Elég sok olyen vélemenyt olvasok Ukrajna lerohanása kapcsán, hogy ezzel nagyjából vége van a globalizációnak. Ez egy olyan olvasata a történéseknek miszerint a COVID jelentette fennakadások a globális ellátási láncban, a politikai jellegű machinációk és trollkodás vagy éppen az állandóan valahol felbukkanó szankciók egyszerűen szétzilaljak az egymásra szorosan épülő globális kapitalizmus termelési és értékesítési láncait. Ezért eljön most a helyi gazdaságok ideje újra, mert a legtöbb szereplő minimalizálni szeretné a kockázatait és biztonságosan kiszámítható üzemben akar termelni, szolgáltatni, értékesíteni.

A bejegyzés podcast formában is meghallgatható:

Szamos elemével egyetértek ennek a gondolatnak azonban a nagy képet tekintve szerintem a globalizácionak nemhogy nincs vége, hanem igazábol csak most kezdődik majd.
Itt azonban hagy szúrjak be egy megjegyzést. A globalizáció, mint kifejezés kapcsán nekem visszatérő problémám hogy fogalmaink többségét jóval hamarabb használjuk mint ahogy azok életre kelnének. Ilyen fogalom például a jóléti állam, ami megítélésem szerint – legalábbis ha komolyan vesszük az olyan állitólagos alapelveit mint pl. a dekommodifikácio (piactalanítás) – soha az életben nem is létezett sehol mégis 20 évente temetjük, hogy ennek most már vége. Valaminek biztosan vége, de az nem a jóléti állam mert az nem is létezett soha.

Azt hiszem a valósag inkább úgy néz ki, hogy megyünk egy irányba de ez nem egy egyenes vonalú egyenletes mozgás hanem tele van kanyarokkal sőt U-turn szerű visszafordulásokkal. Így aztán az útnak számos olyan szakasza van amikor éppenséggel az ellentétes irányba haladunk és csak évtizedek távlataból válik egyértelművé melyik is lett az eredő irány, ami felé vegsősoron megyünk.
Az orosz agresszió globalizációra tett hatásárol azonban én még csak azt sem gondolom, hogy ez a globalizáció ellen hatna vagy hovatovább véget vetne annak.

En ennek ellentétét látom és itt tételmondat következik: Az orosz aggresszió hatására a globalizáció szintet lépett mégpedig előre vagy ha úgy tetszik feljebb.

Hosszú évek óta előszőr ugyanis nem az történt, hogy egy tenyérbemászo csoportosulás (tudatosan nem azonositom őket egy egész országgal) széttrollkodja a megegyezésen alapuló világunkat, amit tehetetlenül bámulunk, hanem ez a világ korábban sosem látott éles határokat húz és végre komolyan veszi azokat.

Hirtelen karaktere, arca, értéke lett a globális kapitalizmusnak és ezek az értékek a nyugati liberális demokrácia alapértékei köré szerveződnek.

Engem őszintén szólva meglepett, amikor jöttek az első multinacionális cégek, hogy akkor ők most kivonulnak Oroszországbol. A szankciók eddig politikusok játéktere volt és a gazdaság szereplőit is ők rángatták bele a dologba. Irán kapcsán még Donald Trump üvöltözött artikulálatlanul fenyegetve a cégeket (és egész országokat), hogy eldönthetik vagy Iránnal kereskednek vagy az USA-val. Hasonló fenyegetésekkel állított maga mellé országokat és globális cégeket az ifjabb Bush is Irak lerohanásakor. A globális cégek maguk rendszerint hallgattak, igyekeztek meghúzni magukat és csendben folytatni az üzleteiket. Csak akkor szálltak be a történetbe kényszeredetten, ha sarokba lettek szorítva.

Ezt vártam most, hogy megy majd a politikusok által kezdeményezett és kontrollált szankcionálás, a cégek meg kussolni fognak és az üzlet megy tovább csendben. Ez ráadásul nem feltétlenül rossz. A gazdasági kapcsolatok életben maradása egy konfliktushelyzetben hordoz magában egy szimbolikus üzenetet, hagy egy ajtót a normalizálás felé. A gazdasági kapcsolatok megléte-e tekintetben a diplomácia része. Amikor azok megszünnek, akkor az ahhoz áll közel, mint amikor a diplomáciai kapcsolat szűnik meg, mint tudjuk, ha se üzlet, se diplomácia akkor a háború az egyetlen megmaradt érintkezéi pont. Ebből a szempontból tehát nem teljesen haszontalan ha az üzleti élet szereplői kimaradnak a konflitkusokból és összeköttetést teremtenek vagy tartanak fenn ott, ahol minden más összeköttetés megszakadt.

