekor Nagy Bandó Andrásnak volt egy kabarétréfája, amiben azzal viccelődött, hogy mi egy svéd típusú adórendszert vezetünk be egy albán típusú bérrendszerre. Mára már nem is érdemes a nagy gazdasági vagy társadalompolitikai ideológiák mentén értelmezni a kelet-európai rendszerek többségét. Olyan szinten kevert – és ami még rosszabb – eredeti tartalmukból többszörösen kifordított megoldásokkal dolgozunk, ami letisztult közgazdasági fogalmakkal mára szinte értelmezhetetlen viszonyokat hozott létre.

Észtország e tekintetben azonban kiemelkedik. Az 1918-40 között huszonkét évig létező demokratikus Észtországban már érzékelhetőek voltak az előjelei annak a nagyon erős neoliberális szemléletnek, ami a szovjet rendszer tagadásaként újult erővel kelt életre 1990 után. A 90-es évek közepéig tartó kaotikus lejtmenetben a gödör alját egy kegyetlen, ám következetesen végrehajtott neoliberális gazdaságpolitikai fordulat jelentette. A következetesség elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha az állam deklaráltan a piaci viszonyokat részesítette előnyben, akkor egyúttal mindent meg is tett ezért, hogy magát a minimumra szorítsa vissza és teret engedjen az önérvényesítésnek és öngondoskodásnak.

Az alacsony jóléti juttatások alacsony adókkal jártak együtt, az észt adójogszabályok alig pár oldalt tesznek ki. Amikor februárban életemben először csináltam észt adóbevallást az gyakorlatilag két kattintás volt az interneten. Ugyanígy két kattintás céget létrehozni (vagy megszüntetni), bankszámlát nyitni, szerződést aláírni. Viszonylag könnyen lehet vállalkozói támogatáshoz jutni, főleg IT területen se szeri se száma a startupoknak, és az azokat támogató huboknak. Az észt gazdaság nem 4-5 multinacionális cég forgalma alapján áll össze, a gazdaságot a kiskereskedelmi forgalom a szolgáltatások és bármilyen furcsán hangzik a belső fogyasztás pörgeti. Mivel az állam a 90-es évek közepén gyakorlatilag kiszállt az emberek életéből, az eltelt 20 évben jelentősen megerősödött a kis- és középvállalkozói kultúra. Igen népszerűek és pörögnek a felnőttképzések (nincs olyan továbbképzésünk az egyetemen, ami ne telne be pillanatok alatt), az emberek mára már végkép letettek arról, hogy az állam fog gondoskodni róluk, megtanultak gondoskodni hát magukról.

Ehhez azonban annyiban kellett az állam, hogy az eltakarított minden akadályt az öngondoskodás elől. 1995-ben Észtország az orosz szervezett bűnözés lerakata volt. Mindent felemésztett a korrupció, az emberek igen hamar kiábrándultak a nyakukba zuhant szabadság áldásaiból, az egekben volt az öngyilkossági ráta. A korrupció lett az első számú közellenség, és mára pl. az egészségügy intézményrendszerében ismeretlen a hálapénz és Észtország 20 év alatt fokozatosan lépett előre a korrupció elleni küzdelemben, kiszámítható gazdasági viszonyok teremtésében. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnt a korrupció. Az észt demokratikus átalakítás egyik kulcsfigurája Siim Kallas idén majdnem visszatért a miniszterelnöki székbe, azonban néhány újságíró nem átallott feltenni pár kérdést fura bankszámlákról és az úr jobbnak látta egy brüsszeli állásba távozni. Nem az van, hogy nincsenek piszkos, gyanús dolgok. Hanem az, hogy még (igazából már) lehet kérdezni. Egy év alatt több miniszterrel is találkoztam Észtországban és a mai napig elcsodálkozom azon, hogy Audi A6-osok, sofőrök, hosszú combú titkárnők és seggnyaló kíséret helyett ezekre a találkozókra egyszerűen egyedül odasétál a politikus.

4. Az értékrendszer gyökeres átalakulása

Számomra ez a legfontosabb pont. Mára az észtek alig több mint 30%-a tartozik a tipikusan államfüggő, tekintélytisztelő, a változásoktól rettegő, önálló teljesítményre képtelen kiszolgáltatott emberek közé. 25 évvel ezelőtt az észt egy igazi szovjet majd posztszovjet társadalom volt, megfejelve azzal a búskomor énképpel, ami a 800 évig megszállás élő népek sajátja. A nő, akit az első napok egyikén a könyvesboltban láttam ezer változatban jött később szembe az utcán, szolgált ki a boltban vagy ült velem a villamoson.

A fenti fejlemények nem annak az eredményei, hogy az észt genetikailag vagy kulturálisan ilyen életre való nemzet, amiből a maga természetességében ez a megújulás jött elő. Adatok bizonyítják (elsősorban értékrend kutatások), hogy ez éppen fordítva van. A fenti lépések, illetve azok jelszavakon túli komolyan vétele vezetett az értékrendszer lassú de gyökeres átalakulásához. Én magam nem vagyok a neoliberális sokkterápia híve. Mindig látom – Észtországban is látom – az ilyen kegyetlen társadalmi átalakulás veszteseit. Észtországban programozónak lenni manapság nagyon jó. Fogyatékos személyként itt élni már nem annyira.

Az itt eltöltött egy év ugyanakkor azt mutatta meg számomra, hogy mégha fájdalmas út is, de vezet út a Kádári (Brezsnyevi) társadalmak átváltoztatásához. Kelet-Európa nem reménytelen fekete lyuk, Észtország ennek egy élő példája. És 2014-ben sem késő. El lehet kezdeni a rendszerváltást ma is.