Két beígért Észtországról szóló bejegyzés közé kénytelen vagyok beszúrni egy pszichiátriáról szólót. Nem terveztem eredetileg, hogy írok róla, és főleg nem a Combinos gyilkosság kapcsán. Nem akartam ugyanis csatlakozni ahhoz az ilyenkor automatikusan végigszaladó hullámhoz, ami publicitást ad az ilyen tragédiáknak.

Mégis meggondoltam magam, mert azt látom megint nagyon félremegy a pszichiátriáról való kommunikáció, és mivel én ezzel foglalkozom, több mint 20 éve, hát talán valamifajta felelősségem is van megszólalni. Azért nagyon nehéz, mert a szakember szerepéből kéne mondani valamit, de ebből a szerepből a hazai helyzet tulajdonképpen értelmezhetetlen.

Nincs ugyanis komolyan vehető ellátórendszer, mára az alapok is romokban hevernek. Ezért én már nem fárasztanék senkit azzal, hogy kinek kéne hogyan és miféleképpen együttműködni, milyen szakpolitikai irányítás mellett kellene egy átfogó rendszert létrehozni (igen most már létrehozni kell) és azt működtetni, mert azzal csak erősíteném a látszatát valami működő dolognak. Sokak szerint mindig szélsőségesen fogalmazok, hát meg lehet cáfolni, én mégis kimondom:

– Nincs ma Magyarországon működő elme-egészségügyi ellátórendszer.

Az érintettek tömegei maradnak ellátatlanul, problémáikat nem ismeri fel senki akkor, amikor még jó eséllyel meg lehetne állítani egy később csak igen drágán kezelhető „pszichiátriai karriert”, és azok akik évtizedek óta kóvályognak a meglévő intézmények között, azok nem sok jóra számíthatnak segítségnyújtás címén. Ami a napokban történt, nem valami fatális véletlen, valami rendkívüli eset. Igazából én azt tartom rendkívülinek, hogy ez egyelőre nem történik meg minden nap.

Az külön szomorú, hogy egy-egy ilyen tragédia kapcsán azonnal azok a reflexek lépnek életbe, mind szakmai fronton, mind pedig a közvélemény szintjén, amelyek 150-200 évvel ezelőtti megoldásokhoz nyúlnak vissza. Nagy, zárt elmegyógyintézetek ma már filmek kellékei inkább, sem rehabilitációs, sem financiális, sem pedig emberi jogi szempontból nem tekinthetőek a kor követelményeinek megfelelő megoldásnak. Lehet kiáltani a Lipót újranyitásáért, és van igazsága a kritikusoknak, akkor, amikor arra hívják fel a figyelmet, hogy alternatívaként nem jött létre semmi. De a megoldás nem lehet az, hogy visszatérünk a tébolydákhoz.

(Ez a fotó a saját fotóm, a napokban szinte mindenhol látom a témában megjelent cikkekhez csatolva a kép készítőjének megjelenítése nélkül. Jó látlelete ez a magyar újságírásnak, ahol saját tartalom létrehozása helyett, már csak lopkodnak mindent összevissza)

Meg nem tudom számolni, hogy a ’90-es évek közepétől kezdve hány minisztériumi egyeztetésen ültem, hány miniszterhez, államtitkárhoz, államtitkár-helyetteshez, főosztályvezetőhöz volt szerencsém, személyesen nekem és számtalan kollégámnak is. Hány kerek, négyzetes és háromszög alakú asztalt ültünk körbe a legkülönfélébb felállásokban, hányszor aláztak már meg azzal, hogy egy éjszakát vagy csak pár órát adtak tervezetek véleményezésére és hányszor vált világossá, hogy amit írt, mondott az ember azt érdemben senki nem olvasta el. Ez nem Fidesz jelenség, ők már szóba se állnak senkivel. A kezdetektől fogva ez ment, az elődök még a látszatra adtak valamit, de érzékelhető politikai szándék itt a pszichiátriai ellátás fejlesztésére soha nem volt.

Komoly szakmai viták vannak a területen az optimális ellátórendszerről. Ugyanakkor félrevezető lenne azt hinni, hogy ezeknek köszönhető a jelenlegi helyzet. Ma már alig maradt szakember. Mivel érdemi hatással tulajdonképpen senki nem tudott lenni a viszonyokra, szakmai szinten egyfajta fáradtságot érzek. Én is csak írom ezeket a sorokat, tényleg elnézést kérek mindenkitől, nincs értelme adatokat, érveket, számokat, táblázatokat, modelleket beilleszteni. Nem ezekben a dimenziókban alakul az ellátórendszer. Az egybites kommunikáció alakítja…Vujity Trvko kezdeményezi a döntéshozóknál a Lipót újranyitását.

Én a kezdetektől fogva a különböző zárt intézményi megoldásokon kívüli, itthon alternatívnak mondott rehabilitációs megoldásokon dolgozom, ami máshol már inkább a főáram. A magam részéről beletörődtem, hogy ez Magyarországon nem kell senkinek.

