Mi történt a pszichiátriával Magyarországon?

Két beígért Észtországról szóló bejegyzés közé kénytelen vagyok beszúrni egy pszichiátriáról szólót. Nem terveztem eredetileg, hogy írok róla, és főleg nem a Combinos gyilkosság kapcsán. Nem akartam ugyanis csatlakozni ahhoz az ilyenkor automatikusan végigszaladó hullámhoz, ami publicitást ad az ilyen tragédiáknak.

Mégis meggondoltam magam, mert azt látom megint nagyon félremegy a pszichiátriáról való kommunikáció, és mivel én ezzel foglalkozom, több mint 20 éve, hát talán valamifajta felelősségem is van megszólalni. Azért nagyon nehéz, mert a szakember szerepéből kéne mondani valamit, de ebből a szerepből a hazai helyzet tulajdonképpen értelmezhetetlen.

Nincs ugyanis komolyan vehető ellátórendszer, mára az alapok is romokban hevernek. Ezért én már nem fárasztanék senkit azzal, hogy kinek kéne hogyan és miféleképpen együttműködni, milyen szakpolitikai irányítás mellett kellene egy átfogó rendszert létrehozni (igen most már létrehozni kell) és azt működtetni, mert azzal csak erősíteném a látszatát valami működő dolognak. Sokak szerint mindig szélsőségesen fogalmazok, hát meg lehet cáfolni, én mégis kimondom:

– Nincs ma Magyarországon működő elme-egészségügyi ellátórendszer.

Az érintettek tömegei maradnak ellátatlanul, problémáikat nem ismeri fel senki akkor, amikor még jó eséllyel meg lehetne állítani egy később csak igen drágán kezelhető “pszichiátriai karriert”, és azok akik évtizedek óta kóvályognak a meglévő intézmények között, azok nem sok jóra számíthatnak segítségnyújtás címén. Ami a napokban történt, nem valami fatális véletlen, valami rendkívüli eset. Igazából én azt tartom rendkívülinek, hogy ez egyelőre nem történik meg minden nap.

Az külön szomorú, hogy egy-egy ilyen tragédia kapcsán azonnal azok a reflexek lépnek életbe, mind szakmai fronton, mind pedig a közvélemény szintjén, amelyek 150-200 évvel ezelőtti megoldásokhoz nyúlnak vissza. Nagy, zárt elmegyógyintézetek ma már filmek kellékei inkább, sem rehabilitációs, sem financiális, sem pedig emberi jogi szempontból nem tekinthetőek a kor követelményeinek megfelelő megoldásnak. Lehet kiáltani a Lipót újranyitásáért, és van igazsága a kritikusoknak, akkor, amikor arra hívják fel a figyelmet, hogy alternatívaként nem jött létre semmi. De a megoldás nem lehet az, hogy visszatérünk a tébolydákhoz.

509756467_c1d8d51259_z

(Ez a fotó a saját fotóm, a napokban szinte mindenhol látom a témában megjelent cikkekhez csatolva a kép készítőjének megjelenítése nélkül. Jó látlelete ez a magyar újságírásnak, ahol saját tartalom létrehozása helyett, már csak lopkodnak mindent összevissza)

Meg nem tudom számolni, hogy a ’90-es évek közepétől kezdve hány minisztériumi egyeztetésen ültem, hány miniszterhez, államtitkárhoz, államtitkár-helyetteshez, főosztályvezetőhöz volt szerencsém, személyesen nekem és számtalan kollégámnak is. Hány kerek, négyzetes és háromszög alakú asztalt ültünk körbe a legkülönfélébb felállásokban, hányszor aláztak már meg azzal, hogy egy éjszakát vagy csak pár órát adtak tervezetek véleményezésére és hányszor vált világossá, hogy amit írt, mondott az ember azt érdemben senki nem olvasta el. Ez nem Fidesz jelenség, ők már szóba se állnak senkivel. A kezdetektől fogva ez ment, az elődök még a látszatra adtak valamit, de érzékelhető politikai szándék itt a pszichiátriai ellátás fejlesztésére soha nem volt.

