Kalandos körök után a Petronas tornyok szomszédságában tett ki a taxi. A sofőr úgy vezette fel a klubot, mint a hely, ahol élet is van. Nem túl nagy fantáziával a Beach Club nevet adták neki, és ha nem lett volna tömeg körülötte önmagában biztosan nem tűnt volna fel nekem. Egy nem túl stabil szerkezetű étteremnek nézett ki, aminek sajátos módon, sok helyen hiányosak voltak az oldalfalai, megkönnyítve ezzel a ki-be közlekedést.

Mindegy, a lényeg, hogy a hely tömve volt, már a környékén is rengetegen voltak, vagy azért mert nem fértek be, vagy mert jobban érezték magukat kint. Malájok, kínaiak, indiaiak és egy csomó fehér európai/amerikai/ausztrál. Hömpölygő színes tömeg bent a tánctéren, ez a sokféle ember olyan hatást tett rám, mint a Mátrix-ban a ZEON táncos jelenete. Rég láttam már ilyen igazi élő, lüktető buli-hangulatot, az a tömeg tényleg mintha egy közös lüktetésre ringatta volna magát egy másik tudatállapotba.  

 

Farmerban, félcipőben álltam a táncterem bejáratánál és persze mindenkin egyszerű szandál vagy papucs és rövidnadrág volt. Talán csak a szikh turbánosok maradtak meg a hosszúnadrág+ing+turbán összeállításnál, de ők is ugyanazzal a lüktetéssel táncoltak a tömegbe olvadva. Belépő, és kérdezősködő dress-code felelős az nem volt. A sör olyan olcsó volt (18 ringit), hogy az amerikaiak a szó szoros értelmében vödörszámra vették, aminek az alján jégkockák biztosították a folyamatos hűtést.

 

A táncolók feje fölött az oldalfalakba építve nagy akváriumok voltak, amikben cápák úsztak, azok fölött pedig plazma TV-n hang nélkül focimeccs ment. Egy sörrel a kezemben a táncparkett szélén álltam meg. Nem volt szükség dobogóra, magamtól is egy fejjel magasabb voltam a teremben lévők átlagától.

 

Egyszer egy magyar lány még itthon azt mondta nekem, hogy egy szórakozóhelyen olyan 0,5 másodperc az a maximum időtartam, amíg egy pasival szemkontaktust szabad tartani, különben azonnal odajön. Megtanulta hogyan kerülje a tekinteteket, de mégis megnézze, amit látni akar.

 

Életemben először hasonló élményben volt részem nekem is. A terem tele volt nőkkel. Kicsi ázsiai angyalokkal, hosszú geometriai értelemben tökéletesen párhuzamos fekete hajjal, vékony derékkal és különlegesen vágott szemekkel. Ott táncoltak mindenhol, ügyes mozgással lüktetve a tömegben. Mint egy óriás úgy álltam a tánctér fölött és úgy éreztem minden tekintet rajtam van. Amikor valamelyiknek a szemébe néztem, ezek az apró tündérek azonnal viszonozták a pillantásomat, és ha nem vettem el elég gyorsan rám mosolyogtak. Úgy éreztem szupermen vagyok, és olyan átkozottul jóképű, hogy ezek a lányok itt nem tudják megállni, hogy ne mosolyogjanak rám.

 

Olyan 30 másodpercig tartott ez a delíriumos állapot, amit a kijózanodás pillanatai követtek. A lányok 90%-a vietnámi prostituált volt. A bátrabbak akkor is odajöttek, ha elkaptam a pillantásomat, és amikor udvariasnak szánt, kicsit manírt kérdéseik mellett még újra meg újra hozzám is értek, akkor világossá vált kikkel van dolgom. Mentségükre legyen mondva, hogy a magyar szórakozóhelyeken tapasztalt „mivel jöttél”, „mire hívsz meg”, „hová vinné’ nyaralni” típusú szűrőkérdések helyett itt sokkal gyengédebb módját választják a behálózásnak. Azt kérdezik, hogy van-e már lány velem ma estére.