Amikor a területen kezdtem dolgozni, akkor még Svájcba, Németországba jártam olyan, ott akkor már 15 éve folyó megoldásokat megnézni, ahol a lehető leggyengédebb módon, mégis határozottan reagáltak a mindenki – de legfőképpen az érintett – számára veszélyes pszichotikus helyzetekre. Dolgoztam házakban, ahol a hagyományos, zárt osztályos pszichiátriai megoldások helyett nagyon sikeres és nagyon emberi módon kísérnek keresztül embereket pszichotikus kríziseken. Olaszországban ma egy kórház nem lehet nagyobb 15 férőhelyesnél. Lappföld nyugati részén szinte nullára csökkent a visszaesések száma egy nagyon sikeres, családterápiás megközelítésen alapuló, a lakosságot is bevonó megoldással. Nem azért csökkent drasztikusan a visszaesés, mert nem bolondulnak meg az emberek. Hanem azért, mert az egész közösség vált érzékenyebbé a témára, és működnek azok a rendszerek, amik idejekorán érzékelik a bajt. A modern pszichiátria ma egy gyengéd emberi tudomány. Aki ketrecekért, rácsokért, hidegzuhanyért, kényszerzubbonyért és gumiszobáért, lekötözésért, vagy ezek modern változataként a nyálcsorgató leszedálásért kiált annak általában sem a pszichózis természetéről nincs fogalma, sem pedig segítő szándéka nincs, pusztán oda akar csapni.

Eindhovenben egy forenzikus intézményben olyan valamikori páciensek dolgoznak a szakszemélyzet mellett, akik korábban maguk is akár bűncselekményeket követtek el mentális problémájuk következtében. Az ő üzenetük az: – tudjuk min mentél keresztül. És azt is tudjuk, ahogy te is tudod, hogy ez megengedhetetlen. Azért vagy itt, mert nem lehet bízni benned. Mi meg azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy innen is fel lehet állni, van remény a felépülésre. Nem a büntetés vezérli a rehabilitációt, ugyanakkor nem kérdés az, hogy bármilyen erőszakos cselekedet elfogadhatatlan és tolerálhatatlan. Szintén Eindhovenben működik a Philips támogatásával egy nagyon speciális krízis központ, ahol a high-tech technológiát ötvözik a gyengéd, emberi rehabilitációval. Az éppen pszichotikus állapotban lévő érintettek egy iPad-ről is vezérelhető technológia segítségével maguk választják meg az őket körülvevő színeket, hangokat, hangulatokat, egy gombnyomásra az egész részleg kinézete megváltozik. A személyzet miközben végig tiszteletben tartja az egyén személyes intim zónáját és kéréseit, biztonsággal tudja egy nagyon rugalmas közegben átkísérni a pszichózis akár több hétig tartó állapotát.

Szintén Hollandiában, Zeeland tartományban egy pszichiátriai szolgáltató azért kapott állami elismerést, mert sikerrel minimalizálta a kórházban előfordul erőszakos cselekedetek számát a pszichiátrián. A módszerük egy sarkalatos pontja egyrészt a nővérszobák felszámolása a folyamatos kommunikáció megteremtése volt. Amikor ott jártam tréninget tartani, vicces és éles hangvételű plakátok voltak kiragasztva a falakra, amik a nővérszobában a betegekről pletykázó majd időnként rendet rakni kirohanó intézményi mentalitást figurázták ki. A veszélyes helyzetekre a személyzet egy része speciális kiképzést kapott, többek között Aikido oktatókat hívtak meg, akik azt tanították meg, miképpen kell egy agresszív, támadó embert a saját energiájának visszafordításával ártalmatlanná tenni. Nem vonták kétségbe, hogy vannak veszélyes helyzetek. Ők ezekben a helyzetekben dolgoztak. Olyan megoldásokat kerestek, ami a legkevesebb további trauma okozásával tudta kezelni ezeket a helyzeteket, ők ugyanis nem odacsapni, hanem segíteni szerettek volna. Kiváló eredményeik vannak, a rendszer ottani kidolgozója több állami kitüntetést kapott.

Ma már ha jó rehabilitációs programokat akarok látni, akkor nem kell Nyugat-Európába mennem. Prágában (nem túlzás) 100 fölötti kávézót, éttermet, boltot, üzletet, kertészetet, nyomdát, szállodát találunk, melyek mögött valójában rehabilitációs szolgáltatások állnak, akik éppen azt a jól megfogható fiatal 16-24 éves korosztályt igyekeznek megfogni, akik számára még egy-egy ilyen krízis visszafordítható. 25 év alatt a cseh szociális ellátórendszerben a meglévő egészségügyi kapacitások mellett olyan korszerű, a szociális vállalkozásokat a rehabilitációs programokkal ötvöző szolgáltatási rendszer alakult ki, ahova ma nyugati kollégák járnak tanulni. Annak is már 15 éve, amikor a prágai rendszer egyik atyjaként ismert dr. Jan Pfeiffer meghívásomra Budapestre látogatott és a minisztériumban tárgyalva azon néztünk össze, hogy ők akkori értéken számolva csak fejlesztésre annyi pénzt költöttek, mint mi a meglévő elavult ellátórendszerünk fenntartására. Ma már annak is csak a nyomai léteznek.

Nem folytatom tovább. Ezeket azért írtam le, hogy legyen egy ilyen hang is, a nyissuk ki újra a Lipótot hangulatú felhorkanások mellett. Ma, amit a világban pszichiátriának hívnak, nagyon messze van az egykori tébolydák világától. Alig néhány kezdeményezés van, amelyik a túléléséért küzdve próbál hasonló szellemiségű ellátást megteremteni. Az orvosaink zöme elmegy, pedig nagy szükség lenne rájuk az átalakításkor és nagyon sok új, szociális és egészségügyi szakemberre lenne szükség, akiknek a kezei között létrejöhetne valami végre.

De ezt az utolsó mondatot szerintem már 15 éve is leírtam..és sokan mások is leírták. Nincs a vonal másik oldalán senki, aki bármit is meg akarna hallani ezekből.