Komoly szakmai viták vannak a területen az optimális ellátórendszerről. Ugyanakkor félrevezető lenne azt hinni, hogy ezeknek köszönhető a jelenlegi helyzet. Ma már alig maradt szakember. Mivel érdemi hatással tulajdonképpen senki nem tudott lenni a viszonyokra, szakmai szinten egyfajta fáradtságot érzek. Én is csak írom ezeket a sorokat, tényleg elnézést kérek mindenkitől, nincs értelme adatokat, érveket, számokat, táblázatokat, modelleket beilleszteni. Nem ezekben a dimenziókban alakul az ellátórendszer. Az egybites kommunikáció alakítja…Vujity Trvko kezdeményezi a döntéshozóknál a Lipót újranyitását.

Én a kezdetektől fogva a különböző zárt intézményi megoldásokon kívüli, itthon alternatívnak mondott rehabilitációs megoldásokon dolgozom, ami máshol már inkább a főáram. A magam részéről beletörődtem, hogy ez Magyarországon nem kell senkinek.

Amikor a területen kezdtem dolgozni, akkor még Svájcba, Németországba jártam olyan, ott akkor már 15 éve folyó megoldásokat megnézni, ahol a lehető leggyengédebb módon, mégis határozottan reagáltak a mindenki – de legfőképpen az érintett – számára veszélyes pszichotikus helyzetekre. Dolgoztam házakban, ahol a hagyományos, zárt osztályos pszichiátriai megoldások helyett nagyon sikeres és nagyon emberi módon kísérnek keresztül embereket pszichotikus kríziseken. Olaszországban ma egy kórház nem lehet nagyobb 15 férőhelyesnél. Lappföld nyugati részén szinte nullára csökkent a visszaesések száma egy nagyon sikeres, családterápiás megközelítésen alapuló, a lakosságot is bevonó megoldással. Nem azért csökkent drasztikusan a visszaesés, mert nem bolondulnak meg az emberek. Hanem azért, mert az egész közösség vált érzékenyebbé a témára, és működnek azok a rendszerek, amik idejekorán érzékelik a bajt. A modern pszichiátria ma egy gyengéd emberi tudomány. Aki ketrecekért, rácsokért, hidegzuhanyért, kényszerzubbonyért és gumiszobáért, lekötözésért, vagy ezek modern változataként a nyálcsorgató leszedálásért kiált annak általában sem a pszichózis természetéről nincs fogalma, sem pedig segítő szándéka nincs, pusztán oda akar csapni.

Eindhovenben egy forenzikus intézményben olyan valamikori páciensek dolgoznak a szakszemélyzet mellett, akik korábban maguk is akár bűncselekményeket követtek el mentális problémájuk következtében. Az ő üzenetük az: – tudjuk min mentél keresztül. És azt is tudjuk, ahogy te is tudod, hogy ez megengedhetetlen. Azért vagy itt, mert nem lehet bízni benned. Mi meg azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy innen is fel lehet állni, van remény a felépülésre. Nem a büntetés vezérli a rehabilitációt, ugyanakkor nem kérdés az, hogy bármilyen erőszakos cselekedet elfogadhatatlan és tolerálhatatlan. Szintén Eindhovenben működik a Philips támogatásával egy nagyon speciális krízis központ, ahol a high-tech technológiát ötvözik a gyengéd, emberi rehabilitációval. Az éppen pszichotikus állapotban lévő érintettek egy iPad-ről is vezérelhető technológia segítségével maguk választják meg az őket körülvevő színeket, hangokat, hangulatokat, egy gombnyomásra az egész részleg kinézete megváltozik. A személyzet miközben végig tiszteletben tartja az egyén személyes intim zónáját és kéréseit, biztonsággal tudja egy nagyon rugalmas közegben átkísérni a pszichózis akár több hétig tartó állapotát.

