Sokan mondják, hogy a német nyelv csúnya. Kemény, olyan agresszív hangzású, németül egy szerelmi vallomás inkább úgy hangzik, mint egy zár kattanása. Azt hiszem a német nyelv megítéléséhez nem csak annak hangzása, hanem a történelmi előzmények is hozzájárultak. 12 évig tartott, de olyan pusztítást műveltek, hogy több mint 60 év múlva is elevenen él a nácizmus öröksége. Sokaknak a német szó hallatán azonnal végigfut a hideg a hátán és Adolf Hitler beszédei jönnek elő.

Pedig a nyelvben tényleg létező keménység, erő számomra nem csak negatív dolgokat rejt. A Rammstein zenéje angolul messze nem olyan ütős, mint németül. Ezt nem lehetne átadni más nyelven.

Én nem szeretem az operát. Ez alól egyetlen kivétel van, a német opera. Wagner Walkürje, vagy Weber Freischütz (magyarul azt hiszem Bűvös Vadász) című operája minden egyes alkalommal olyan hatással van rám, hogy azt érzem ez a zene és ez a nyelv elránt valahova. Mintha évszázadokkal repülnék vissza, nem tudom talán valami előző életembe. Megérint, azt érzem, hogy nagyon, szinte fájdalmasan mély, ismerős ismeretlen világra nyit nekem ez a zene egy ablakot. Egy átjáró, ami elvisz oda, ahol egyszer én már lehettem. Van ebben a zöld mély erdőben, a vadászkürtökben, a magyar kártya lapjain megjelenített (szintén német eredetű) világban valami végtelenül ismerős nekem. Számomra a német nyelv tele van aknákkal, ami ezt a fura, ismeretlen világot hozza. Néha egy-egy szó is be tudja lökni ezt a verklit. Egy alkalommal egy könyvet olvasva megakadt a szemem a Büblein szón. Nem ismertem, szótárt kellett elővennem, hogy megtudjam, azt jelenti „fiúcska”. De már mindegy is volt mit jelent én mint egy csúszdán úgy száguldottam lefelé, libabőrös volt a kezem és azt éreztem pár másodperce megint elveszítettem időt és teret.

Van a német nyelvnek egy számomra gyengéd szerethető fele is. Kilenc éves voltam, amikor egy őszes hajú tanárnő meghívásának engedve az iskolából átjártunk délutánonként német órákra. Hárman négyen lehettünk, s Lenke néni olyan volt, mintha a 30-as évekből maradt volna közöttünk. A lakásán csupa sötétbarna, nehéz, öreg bútorok voltak, amikből áradt a fa illata. Kis süteménnyel, teával várt, s gyakran zongorázott mi pedig énekeltünk olyan dalokat, amikről ma se tudom, hogy honnan vannak, de emlékszem rájuk egészen pontosan.

 

Kuckuck, Kuckuck ruft’s aus dem Wald.

Lasset uns singen,

tanzen und springen!

Frühling, Frühling wird es nun bald.

 

Szóval számomra a német nyelv nagyon is szerethető…