Annyit

Gettó milliomos

 

Olyan mintha bepillantást nyernénk az indiai filmek világába pedig nem. Ez egy angol film a Trainspotting rendezőjétől, és habár rendkívül hitelesre igyekeztek megcsinálni az Indiai valóságot az igazán fontos apró részleteken végig kilóg a nyugati lóláb.
 

slumdog millionaire

Nagyon érzékletes a nyomornegyed, csodálatosak a tájak, és jól sikerült visszaadni a vonatos képekkel az ország hangulatát. Mint egy szociofotó kiállítás. A nyomornegyedes jeleneteken látszik, hogy felkészültek, elvégezte a leckét a stáb. A Ben hur óta ez csuklógyakorlat a nagy mozifilmeken, a hosszú stáblista jelentős része dolgozott azon, hogy baromira indiainak érezzük ezt az egészet, és azt gondolja a légkondis teremben élő néző, hogy most majd két órára egy ablak nyílt számára egy távoli kultúrára.

 
Kétségtelen, hogy nagyobb ez az ablak, mint például, amit Nicolas Cage rémesen giccses Bangkok-os filmje nyitott nekünk Thaiföldről, de ezzel együtt az egyébként jószándékú átverés is nagyobb.
 
Ahogy a Ben Hurban mégiscsak átjön valahogy az 50-es évek Amerikája úgy sütött át nekem a nyugati szem ezen a filmen. A szemöldökökben, hajviseletben, a kiválasztott szereplők stílusában vagy az angol nyelv kezelésében.
 
A női szereplőn jön át a legjobban. Gyönyörű a mi szemünk szerint. Gyerekként is ennivaló, felnőttként pedig bármelyik divatlapról visszaköszönhetne farmeros, négyszögletes napszemüveges verziójában (minden bizonnyal köszön is majd a filmekben eddig nem szerepelt indiai modell). A fiúk is nagyon szimpatikusak, menő csávónak néznek ki felnőtt fejjel már, sokkal jellemzőbb indiai arcokkal (itt) nem lehetett volna eladni ezt a filmet.
 
Az angol nyelvű filmek évtizedek óta nem tudják megugrani az idegen nyelvek (kultúrák) kezelésének problémáját. Ha végig az ő nyelveiken nyomják a filmet, akkor megintcsak nem lehet eladni. A hindi részeknél pedig szépen átjön, hogy mennyire átjárja az angol a volt gyarmati országok nyelveit, de ezt csak kevesen vehetik észre.
 
Nekünk szóló film ez a javából, és nincs is vele semmi gond, nagyon szép és okos film. Én még azt sem vetem feltétlenül a szemükre, hogy jóval nyugatibb a film, mint amennyire azt sugallják a bemutatók (Hollywood és Bollywood találkozása és hasonlók), mert talán ilyen apró lépésekkel lehet közeledni.
 
Habár csepeg a romantikától a film, aki látott már igazi indiai filmet az tudja, hogy ez meg sem közelíti azok elnyújtott szentimentalizmusát, és bent kell maradni a stáblista alatt is, hogy legalább morzsájában átjöjjön az a mi szemünknek nevetséges musicalba átcsapó nagy közös tánc, ami minden Bollywoodi filmnek sajátja. Ha valaki azt hiszi, hogy a gettómilliomos után tudja milyen egy bollywoodi film, az később nagyot fog nézni és nem érti most mi van.
 
De ne legyünk telhetetlenek. A kultúrák találkozásának fontos állomásai az ilyen filmek, melyek lassan adagolják a különbségek sokkját. Nem csak indiai viszonylatban. Végülis messziről indultunk…Rémusz bácsi meséi még biztos sokaknak rémlik.
 
Szóval először még boxolt fehér emberek játszák a négereket, aztán az afrikát sose látott magyar tarzant kaliforniai stúdiókban varázsoljuk a dzsungelbe, majd amerikai-afrikai színészek játszák el az afrikait eredeti helyszíneken (kb. itt tartunk most), majd nyugati rendezők forgatnak, helyi színészekkel az eredeti helyszíneken, és egyszer talán még a mi életünkben látunk majd afrikai filmet is. 
 
Miközben nagyon tetszett a film, ezeket a kis, kegyes hazugságokat látva azon gondolkodtam, hogy milyen nagyon messze van még az a sokak által gyűlölt globalizáció. Az egyelőre azt jelenti, hogy a mi kultúránkat erőltetjük másra, és csak nagyon erős szűrőn keresztül engedünk át bármi mást.

 

Megosztás