Szintén Hollandiában, Zeeland tartományban egy pszichiátriai szolgáltató azért kapott állami elismerést, mert sikerrel minimalizálta a kórházban előfordul erőszakos cselekedetek számát a pszichiátrián. A módszerük egy sarkalatos pontja egyrészt a nővérszobák felszámolása a folyamatos kommunikáció megteremtése volt. Amikor ott jártam tréninget tartani, vicces és éles hangvételű plakátok voltak kiragasztva a falakra, amik a nővérszobában a betegekről pletykázó majd időnként rendet rakni kirohanó intézményi mentalitást figurázták ki. A veszélyes helyzetekre a személyzet egy része speciális kiképzést kapott, többek között Aikido oktatókat hívtak meg, akik azt tanították meg, miképpen kell egy agresszív, támadó embert a saját energiájának visszafordításával ártalmatlanná tenni. Nem vonták kétségbe, hogy vannak veszélyes helyzetek. Ők ezekben a helyzetekben dolgoztak. Olyan megoldásokat kerestek, ami a legkevesebb további trauma okozásával tudta kezelni ezeket a helyzeteket, ők ugyanis nem odacsapni, hanem segíteni szerettek volna. Kiváló eredményeik vannak, a rendszer ottani kidolgozója több állami kitüntetést kapott.

Ma már ha jó rehabilitációs programokat akarok látni, akkor nem kell Nyugat-Európába mennem. Prágában (nem túlzás) 100 fölötti kávézót, éttermet, boltot, üzletet, kertészetet, nyomdát, szállodát találunk, melyek mögött valójában rehabilitációs szolgáltatások állnak, akik éppen azt a jól megfogható fiatal 16-24 éves korosztályt igyekeznek megfogni, akik számára még egy-egy ilyen krízis visszafordítható. 25 év alatt a cseh szociális ellátórendszerben a meglévő egészségügyi kapacitások mellett olyan korszerű, a szociális vállalkozásokat a rehabilitációs programokkal ötvöző szolgáltatási rendszer alakult ki, ahova ma nyugati kollégák járnak tanulni. Annak is már 15 éve, amikor a prágai rendszer egyik atyjaként ismert dr. Jan Pfeiffer meghívásomra Budapestre látogatott és a minisztériumban tárgyalva azon néztünk össze, hogy ők akkori értéken számolva csak fejlesztésre annyi pénzt költöttek, mint mi a meglévő elavult ellátórendszerünk fenntartására. Ma már annak is csak a nyomai léteznek.

Nem folytatom tovább. Ezeket azért írtam le, hogy legyen egy ilyen hang is, a nyissuk ki újra a Lipótot hangulatú felhorkanások mellett. Ma, amit a világban pszichiátriának hívnak, nagyon messze van az egykori tébolydák világától. Alig néhány kezdeményezés van, amelyik a túléléséért küzdve próbál hasonló szellemiségű ellátást megteremteni. Az orvosaink zöme elmegy, pedig nagy szükség lenne rájuk az átalakításkor és nagyon sok új, szociális és egészségügyi szakemberre lenne szükség, akiknek a kezei között létrejöhetne valami végre.

De ezt az utolsó mondatot szerintem már 15 éve is leírtam..és sokan mások is leírták. Nincs a vonal másik oldalán senki, aki bármit is meg akarna hallani ezekből.

