Abigél

Számomra az Abigél alapmű. Még a filmes feldolgozás is nagyon jól sikerült, legalább 20-szor láttam már és mindig észreveszek rajta valami elgondolkodtatót, vagy érdekeset. Ehhez persze kellenek olyan színészek mint a Básti Lajos, aki szerintem hatalmasat alakít a filmben, de még az olyan mellékszerelpők is, mint az árkodi püspök (a színész nevét sajnos nem tudom) is maradandót alkottak. 

A 70-es években készült pár hasonló kaliberű film, amiket mostanában különös érdeklődéssel néztem meg. Ilyen film a Harsányi Gábor főszereplésével készült Egy óra múlva itt vagyok, vagy a Sztankay István és Antal Imre nevével fémjelzett Bors. Mindhárom film sajátossága, hogy egy rendszerrel később, 20-30 év távlatából dolgozza fel az előző korszakot. 

Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy mindhárom alkotás kommunista propagandafilm de már nem az 50-es évek traktoros lányos direkt stílusában, hanem egy fokkal finomabb módon. Ideológiai szempontból olyanok ezek a filmek, mint az amerikai mozik többsége. Egyetemes értékeket képviselnek, az emberséget, az egyenességet, a bajtársiasságot, az összetartozást, de ezeket kizárólag a készítők által preferált oldal képviselheti a filmben (az amerikai katona vagy a kommunista ellenálló). 

Az Abigél szerintem ebből a szempontból kiemelkedik a többiek közül. Ez egyértelműen Szabó Magda erénye, aki egyáltalán nem egy dichotóm világot mutat nekünk, főleg a könyvben nem. Torma igazgatót (Básti Lajos) egyszerre láthatjuk egy léleknyomorító állatnak, aki halálosan komolyan veszi nevetséges szabályait, és kéjjel osztogatja büntetéseit, de felemelő az az emberi tartás, amikor az összeomlás szélén is kitart elvei mellett, és nem engedi elragadni tanulóját. 

Az igazgató döntéséről nem tudjuk egyértelműen, hogy korlátolt, szabályokhoz ragaszkodó személyisége miatt nem enged a főhadnagy (Kovács István) követelésének, vagy nagyon is átlátva a helyzetet életre kell mindaz az erkölcsiség, amit képvisel. S egycsapásra a Matula léleknyomorító, röhejesen kicsinyes és szadista rendszere az emberség utolsó mentsvára lesz, egy menedékhely lelki és fizikai értelemben is. Az utolsó hely, ahol még a tomboláért lehet izgulni, miközben kint már vagonokban viszik tízezrével az embereket. 

Számomra az Abigélnek ez a kettőssége tökéletesen viszaadja azt, amit az egyházak kapcsán érzek. Gyomorból herótom van tőlük, erőszakosak és ráadásul a legrosszabb értelemben erőszakosak. Mert egy erdei rabló úgy rabol ki, hogy az van a cégéren, ami történik. A katolikus egyház (és a református is) ezzel szemben a szeretet nevében erőszakoskodik, kirekeszt, dogmákba szorít, ítélkezik és léleknyomorít. 

Mégis egyszer Gyöngyösön a ferences templomban találkoztam egy szerzetes pappal, akinek nagy meleg tenyere, szeretetteljes tekintete olyan jó érzésekkel töltött el, hogy hirtelen lett jelentése az atya kifejezésnek. Nekem ugyan nem jön ilyesmi a számra, de az érzés megvolt és el tudtam képzelni erről a barna csuhás szerzetesről, hogy sosem adna ki a Kuncz főhadnagy féléknek. 

És azt hiszem, hogy éppen az ilyen éles pillanatokban hirtelen minden ideológia szertefoszlik. Magunkra maradunk a döntéseinkkel és mindegy kik voltunk előtte, mindegy kinek az egyenruháját, reverendáját hordjuk abban a pillanatban dől el kik is vagyunk valójában, amikor nincs más választás cselekedni kell.