Újabb könyvvel végeztem. És éppen a születésnapomon. Pedro Juan Gutiérrez: Piszkos havannai trilógia. Fogalmam sem volt ki ez (most sincs). Nem is érdekel, mert a sorok ugyanazok maradnak, ha Nobel díjat kapott, meg ha a kutya sem olvasta.

Néha elgondolkodom, hogy ha kiraknánk pár értéktelen, tehetségtelen festményt egy-egy neves múzeumba, megtámogatva pár cikkel meg brossurával, vajon hány sznob mozdulna rá. Szarom le ki az a Pedro Juan Gutiérrez, az érdekelt hova akar elvinni a könyvével. Kedvem volt egy olyan kiránduláshoz, ami latinamerikába röpít el.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

De olyat szerettem volna, ami nem klasszikus, nem Vargas Llosa vagy a másik. Keresgéltem hát a könyvesboltok polcain és először a neve, majd a rikító sárga borítója alapján figyeltem fel erre a könyvre. Tudom nem túl intellektuális borító alapján könyvet választani, de ez most pont úgy sikerült, hogy éppen azt a hangulatot árasztotta, amit kerestem.

Egy férfi van rajta, aki hatalmas nagybőgőt tartva a vállán elsétál egy citromsárga ház előtt. A fejét kitakarja a bőgő, a házfalra meg rávetül valami cégér árnyéka, ami éles kontrasztot képez az amúgy is rikítósárga, napsütötte falhoz. Ez a napsütés nekem nagyon ismerős volt Mexikóból, és valahogy azt kívántam egy könyv, ami ezúttal nem tudományos elemzés, nem a hallgatóim dolgozatai, hanem valami szépirodalom, repítsen el ebbe a világba.

Hát kaptam 30 centis faszokat, repedt sarkú negrákat, poharakat megtöltő ejakulációt, santerákat, kiábrándult, elkeseredett nyomort, repedező házfalakat és repedező kommunista rendszert. Értettem a koncepciót, de tulajdonképpen nagyon nem tetszett a könyv kb. a kétharmadáig. Olyan műelemzői szemmel bizonyára értékelendő az a megoldás, hogy a 90-as évek kubai kilátástalanságát éppen azzal a monoton, csalódottan üres, kiábrándult hangvétellel, maga körül semmit észre nem vevő együgyűséggel írja le az író.

Ha valamit, hát a frusztrációt sikerült átadnia, és hát ehhez persze kétségkívül tehetség kell, de én nem erre vágytam. Azon gondolkodtam miközben olvastam a könyvet, hogy a legszarabb annak szembesülni a nyomorral, vagy bármilyen lecsúszással, aki korábban egész más világot tudhatott magáénak. És amikor egyértelművé válik, hogy nincs visszaút, akkor jön ez a cinikus, önpusztító hangulat, ami majdnem a végéig árad a könyvből.

Ismerős ez nekem, szerintem a rendszerváltás környékén ebben az országban több tízezren élték meg ezt az érzést. Azok, akiknek az 50-es, 60-as években 17 évesen hazudtak egy rendszer, amiben pálya feljönni faluról, elszakadni a családtól és betanított munkásként lehúzni 30 évet munkásszálláson, azok 89 környékén már senkinek sem kellő 50-es fejjel kerültek a szó szoros értelemben az utcára. Lehet azt mondani, hogy sokan maguk tehettek erről, mert lehetett volna tanulni, és nem kellett volna beenni, hogy gyárudvaron tébláboló segédmunkásként le lehet élni egy életet. Persze, csak akkor mindenki azt harsogta ez normális, sőt ez most a Te világod lesz. Kb. úgy, ahogy a válság előttig itt is azt harsogta minden, hogy Tesco árufeltöltőként is vegyél fel bátran hitelt, lakásra, Suzukira..mert erre a rendszerre most már lehet építeni.

A faszi magáról ír. Újságíró volt, ami talán annyiban nehezebb, hogy a dolgokra rálátó aggyal sokkal nehezebb a hülyeséget elviselni. Mindezzel együtt szinte egyetlen szó politika sincs a könyvben. Nehéz eldönteni, hogy vajon a léleknyomorító rendszer teszi ezt az emberekkel, vagy ugyanez lenne ha nincs a Fidel féle forradalom? Legfeljebb Havannábból, és a kaszinós, nyaralós városokból megint a cukornádföldekre lenne szorítva az a nyomor, ami most akadálytalanul öntött el mindent.

De erről csak én agyalok, a könyv írója nem. Ő baszik, ha van pénze eszik, vagy inkább iszik és nem sok erkölcsi aggálya maradt legyen szó akár prostitúcióról vagy emberi máj disznómájként való elfogyasztásáról.

A végén azonban legalább a saját monoton stílusából kijön, és hirtelen másokról harmadik személyben történeteket mesélő módra vált, ami számomra sokkal színesebb, olvashatóbb, és érdekes. Megelevenednek a figurák, látom magam előtt őket, szaguk lesz, színük, látom a környezetüket és az egész könyv során a járdára kicsapó Karib tenger hullámait. Innen már ismerős. A Buena Vistából, gyerekkorom cigánysori élményeiből. Lehet csak azért mert nem vagyok (még) nyomorba lecsúszott, elkeseredett ember, de amikor sokkal közelebb álltam ehhez a világhoz se éreztem ennyire örömtelennek. A címnek, nem a borítónak kellett volna hinnem. Ez tényleg egy piszkos, havannai trilógia volt. Meg azért nem bántam.