  • doktorszöszi

    A gyermekpszichiátria helyzete is elég siralmas, nem csak a felnőtt ellátásé. Egy normális intézmény van, a Vadaskert. Ott töltöttem a nagy gyakorlatomat, sikerült belelátnom a különböző módszerekbe. Azért ott sem fenékig tejfel a dolog, mert simán felírják a Ritalit a gyereknek, de mellette vannak terápiás foglalkozások is.
    Láttam a két hetes csoport alatt óriási fejlődést a tini lányokon, van olyan, akinek csak egye intenzív személyiség fejlesztő tréningre van szüksége szeretettel, odafigyeléssel, támogatással, nem gyógyszerre és zárt osztályra. :)

    • Lolfoka

      például az avatárodon szereplő karakterre is ráfért volna a film előtt 😀 bocsi 😀

  • http://hessenwinkel.wordpress.com/ Judit László

    Az egyértelműen szakmai megközelítésű, ész-érvekkel
    alátámasztott cikkel egyet értek. A világ mára valóban átlépett a neurózis XIX.
    századi keretek közötti kezelésén. Ez azonban leginkább a szerző által
    példaként említett országokban, így pl. Hollandiában van így. Az eindhoveni
    szisztéma high-tech rendszere nyilván kiváló megoldás, de amint olvashatjuk:
    azt nem kisebb világnagyság, mint a Philips szponzorálja.
    Kérdem én: hol, mikor és legfőképpen ki (gondolok itt
    milliárdosainkra is, elvégre a vagyon a köz iránti kötelezettségekkel /is/ jár
    – legalábbis tőlünk Nyugatra) lenne az kishazánkban, aki egy ilyent finanszírozna?A költségvetés biztosan nem, mert az egészségügyet, úgy en bloc,
    mostohagyerekként kezeli.
    A prágai példát a messzi történelmi távlatokra visszanyúló
    cseh és magyar eltérő polgárosodási viszonyok miatt látom nálunk
    kivitelezhetően. A magyar társadalom hozzáállása a psziché megbetegedéseihez
    igen sajátságos. Inkább elutasító, de azt is mondhatom: embertelen. Ilyen
    körülmények között egy új Lipótmező-megoldást – a mai magyar rögvalóság
    ismeretében – helyén valónak tartanék (a nevet már csak szimbólumként
    említettem).

    • Federalist

      Lehet a magyar kapitalizmusról beszélni, meg a polgárosodás hiányáról, meg a félrement kelet-európai fejlődésről, a mentalitásunkról, ami ennek következtében kialakult…de! A tetteket semmi se pótolja. Mi magyarok belefulladunk a történelem miatti siránkozásba. Hunyadi Nándorfehérvár alatt nem azon sopánkodott hogy történelmi okok miatt későn vettük észre a török veszélyt vagy túl közel vagyunk a Ballkánhoz..mi mai magyarok mindig csak sopánkodunk.

  • http://hessenwinkel.wordpress.com/ Judit László

    SORRY, helyesbítek egy mondatot, mely korrekten így hangzik: “A prágai példát a messzi történelmi távlatokra visszanyúló cseh és magyar eltérő polgárosodási viszonyok miatt látom nálunk nem kivitelezhetőnek”…..

    • Zsoolt

      kedves Judit László, én nagyon sajnálom, hogy már a környező országokhoz
      képest is ezzel a szöveggel nyugtatjuk magunkat, mintha mi valami
      történelmi meghatározottság áldozatai lennénk, és csak mi. Nem vagyunk, vagy ha igen, akkor a csehek is éppen annyira azok. Azokkal a
      cseh srácokkal pontosan egy időben kezdtünk ugyanolyan tapasztalatlanul
      és ugyanolyan terhelt múlttal különféle újszerű programokkal kapcsolatos kísérletekbe a ’90-es évek elején. A magyar társadalom hozzáállása semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a cseh vagy szlovák vagy észt társadalomé. A cselekvés kultúrájában van azonban különbség. Itt azonban a probléma része, hogy mi mindig megmagyarázzuk nálunk mi miért nem működik, működne, és minek mi a 200 évvel ezelőtti oka. Sorai tökéletesen példázzák ezt. Van egy hosszú gondolatmenet arról, hogy mit miért nem, és akkor jól megérkezünk végkövetkeztetésként a múltba. A Lipótmező egy 1868-as modell alapján jött létre, ma 2014-et írunk.