Itt most mégem ez történt. Alig kezdődött el a háború sorra jelentkeztek be a globális cégek a maguk szankcióival. Ezeket nagyon úgy tűnik, hogy nem a politikusok erőltették rájuk (legalábbis nem jobban mint korábban) hanem szinte egymásra licitálva sorban állnak elő. Az egész, így kívülről ránézve leginkább úgy néz ki, mintha a #metoo vagy a #blacklivesmatter mozgalom „cancel” kultúrája került volna kiterjesztésre a világpolitika porondjára. Értékvezérelt lett a globális cégek világa, a felvilágosult liberális demokráciák értékkészletét tették a magukévá, és nagyon úgy néz ki, hogy ezek az értékek olyan fontosak lettek, hogy akár a rövidtávú profitérdekeket is felül tudják írni.

A Forbes adatai szerint sok érintett cég globális forgalmának 4-9%-át adják az orosz-ukrán eladások, ami a legtöbb esetben százmilliós nagyságrendű forgalmat jelent, nem beszélve a piacra lépéskor eszközölt befektetésekről. Hatalmas pénzekről van szó, ezek nem kerekítési értékek.

Mégis az van, hogy minden egyes nap újabb globális cégek jelentik be tevékenységük megszüntetését vagy legalábbis szüneteltetését Oroszországban.

Ha az értékek oldaláról közelítünk, világosan látszik, hogy pillanatokon belül összeállt a nyugati világ, sőt nagyon úgy néz ki, hogy ebben egyre inkább a keleti partnerek is követik őket. Itt Szingapúrban, ahol én élek, a megszokott hozzáállás a kussolás. Svájchoz hasonlóan Szingapúr is csendes parkolója ilyen-olyan pénzeknek és ez a diszkrét hallgatás, a banktitok védelme az egyik legfontosabb bástyája mindkét pénzügyi központnak. Most ez se számít már, hihetetlenül gyorsan, napokon belül Szingapúr is bejelentette, hogy orosz tulajdonú bankokat szankcionál és átvilágítja az orosz érdekeltségeket a városban. Pedig se az EU-nak, se a NATO-nak nem tagja a városállam. Az itteni narratíva egyébként az, hogy elfogadhatatlan egy kisebb (gyengébb) ország elfoglalása a XXI. században. És nem nehéz megtalálni az áthallást Kína és Szingapúr viszonyáról. Hong Kong bedarálása, Taiwan folyamatos fenyegetése után nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Szingapúr lehet a következő célpont és ehhez sormintául szolgálhat Putyin az orosz ajkú lakosságra hivatkozó érvelése hiszen Szingapúr lakossága 70%-ban kínai származású.

