Egy hetet töltöttem Kirgizisztánban. Munka…nem nyaralás. Ettől már kicsit nyögvenyelősen indultam, mert első hallásra nagyon jól hangzik az ilyen út, aztán kiderül, hogy a szállodát sem érsz rá elhagyni. Most azért nem ez történt, igen sajátos élményeket szereztem. Az elkövetkező posztokban ezeket osztom meg🙂

Kora reggel indult a gép Isztambulba. Nem az a baj, hogy korán kellett kelni, hanem az, hogy utálok repülni. Nem volt ez mindig így. 10 éve ültem repülőgépen életemben először a Budapest Frankfurt járaton. Nagyon élveztem, főleg amikor már fent hangtalanul siklott a gép (a hajtómű hangja olyan baromira hangos, hogy egy idő után nem is hallod)🙂. Azóta legalább ötvenszer repültem.

De valami történt, mert mostanában szabályosan…ok kimondom…FOSOK A REPÜLŐN. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet, figyeltem magam a gépen. Azt hiszem az egész a kontrollról szól. Ha én lennék a pilóta akkor nem érezném magam ennyire kiszolgáltatva. Kocsiban is inkább én vezetek, csak a taxis mellett érzem magam biztonságban mert azokról azt fantáziálom, hogy olyan sokat vezetnek, hogy belejöttek. 10.000 méter magasan a szaros életem a pilóta kezében van, meg a mérnökökében. Mikor beszállok, ha a lépcsős megoldással kell felmenni, akkor igyekszem a tekintetemmel elkapni a kapitányt, aki rendszerint már a kabinban ül. Szeretném ha olyan deres hajú, nagytenyerű, apameleg szemű magas ember lenne, egy Harrison Ford, aki olyan profi, hogy akkor is leteszi a gépet, ha mindkét szárnya letörött.

Fontosak a légikísérők is! Ha a legnagyobb viharban is lazán felszolgálnak az megnyugtató. Ha felszállás közben unott arccal üldögélnek, az is megnyugtató. De mikor eltűnnek a behúzott függöny mögött…

A statisztikákkal nyugtatom magam. „Ha már kiértél a reptérre, a nehezén túl vagy!”. Hiszen sokkal kisebb az esélye a gép lezuhanásának, mint egy autóbalesetnek. Ez valamelyest meg is nyugtat. Az első turbulenciáig…..Amikor ez a műanyaghenger megrázkódik..én már látom hogyan tekeredik el torzulva a géptest, hogyan válnak le a szárnyak…és látom magam zuhanni…olyan 2 perc lehet. Na ez a különbség b…ki! Az autóbaleset egy pillanat…ez meg egy örökkévalóság.

Érdekes, hogy ha felállok és sétálok akkor jobb. Csak ülni mint egy zsák méginkább kiszolgáltatottá tesz. De pont a rázós viharok alatt nem engednek felállni. Azt hiszem nem ilyen birka módjára akarok meghalni…Petőfisen kozákokkal küzdve inkább….(hacsak nem Tengizben…):)

Amúgy biztosan azért van az egész mert Bika vagyok. Az én fő elemem a föld. Két lábbal a talajon. Mit érdekel engem mi vár Bishkek-ben! De addig összesen 7 órát kell tölteni a levegőben. 2 óra Isztambulba és 5 óra onnan Bishkekbe. Rémálom!