      A prágai modell Budapesten is bizonyítottan működött, számos projekt van, volt erre. 2004-ben Magyarországon mi is csináltunk egy kocsmát fiatal skizofréniások bevonásával kiváló eredményekkel. Itt hiába van adat, eredmény a progresszióról, a szakpolitikai döntések valami egész más dimenzióban dőlnek el. Ha valami hát ez a rögvalóság, nem a társadalom hozzáállásán múlott ez sosem. Prágában az állam azonnal felkarolta az ilyen kezdeményezéseket, az eddigi magyar kormányok erre nem voltak hajlandók mert szerintük a pszichiátriai betegek intézménybe és ott a védett foglalkoztatás keretei közé valók.

      • http://hessenwinkel.wordpress.com/ Judit László

        Kedves Zsooolt!
        Sajnálom, ha mondandóm lényegét: a „minden mindennel összefügg” elvét, no meg hogy mai problémáink megoldatlansága a közép-európai történelem évszázadaiban (is) gyökeredzik, nem értette meg, ill. félremagyarázta. Csehország több évszázados városi polgári társadalma és a magyar mezővárosokból így-úgy kialakult társadalom közé
        egyenlőségjel nem tehető, és ez a hátrány mind a mai napig érezhető. Ugyan az Ön szakterülete nem az én világom, de attól még gondolkodó értelmiségiként a hazai állapotokról van véleményem. Igaz, ez a vélemény, avagy inkább összkép csak
        a OPNI végnapjaiban forgatott és a magyar tévécsatornákon évekkel ezelőtt sugárzott szívfacsaró dokumentumfilm megnézése, és az azóta e témában íródott cikkek elolvasása után alakult ki bennem. Az Ön által dicsért „cseh srácok” projektje – saját sorai szerint – állami támogatással működött/működik. A hazai financiális hozzáállásról pedig már fentebb leírtam meglátásomat. Részemről a diskurzust akkor
        itt be is fejezem, mert nem kenyerem az a fajta párbeszéd, ahol én névvel, arccal, ámbár laikusként szólok egy íráshoz, a partner pedig egy semmit mondó avatár mögé bújik. (By the Way: a jellemről és a pszichéről azért ez is sokat elárul….)

        • Zsoolt

          Például a jellemről és a pszichéről azt is elárulja, hogy amikor a szerző facebook üzeneteit szélsőjobboldali hordák árasztják el, akkor kétszer is meggondolja, hogy minek tegye ki a magánéletét és a családját. Sajnos ma ez Magyarország, van oka annak, hogy nem áll szándékomban hazamenni, pedig lenne mit csinálni csak talán nem mindenáron.

          Lipóttal kapcsolatos megjegyzéseimet továbbra is fenntartom a magam részéről a nagy elmegyógyintézeteket elfogadhatatlannak tartom bármilyen emberi probléma kezelésére.

          • http://hessenwinkel.wordpress.com/ Judit László

            A Lipótot illető megjegyzéseivel egyetértek, elvégre Ön a szakember. A “Lipót” a magyar társadalom (így számomra is) csupán szimbólum. Azt szimbolizálja, hogy bezárása óta a hazai pszichiátriai betegek helyzete sokkal rosszabb, átláthatatlanabb lett, így kezelésük és sorsuk nyomon követése nem megoldott. Senki nem a rácsos zártosztályokat, az elektroshokkot, a hidegvizes fürdőt, a kényszerzubbonyt hiányolja. Mivel, mint írja, nem itthon él, sok sikert kívánok munkájához egy olyan bodogabb helyen, ahol szakmájának keretfeltételei – szülőhazájával ellentétben – biztosítottak.