Még mindig az értékeknél maradva úgy tűnik tehát, hogy nagyon erős karaktert kapott a globális kapitalizmus, és ez ráadásul szinte szó szerint pillanatokon belül életre kelt. Ehhez kellett persze az orosz beavatkozás brutalitása is. A második világháborút idéző brutális rombolás és gyilkolás elfogadhatatlan a XXI. században. Vladimir Putyin rendszere abban a pillanatban észak-koreai szinten kiírta magát a civilizációból, ahogy elindította ezt az inváziót. A CNN-en megszólaltatott egyik elemző arról beszélt, hogy véleménye szerint egy 18. századi jellegű háború zajlik. Nem technológiai szinten, hanem a szimbolumok, narratívák és az azokat tápláló érzések mentén. Személyes bosszú, sértettség, birodalmi ambíciók, országokkal és népekkel való dobálózás bufferzónaként használva őket, és az uralkodó osztály érdekei (pénze, hatalma) mentén halálba küldött emberek. Nem Oroszország van veszélyben, hanem Putyin és környezete hatalmát veszélyeztette egy esetlegesen sikeres, nyugati integráció felé elmozduló Ukrajna. Az érzelmek érezhetőek azonban a nyugati oldalon is. Lassan két évtizede nézi a nyugat, hogy trollkodja szét Oroszország a demokratikus világ alapértékeit, hogyan próbál csatlósokat szerezni magának, finanszíroza a szélsőjobboldalt és ahol lehet aláásni igyekszik az európai vagy éppen az észak-atlanti szövetséget. Tenyérbemászó az, ahogy ágálnak a hanyatló nyugat mellett miközben yachtjaikkal, felvásárolt futballcsapataikkal, elit iskolába küldött gyerekeikkel és letelepedési kötényeikkel valahogy mégis ezen a nyugaton kötnek ki. Érezni a dühöt és a leszámolást ezzel a képmutatással, ahogy az elmúlt napok alatt sorra nem véletlenül az Európában és Amerikában tartott rongyrázó vagyonelemeket vették célba. Az amerikai Igazságügyi minisztérium „KleptoCapture” fedőnéven hozott létre munkacsoportot az orosz oligarchák vagyonának felkutatása és elkobozása érdekében. A név nem hagy kétségeket vagy akár vitának teret arról, hogy miképpen tekintenek ezekre a vagyonokra. Pedig sok oligarcha üzleti értelemben értelmezhető lenne/lehetne (ha még ott tartanánk hogy játszunk ezekkel a fogalmakkal) mint sikeres privatizáció után meggazdagodott emberek. Anglia dühe szinte kézzelfogható. El lehet képzelni, hogy milyen mélyen megalázta Angliát az, amikor pofátlan, cinikus és kegyetlen módon az országuk területén követnek el hihetetlenül veszélyes idegméreggel merényletet az orosz titkosszolgálatok. Egyáltalán nem véletlen és független ezektől a felgyülemlett érzelmektől (mondjuk ki, ez az érzelem az undor) hogy eladósorban van a Chelsea, és kapkodják ki Európa kikötőiből az orosz jachtokat.

Hogy mindez a globalizáció végét jelenti? Lehet azt mondani persze, hiszen ki mer ezek után befektetni, hosszú beszállítói láncokat létrehozni, küldöldön letelepedni, házat, hajót, focicsapatot venni, üzletet nyitni, gyerekeket tanulni küldeni, ha napok alatt fújja el az egészet egy indulatos szankció. Ebben az értelemben a globalizációnak tényleg vége.

De lehet erről úgy is gondolkodni, hogy a globalizáció a bizalmon, a közös értékeken és a kölcsönös együttműködésen alapuló világ globalizációját jelenti aminek éles vörös határai vannak. Aki ezeket a határokat átlépi az abban a pillanatban kiírja magát a globalizált és civilizált világból. E két fogalom összetartozását pedig éppen ez az új értékterhelt viselkedés jelöli ki. Beszéltünk a 70-es években is globális gazdaságról, pedig a keleti blokk a CoCom listák, a nem konvertibilis valutáik és saját elzárkózásaik miatt nemigen volt része ennek. Ahogy Kína is egészen 1979-ig gazdasági értelemben hosszú álmát aludta, marginális szerepe volt abban, amit akkor globális gazdaságnak hívtunk.

Ahhoz képest a fenyegetéshez, és az undorig menő érzésekhez, amit ezek a rezsimek kiváltanak, jelenleg kifizethető árnak tűnik kizárásuk a nemzetközi együttműködésekből a globális világ kisebb, de működőképesebb keretek közé vonul vissza. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy van még egy 1,2 milliárd lakosú Afrika, aminek növekedési potenciálja anélkül lehet ígéretes üzleti értelemben, hogy folyamatosan a medencébe hugyozó atomhatalmaktól kéne tartani.

Mégis had tegyem zárójelbe az előző pár bekezdést azzal, hogy én magam – talán mert már 50 felé az ember egyre kétkedőbb és cinikusabb lesz – nem hiszek az értékek világformáló erejében. Az én gondolkodásomban a hatalom és a pénz dimenziójához kell megérkeznünk ahhoz, hogy magyarázó okokat találjunk. Az én fejemben úgy áll össze a kép, hogy a liberális demokráciák értékei mentén most szorosan összezárni látszó nyugati politikai és üzleti közösség azért cselekszik így mert hatalmi és üzleti érdekei ezt diktálják.

Én a „metoo”, „blacklivesmatters” mozgalmak vagy kicsit szélesebb értelemben az ESG alapelvek, a UN sustainability goals mentén való kiállások jelenlétét is annak tudom be, hogy akkor kezdett ez igazán elterjedni, amikor üzleti értelemben is ez vált kifizetődővé.

