Közjogi méltóság

Loge blogjában olvastam egy bejegyzést a parlamenti képviselők költségtérítése körüli mizériáról. A szerző találóan a parasztvakítás címet adta az írásnak, s miközben egy kommentárt kanyarítottam hozzá már továbbszaladtak a gondolataim.

Az én gyomrom nagyon nehezen veszi be a különböző kiváltságokat, előjogokat de próbáljunk meg egy pillanatra eltekinteni az én lánglelkű forradalmi alkatomtól, vagy az autoritással (pszichoanalitkus értelmezésben: apámmal) szemben folytatott lázadásomtól.

Honnan jön ez a kifejezés, hogy közjogi méltóság? Miért nem kell egy képviselőnek ugyanúgy adóznia mint nekem? Mitől a város első embere a polgármester? És főleg miért van az, hogy szinte bárki kerül hatalomra (pozícióba) nagy eséllyel ugyanazt fogja csinálni.

A közjogi méltóság szerintem ugyanolyan nyakatekert fogalom, mint a népfelség. A méltóság szó hangulatában a tekintetes, méltóságos, nagyságos, kegyelmes szavakkal van rokonságban.  Ezek a többszáz éves ún. nominális megszólító formák mára a fenti kivételtől eltekintve teljesen kivesztek a magyar nyelvből. Úgy értem nem használja őket senki.

Kilóg a lóláb például ott is, hogy habár összefoglaló néven közjogi méltóságnak nevezik a köztársasági elnök, a házelnök vagy a miniszterelnök intézményét, azért senki nem szólítja őket méltóságos Úrnak vagy Asszonynak. A jelek szerint egyébként igény lenne rá, csak meglépni nem merik, mert nem lehetne lenyomni az emberek torkán.

Jó példája ennek, hogy a 90-es évek elején, amikor az MDF győzelme után az első szabadon választott parlament összeült, többen díszmagyarban jelentek meg az ülésen. Az üzenet az volt, hogy ott folytatjuk, ahol Horthy Miklóssal vagy legalábbis Bethlen Istvánnal abbahagytuk. Talán az volt az elképzelés, hogy pár lépésben hamar visszajönnek a tekintetes, kegyelmes és nagyságos megszólítások, a különböző címek és rendek. De érezhető ellenállást váltott ki már a magyaros mentés viselet is, úgyhogy az egészből nem lett semmi. Mert ugyan nagyon cudar dolog lehetett átélni az 50-es éveket, de úgy tűnik ez még kevés ahhoz, hogy lelkesen követeljük vissza a sokak számára szintén nyomorúságos 30-as éveket. Azokat a 30-as éveket, amikor még süvegelni kellett a méltóságosékat, és sokan legfeljebb a szűk elit alázatos szolgái lehettek. Erre a korszakra hajaz a méltóság kifejezés és azt hiszem legfeljebb csak azoknak hiányzik, akiket illettek vele.

A közjogi kitétel a kifejezésben talán a méltóság szó élét kívánja tompítani a maga jogi, technokrata hangulatával. Mintha a méltóság kifejezné az igazi szándékot, de azt tompítani kell a közjogi szóval, ami így inkább egy köhögésre hasonlít aminek visszhangjában hátha valaki nem veszi észre a „méltóságot”. Talán azt is akaják mondani, hogy ez már nem olyan szent koronás, isten adta örökletes méltóság. Ez más, ez közjogi. A különbség mindössze annyi, hogy hintó már nem jár hozzá, csak Audi. Adózni nekik költségtérítésből nem kell, de azért örüljünk, mert a pálcájával már nem vág végig rajtunk, ha egy szűk úton véletlenül a szeme elé kerülünk. (Bár ha jól emlékszem volt egy hasonló jelent Dávid Ibolyával, csak ő pálca helyett mobil telefonnal hadonászott).  

Odáig kéne eljutni, hogy ül a miniszterelnök munkába menet a metrón, feláll, hogy leszálljon a Kossuth téren, és a kutya nem emeli fel a fejét az újságból, csak félreállnak, hogy elengedjék munkába. Ahogy az asztalossal tették az előző megállónál.

Akkor lenne a közjogi méltóságból „állás” (értsd: munkahely).