          • Bán Andrea

            Lipót nem bezárt, csak terjeszkedett. Konkrétan egész Magyarország egy elmegyógyintézet. :(

  • http://www.kodacx.freeweb.hu/ kodacx

    Magyarországon vagyunk!
    Itt nincsenek nagy támogató cégek…állami is alig!
    Itt bezártak egy szakintézményt, jog- és szakmai utód nélkül!
    Itt a bezárt intézmény orvosainak már kb. 60%-a azóta külföldön van, szóval amit nem igazán kommunikálnak le manapság, hogy AKKOR SE LEHETNE MOST ÚJRANYITNI a “Lipótot”, vagy egy új helyet, HA EGY JÓ TÜNDÉR ADNA RÁ korlátlan FORRÁSOKAT, mert alig van szakember!

    Itt nem lehet kiépíteni családi figyelőhálót, ahol sok családban a puszta megélhetésért mindenki, több generáció dolgozik, adott esetben több műszakban, nem tudnak otthon maradni a beteggel, ha ezért mondjuk bukják az állásukat, munkájukat!
    Az ismerősöm akart szervezni önvédelmi képzést az ápolószemélyzetnek egy bp-i kórházban, és ehhez konzultáltunk a speciális helyzetekről, mivel jómagam évekig dolgoztam zárton…ki nem hirdették, nem támogatták , illetve nem biztosítottak rá külön időt, a személyzetnek két ügyelet között kellett volna megoldania, mert egész egyszerűen nincsenek annyian!
    Tán két ember jött volna rá!
    Ez Magyarország!

    • http://hessenwinkel.wordpress.com/ Judit László

      Elég szomorú helyzetkép, de sajnos hihetőnek és hitelesnek tűnik. Igen, ez a XXI. század elejének Magyarországa :(.

  • Katamama

    Egy pszichiátriai beteg nem feltétlenül gyengeelméjű, gyakran nagyon is tisztában van a betegségével, de éppen az állapotából adódik, hogy nem tud tenni ellene. Olyan társadalomban,, ahol még az egészséges emberek tömege is munkanélküli, egy betegnek szinte esélye sincs, hogy értelmes tevékenységgel töltse napjait. Számára marad a gyógyszerezés esetleg a kábulatig, hogy ne érezze feleslegesnek magát és túl tudja élni a napjait. (Ez nem légből kapott polemizálás részemről, sajnos, elég közelről látom, amit leírtam)

  • Darius R. Jedburgh

    A Lipót bezárásán keseregni a téma totális meg nem értését jelenti. A pszichiátria ma nem a zárt osztály ÉS az emberi jogok parttalan és azok lényegét ostobán nem értő és egyben szándékosan félremagyarázó ( =szcientológia, TASZ ) véglete közötti választást jelenti. Ellenkezőleg! A pszichiátria ma már bizonyítékokon alapuló, a genetikától a klinikai idegtudományokig számtalan szakterület eredményét felhasználó orvosi ágazat, de egyben más tudományágak határterületén mozgó, még fejlődő és talán soha ki nem teljesedő misztikum. Megközelítés kérdése.
    A magyarok tudatlanságának és elmaradott, az ezoterikát tudománynak hallucináló téves gondolkodásának súlyos és tragikus bizonyítéka, hogy a pszichiátriát és a pszichológiát még ma sem képesek megkülönböztetni és “lelki” bajaik esetén pszichológushoz fordulnak, mert a pszichiáter az ” idegbetegeket, elmebetegeket” kezeli csak. Ők ne legyenek stigmatizálva pszichiátriai gyógyszer vagy a pszichiátriai rendelő által!

    • Ágnes Judit Kóbor

      Sajnos pszichológushoz sem fordulnak. Pedig óriási előrelépés lenne, ha az emberek mernének szakszerű segítséget kérni. Vagy ha egyáltalán felismernék, ha baj van. De nálunk egyelőre a tudatlanság uralkodik.

