A pszichiátria Kirgizisztánban

Sajátos élmény valahova messzire utazni, ahol szakértőnek várnak de igazából te tanulsz a legtöbbet. Hát így jártam én Kirgizisztánban, ahova azért hívtak meg, hogy tartsak tréninget pszichiátereknek arról hogyan lehet a közösségben segíteni mentális problémával élő embereket. 

Valahogy minden országban a pszichiátria a legszegényebb és a legkegyetlenebb tükör. Bárhova megyek tehát, a dolgok fonákját látom. Mindegy mekkora a rongyrázás a belvárosban, nézd meg az ország pszichiátriáit vagy azt ahogy a fogyatékos emberekkel bánnak, és kiderül kikkel van dolgod. 

Sokszor az a meglepő eredmény, hogy egyáltalán nem a leggazdagabb országok bánnak legjobban az elesettjeikkel, és hogy ez tulajdonképpen egyáltalán nem pénzkérdés. Pár évvel ezelőtt találkoztam egy angol fiatalemberrel Jim Read-del, aki korábban érintettként Anglia és az Egyesült Államok számos pszichiátriai intézményét megjárta, közöttük előkelő magánklinikákat is. Ma már tréningeket tart, abból él, hogy ún. felhasználói csoportoknak segít, hogyan alakítsanak hatékony önsegítő kezdeményezéseket. 

Kirgizisztánban eszembe jutott Jim egy cikke, amiben ezt írja: 

“Mint olyan „szakértő, akit saját pszichotikus élményei tettek azzá” sok szolgáltatást volt alkalmam látni. Amikor új helyet látogatok meg, azon gondolkodom, vajon ezt a helyet választanám-e, amikor egy rossz nap még rosszabbra fordul.
A kedvenc potenciális menedékhelyem a hegyek között van Románia északi részén. Egy barátságos, kis kórház. Amikor ott voltam futbalmeccset néztünk a TV-n a páciensekkel és a pszichiáter kisfiával. Habár éjfél is elmúlt, senki sem rontott ránk, nem kapcsolta ki a TV-t és nem küldött bennünket aludni. A nővérek tudták jól érezzük magunkat és észben tartották, hogy a paciensek ide gyógyulni jöttek, nem azért, hogy büntessék őket. Nem beszélek románul, de kevesebb nyelvi akadályom volt ott, mint hazám akut ellátó részlegeiben.” 

A szegény országok némelyikének egyik nagy lehetősége, hogy nem tudnak kialakulni azok a nagy zárt intézmények, ahol a személyzet a „szakértelem” nevében uralkodik a bentlakókon, akik már csak a szerencsétlen betegek lehetnek ebben a színdarabban. Nem tudnak kialakulni mert még erre sem jut pénz. 

Kirgizisztán sem elég szegény ahhoz, hogy megúszta volna a nagy intézmények kialakítását. Vannak nagy intézmények, kórházak és elmegyógyintézetek. Hagyománya itt is az abszolút léleknyomorító intézményi ellátásnak van, ráadásul a katonás szovjet módi szerint (erre utal például az ebédlőben beosztott karszalagos beteg, a gyezsúrníj, azaz hetes, vagy ügyeletes és az igen szigorú hierarchia). Ugyanakkor a rendszer annyira szegény, és a mindenkori hatalomnak annyira kiszolgáltatott, hogy ezek az intézmények legalább annyira fogva tartják a személyzetet, mint az érintetteket. Amit sosem értettem, hogy ebben a kölcsönös kiszolgáltatottságban és tökéletes magára hagyatottságban miért kell tovább nyomorítani egymás lelkét. 

Mert nem az számít, hogy olyan vödörben hozzák a kaját amiben mi a meszet keverjük, hogy még vakolatra sem telik vagy az ajtó lemázolására, hogy omladoznak a falak és elsárgult minden lepedő. Láttam én csili-vili kórházat Németországban Gießenben vagy Zwiefaltenben, Frankfurtban, és ugyanaz a szar van, csak éppen aranyba foglalva. 

Ezeken a lepukkant helyeken inkább benne van a lehetőség az egymásratalálásra (talán az egymásrautaltság és az összezártság miatt), mégis egyelőre titok számomra a recept, milyen feltételek között jön létre valami más, valami igazi menedékhely, mint Jim romániai menedékhelyén. Ott sem ez a jellemző.