Sajátos élmény részt venni egy ilyen produkció élő adásában. Voltam már párszor televízió stúdióban, forgatáson is vettem részt, de ez a kereskedelmi tévés showműsor eddig kimaradt.

Véletlenül jött a lehetőség, de ezt nem szabadkozásként mondom. Ismerek valakit a stábból (ugye Marcsi?!)J .Azonnal lecsaptam rá, amikor felvetette és azért mentem el mert érdekelt, meg mert olyan volt mint egy koncert és hallhattam élőben is milyen jó hangja van a kicsi Hiennek.

Féltem kicsit az eseménytől, hogy hátha unatkozni fogok, mert Marcsi mondta, hogy fél hat körül legyünk ott, és kb. 11-kor lesz vége. Én aki általában két órát bírok ki maximum! Egy hosszabb film már szenvedés, és bulikban sem maradok tovább, meg találkozni sem bírok ki valakivel hosszabb időre. Én úgy vagyok társas lény, hogy egyedül szeretek lenni mások társaságában.

De nem volt unalmas, sőt egész lekötött az az összehangolt munka, ami egy ilyen műsor lebonyolításában van. Engem általában valahogy lelkesít az amikor sok ember együttes munkájára van szükség ahhoz, hogy létrejöjjön valami. Vágyat érzek arra, hogy részt vehessek benne, és csinálni a legjobb. Nem is az eredmény a lényeg. És szinte mindegy miről van szó, ez nem értékorientált…lehet az egy showműsor vagy templomépítés, az összehangolt közös munkának sajátos varázsa van.

Figyeltem hát érdeklődéssel hogyan szaladnak a zsebes övtáskával a sminkesek, amint van két percnyi szünet és púderezik a zsűrit. De őket csak a legmenőbbek púderezik, másik csapat van hátul a színpad körül a zenekarnak meg a versenyzőknek. Ott ült előttem/alattam a hangmérnök a hatalmas keverőpult mögött.  Valahogy ezek a hangmérnökök mindig kilógnak a képből. Minden szereplő olyan „média-képes”! A sminkesek stílusos fekete ruhában libbennek, nagyon tuti frufrus hajuk van, a hostessek gyönyörűek és szőkék, Tilla menő, magas, fényescipős, Ördög (ja nem, Szekeres) Nóra és Eszenyi Enikő mint egy bálkirálynő, akik csak tévedésből keveredtek a kábelek és állványok által uralt stúdióba. Közelről kicsit ijesztőek a sminktől, de bizonyos távolságról tényleg olyanok mint valami gyönyörű orchidea. De a hangmérnöknek mindig lóg a farmerja a seggén, hátul összefogott haja van, mint aki úgymaradt egy Beatrice koncert óta, és nagyon érti amit csinál. Ő az egyik legszimpatikusabb szereplő nekem az egészben, az igazi szakértő, aki ezzel a lepukkant külsővel, szerintem éppen kívülállóságát, felülemelkedettségét akarja kifejezni a sok rongyrázás között. 

Sajátos figurái a forgatásnak a kameramanok. Van vagy négy. A leginkább feltűnő az az arc, aki egy fura szerkezeten a testén cipeli a kamerát. Olyan benyomást kell mint a Mátrix Forradalmak lépegető harcigépei. A 35 kilós kamera valami ügyes megoldással olyan kecsesen mozog a karjában mintha önálló életet élne. Siklik, forog, csúszik és ettől nem ugrik hanem úszik a kép. Ugyanilyen kecsesen mozog a darura szerelt kamera is. Mint egy kortárs táncprodukció, olyan a két kamera mozgása együtt.

Aki külön esszét érdemelne, az a hangulatfelelős, tapsmester, Carlo (biztos C-vel írja). Carlo valójában egy gyógypedagógus, aki az értelmi fogyatékosnak tekintet közönség számára erőteljes mimikával és kézmozdulatokkal mintegy jeltolmácsolja a színpadon történteket és karmesterként irányítja az éppen megfelelő közönségreakciót.

A jeltolmács az nem túlzás. Carlo fontosnak tartja, hogy követő arcjátékkal mintegy egyszerűsített formában átadja, mi is hangzott el éppen. A versenyző éppen elveszített édesanyjáról beszél, amit Carlo együttérző „ez van sajnos” arckifejezéssel tolmácsol nekünk, de már emeli mindkét kezét égnek meredő mutató ujjakkal, hiszen másodperceken belül valami olyasmi fog elhangozni, amivel egyet lehet érteni, ami pozitív és akkor tapsot érdemel. És egyre emelkedik a keze, ahogy fülel a mondat végére várva. Már bólogat, hogy bizony, igen-igen, és ha valami nagyon pozitív „nálam továbbjutottál” hangzik el, akkor keze nem csak egyszerűen az égbe lendül, hanem forgatja is csuklóból immár egymás felé mutató ujjakkal, ami az ováció jele. Mi meg engedelmesen követjük, nincs kétség, tudjuk mi történik, eltérő értelmezés nem lehetséges.

Carlo vicces figura, ő velünk van, egyetlen dolga a közönséggel való foglalkozás. Néha egy-egy viccet is elsüt (a legjobb tapsoló díja egy Opel Astra…kis szünet…lemosása, illetve tudjuk…. a Mexikói út, esetleg a Thököly út), melyeket nyilván állandóan készenlétben tart tarsolyában. Mindezzel együtt szerethető figura, jó érzés az odafordulás, tényleg minden percét a közönséggel tölti és ha nem lenne akkor Egri János műsorait idézve olyan feszengő fapofával telne a műsor. Így persze minden taps, minden ováció, minden apró eleme ennek az egésznek egy hazugság, egyedül az énekesek hangja igazi, és tényleg nagyon szép. De ne keverjük össze egy percre sem ezt egy békebeli koncerttel, vagy egy színházzal aminek része a bukás, az üres nézőtér vagy éppen a fagyos csend. Ez itt nem opció, semmi nincs a véletlenre bízva, ilyenformán én valójában nem nézője (megítélője) voltam egy élő koncertestnek, hanem inkább egy játékfilm statisztájaként eljátszottam a nézőt a szerzők által megírt dramaturgia alapján.

Ha ennek tekintjük, akkor nincs is hazugság. Egy ipari termelésben vettem részt és engem voluntarista módon lenyűgözött a szervezett munka. Jó az a kifejezés, hogy filmgyár. Éppen ott volt az egész.