  • Bán Andrea

    Ezt a filmet az elkövetőről forgatták még anno. Egy szociológus diákok által készített film, iskolai feladat volt. Érdemes megnézni. https://www.youtube.com/watch?v=itFjdP1tyXY

  • Zalka Zsolt

    Kedves Zsoolt, én úgy látom, a strukturális bűn
    mellet létezik strukturális tragédia is. Írod, hogy sokfele jártadban mi minden
    emberibb példáját láttad a pszichiátriai ellátásnak. Sokfele jártunkban azt is
    láthatjuk, hogy ezeken a helyeken sok minden más is máshogy van, gondolok itt a
    problémakezelés társas helyzeteire, a közösség értékminőségeire, oktatás,
    nyilvánosság, stb. Ez a sok kis más egy más struktúrát rajzol ki, mely
    struktúra leginkább az etika alapvető diskurzusában ragadható meg itt releváns
    módon. A pszichiátria intézménye közvetlenül jeleníti meg egy társadalom etikumát,
    hogyan gondolkodik egy közösség az emberről, a társas jelentőségéről, a
    krízisről, az identitásról, a szenvedésről, a szolidarításról, stb. Magyarország
    társadalma itt és most így. A pszichiátria problémája ma messze nem a
    pszichotikus betegek, illetve amennyiben igen, úgy nem kis részt a környezetük,
    családjuk problémája miatt. Az intézményrendszert a hozzátartozók hozzák létre.
    Számomra kicsit szentimentális dolog elősorolni a külföldi kiváló
    intézményeket, mellétéve a hazait, ugyanis messze nem szakmai, szakértői, szakmapolitikai
    szint diskurzusáról van szó itt, szerintem. A dialógus eme végzetes hiányában
    egyet tehetünk, ahogy Horányi Özséb mondja, nevezetesen: „civilként a magunk közpolitikai feladataival törődjünk”. Ez pedig azt jelenti, hogy ki – ki, ahol nap
    mind nap munkálkodik, emberibb viszonyokat teremt a maga hatókörében. A
    betegágy mellett szabadok vagyunk. A szociális pályán pontosan látod ezt magad
    is, üdv, Zsolt

  • egyanya

    Amit gyermekeim pszichiátrián átéltek, az egyszerűen iszonyat. Összezúzták az életüket. Nem tudom, van-e pszichológus, aki azt a poszttraumás tünet jellegű szenvedést tudná enyhíteni, amit a barbár gyógyszerelés és kezelés okozott. A lebénulás. A görcsök. A totális kiszolgáltatottság, hogy akármit beadnak nekik, rémes hatásokkal. Létezik a kikötés, létezik terhes asszony kikötése, megtörtént, hogy gyerekem kikötve hetekig, belázasodott dehidratáltan, hiába figyelmeztettem az orvost előre hogy kikötve infúziót kapott és a karja vörösödni kezdett karja elszorítása miatt, hogy télen, nyitott ablaknál egy szál ingecskében volt kikötve, lemeztelenítve ,vegyes teremben. Hiába ostromoltam az országos! betegjogi képviselőt.
    Mindezt NEM azzal a céllal írom le, hogy megpróbáljam igazolni mindezt (ami lehetetlen) vagy bárkit bepanaszoljak. Ez egy rendszer: gyakorlatilag az ápolók tehetetlenek, szükségszerű, amit tesznek., (és volt, aki emberséges maradt!) orvosi utasításra teszik, az orvosok is egy kórházi szabályrendszer foglyai.
    És ami a legnagyobb baj, SEMMIFÉLE UTÓGONDOZÁS NINCS, évek óta ugyanazok a betegnek forognak az intézményben.
    Mindez csak egy szörnyű része annak, ahogy országunk lakossága pusztul, fogy.
    Hogy aki nem tartozik a “hatalmasok”, a vagyonosok közé, lásd magán-szanatórium, vagy ugyanez külföldön, az mehet a Taigetosba, vagy jobb, ha meg sem születik.

    ..

  • egyanya

    Kedves Ágnes Judit Kóbor!

    Mindkét gyerekemet pszichológusok kísérték ifjúkorukig, az egyik pszichodrámán is részt vett,
    Van az a kémia…amit megfelelően kéne ötvözni a pszichológia módszereivel, egyes pszichológusok gyógyszer-ellenességét feladva.

  • bela