Bezárás
Annyit

..és Zsolt..meg fogsz tanulni gitározni!

Úgy 15 éve lehetett. Heti egyszer feljártam Tatabányáról Pestre, hogy gitározni tanuljak. Jazz gitárt. A tanár alig volt idősebb nálam, de nagyon jól játszott és többé kevésbé abból élt, hogy magánórákat adott. Amikor játszott szinte ijesztővé vált az arca az átszellemültségtől, hirtelen kővé meredt, úgy nézett rám, mint akit meghipnotizáltak, de a keze járt, mint a géppuska. Klasszikusokat tanított, jobbára Joe Pass,és  Montgomery volt a repertoáron, pedig én már akkor is jobban szerettem a Mike Stern vagy Miles Davis féle modern vonalat.
 
Az első lecke után, amit a magam teljesítménye oldaláról a katasztrófa szóval tudnék összefoglalni, az ajtóban búcsúzkodás előtt a szemembe nézett és miközben a kezét nyújtotta azt mondta:
 
…és Zsolt…meg fogsz tanulni gitározni!
 
Betalált az a mondat akkor, úgy éreztem hirtelen, hogy különleges vagyok, és habár önbizalmam éppen romjaiban hevert átfutott rajtam, hogy talán ő meglátta a bennem rejlő tehetséget, hogy mégis van egy utolsó remény..sőt nem is remény, hanem egyenesen ígéretes jazz gitáros vagyok. Igaz, hogy periódusérzéke gitártoknak is több volt mint nekem, hogy amit mások improvizációnak hívnak az nálam legfeljebb random izomrángás, de hát a ő mégiscsak tapasztalt gitáros és ezek szerint nem tartotta gáznak ezt a teljesítményt.
 
Minden egyes hétfőn vonatra szálltam hát Tatabányán és feljöttem Pestre gitárórára. Naponta kb. három órát gyakoroltam, az ujjaim hegye megkeményedett és vettem egy metronómot. Kottákat kellett írnom tanulnom a szűkített akkordokat és az elméletet is. Nem kötelezett senki, lelkesedésből csináltam, minden egyes nap.
 
Kb. egy év telt el, és valamivel korábban érkeztem az órára. Az előttem lévő tanuló még ott volt. Ez volt az első órája. Várnom kellett egy kicsit az előtérben, ami igazából a konyha volt, és láttam, ahogy tanárom kikíséri diákját az ajtóhoz. Ott megálltak, kezet nyújtott neki és azt mondta:
 
…és Péter…meg fogsz tanulni gitározni!
 
Az összeomlás pillanata volt ez. Azonnal rájöttem arra, amire az első pillanatban rá kellett volna jönnöm. Hogy ez egy panelmondat volt, nem volt benne semmi személyes, nem volt semmi köze ahhoz, amit tőlem látott, vagy amit bennem látott az első lecke után. Mint egy biztosítási ügynök, akit betanítanak az eladástechnikai tréningen eldarálta hamis mosolyával az egyenszöveget. Meg is érthetném ha akarnám, hogy ez amolyan általános pszichológiai stratégia volt a bátorításra.
 
De soha többé nem mentem gitárórára..