 

Az ipar természetéből adódóan először úgy értelmeztem a kérdést, hogy egy menetre, aztán úgy, hogy egy egész átbujálkodott éjszakára, de a végére kiderült, hogy az igazság az, hogy a prostitúció ázsiai formái a helyi hagyományokat követve európai szemszögből nézve inkább a társalkodónő, escort, szexpartner tengelyen helyezkednek el. Alaposabban körülnézve a teremben, nem volt olyan pasi (főleg fehér) aki körül ne lett volna akár 2-3 lány is. Először azt hittem ezek együtt jöttek, de nem, ezek a lányok odacsapódnak, vicceznek, társalkodnak, flörtölnek és remélik, hogy ők lesznek távozáskor az a befutó (vagy több lány esetén azok közül egy) akit kiszemelt áldozatuk hazavisz a hotelszobájába.

 

Az egyik pulthoz menekültem a tánctéren kívül. Egyszerre taszított a dolog megkérdőjelezhetetlen tartalma és vonzott az a kedvesség és érdeklődés, ami ilyen szokatlan módon körbevett. A pulthoz háttal támaszkodva eléggé aktívan tetovált, rövidgatyás, papucsos amerikai srác állt mellettem. Amikor az éjszaka egyik legjobb nője, egy fekete párduc kinézetű lány, könnyű nyári ruhában büszkén elvonult előttünk a srác (Tony) felém fordult és megkérdezte:

 

–          Szerinted nő volt?

 

Itt érkezett az éjszaka második nukleáris csapása. A klub legjobb női szinte kivétel nélkül pasik voltak. Eleinte kételkedtem ebben, és mivel az a párducszerű fekete gyönyörűség olyan szép volt, hogy tőlem akár mezőgazdasági munkagép is lehetett volna civilben, nem akartam hinni a valóságnak. De megszólalt és lehullt a függöny én meg ijedtemben a vödör sörbe temetkeztem.

 

Ez a Tony Kaliforniából jött az ottani félreismerhetetlen akcentust is túlspirázva egy kicsit, tenyérbecsapós, baseball sapkát hátrafordítós minden második mondatot „dude” (haver) megszólítással kezdő nagyképű fasz.

 

Egy szőke német csajt talált magának miközben kiment a WC-re, és szélesen artikulálva mesélte, hogy hogyan dugná meg ezt a gyönyörű nagymellű basznivaló picsát. Mutatta a kezeivel mekkorák a mellei és közben a nyelvét nyújtogatta. Én azt hittem az amerikai pite egy eltúlzott alkotás, de Tony vagy tanult ezekből a filmekből vagy tényleg ez az emelkedett kaliforniai valóság.

 

Pár WC körrel később előkerült a német csaj is, aki számomra a lóarcú, már húszévesen szárazbőrű német nő megfelelője volt. „Demegbasznám” Tony a lány jelenlétében teljesen megváltozott, kenyérre kenhető előzékeny úriember lett, aki itallal kínálta, intellektuális kérdéseket tett fel neki, de amikor a csaj is elment pisilni újra az egyébként tényleg hatalmas melleit írta le kezével miközben kilógó nyelvvel nyalogatta a levegőt.

 

Annyira nem sajnáltam az este várható áldozatát, mert rövid bemutatkozás után a csajszi megkérdezte tőlem, hogy én is LA-ből vagyok-e. Pillanatnyi gondolkodás után közöltem, hogy Budapest, amire a kölni illetőségű lányka a várt módón reagált. Tony felé fordulva a hátát mutatta nekem. Intellektuális beszélgetésbe elegyedtek arról, milyen remek hely Los Angeles és, hogy Tony azért van itt, mert hamarosan állást kap az amerikai követségen csak a visszajelzésre vár.

 

Hiába na, én akartam az éjszakai életet kipróbálni, de már nagyon vártam egy lányra, aki nem néz vissza, aki ugyan érdeklődne, mert hát miért ne, de azért nem mászik rám tapogatva és én is csak akkor érhetek hozzá ha már odajutottunk esetleg. Szeretem ezt a játékot, amit az angolok, akik mindent olyan egyszerűnek látnak, elintéznek annyival: „bar scene”. De ez a játék csak akkor jó, ha küzdeni kell, ha ki kell érdemelni a visszanézést, az „igen, akarok táncolni”-t, az „és te?” típusú visszakérdezéseket, és az egyértelműség határán mozgó megjegyzéseket. Ilyet ott nem találtam, vagy ha volt hát velem nem állt szóba.