Szorítkozzunk az orosz invázióra. Több elemzés felhívja a figyelmet arra, hogy globális cégeknek Oroszországból kivonulni vagy tevékenységüket felfüggeszteni azért lett hirtelen könnyebb megoldás mert:

– A korábban sosem látott szankciók miatt technikailag iszonyúan nehézzé vált a napi üzletmenet fenntartása. A banki átutalások nehézségei és néhány kulcsfontosságú konténerszállító cég kivonulása miatt egy dominoszerű folyamat indult el, mert se pénzt átutalni nem lehet, se alkatrész vagy kész termék nem tud a kikötőkbe érkezni, nincs miről beszélni a továbbiakban.

– Az orosz gazdaság eddig sem pompás kilátásainak zuhanásszerű romlása miatt, nem egy kecsegtető üzletből, hanem egy összeomló várból vonulnak ki. A nagy mellénnyel bejelentett kivonulás nélkül is át kellett írni nem csak a rövid, de mostanra már a hosszú távú üzleti terveket is, lemondva a térségből jövő érdemi bevételekről.

– A mai, hihetetlen mértékben mediatizált világban éppen a #metoo, a #blacklivesmatter és néhány cég hirhedté vált arcvesztése (Nestle, Volkswagen, Exxonmobile) mutatta meg globális cégek ezreinek hogyan lehet kétszámjegyű sebességgel zuhanni a tőzsdén. A McDonald’s-ról azt írja a Forbes, hogy 800 üzletük van Oroszországban és megkeresésükre nem reagáltak eddig. Ebben nem az a hír, hogy 800 üzletet tartanak fenn, hanem elképzelhetjük, hogy milyen nyomás alatt lehet most a McDonald’s, hány a Forbeshoz hasonló újságíró hivogatja őket és hány ukrán és nemzetközi tweetbejegyzés taggeli be őket egy-egy lebombázott ház képe mellé. Egy tőzsdén lévő, negyedéves jelentéseket publikáló cégről, vajon hány perc alatt hajszálpontosan kiszámolni, hogy a 800 üzlete mentén fizetett adókból, illetékekből és járulékokból mennyivel járul hozzá az orosz kormány háborújához. Nem kell hozzá sok, hogy pár kreatív, számolni tudó ukrán internetező a BigMac index mintájára kiszámolja, hogy hány hamburgert kell eladni Moszkvában egy vákumbomba Kijevre dobásához. A brand managerek és marketing teamek rémálma ebben a szövegkörnyezetben látni a logójukat, igaz? Hát pontosan ezt számították ki patikamérlegen azok a cégek, akik most egymásra licitálva jelentik be kivonulásukat Oroszországból.

A végeredményt számítva ez mindegy. Értékek mentén cselekszenek vagy érdekből a cselekvés irányát nem befolyásolja, az eredmény ugyanaz. A globális világ új keretek között zár össze eddig soha nem látott léptékben és sebességgel. Nem véletlen, hogy sok elemzés gazdasági világháborúnak hívja ezt, és hogy az orosz elnök is már-már hadüzenet értékűnek tartja a szankciókat.
Lehet ettől tartani, ugyanakkor az is igaz, hogy olyan mértékben navigálta magát minden elfogadható kereten kívül Vladimir Putyin, hogy már az atombombával való fenyegetés sem állítja meg ezt a folyamatot. Mégpedig azért nem, mert egyszerűen nem lehet olyan világban élni, ahol folyamatosan attól kell rettegni mivel áll elő éppen Oroszország és jutunk el kettő perc alatt a világháborús fenyegetésig. Ez fenntarthatatlan, mert megbénítja a világot és ezért nincs más választás végig kell játszani lehetőleg minél hamarabb ezt a játékot hisz így is úgyis vége van a ma ismert világunknak.

Vagy éppen azáltal, hogy végig lett játszva, beleroppan ismét Oroszország a fegyvercsörgetésbe és aligha áll fel ebből már többé és ez új keretet ad más, feltörekvő országoknak akik hasonló módon úgy képzelik, hogy 18 századi kategóriák mentén fognak kezelni 21. századi problémákat.

Vagy a globalizált világ ereje vezet ki bennünket ebből, vagy semmi. És ezért mondom azt, hogy nem vége van a globalizációnak, hanem most kezdődik.