Kezdjük azzal, ami nyilvánvaló. Ami az embert azonnal magával ragadja. A felszín, amit egy turista, egyszeri látogató benyomásként kap, ha Szingapúrba látogat. Velem is ez történt…magával ragadott ez a kis sziget és még ma sem tudom eldönteni hogy ámuljak vagy szörnyülködjek.

 

Szingapúr kicsinyke városállam az egyenlítőn, Malajzia déli csücskében, Indonézia Riau szigeteitől északra csak pár kilométerre. A térképen csak egy pont jelöli az amúgy is széttöredezett dél-kelet ázsiai szigetek között.

 

S habár mérete apró, jelentősége a térségben óriási, sokak számára példa, utolérendő versenytárs, vagy éppen kiszakadt rebellisek mára irigylésre méltóvá vált csodaországa. Az alig 710 négyzetkilométeren elhelyezkedő városállamot 4,8 millióan lakják, s ez a világ egyik legnagyobb népsűrűségű települése is egyben. De nem csak ebben van a világelsők között Szingapúr. A mintegy 29.000 dolláros egy főre jutó nemzeti össztermékével a világ 4-ik leggazdagabb országa.

 

Ez az impozáns gazdagság azonnal arcul csapja az embert, amint leszáll a Changi Nemzetközi Repülőtéren. Én még nem láttam olyan repteret, aminek szinte a teljes alapterületét padlószőnyeg borítja, egy nappali érzetét kölcsönözve ezzel az általában hideg, fémes termináloknak.

Nagyon jellemzi Szingapúrt az a kimért részletesség, ahogy már a kikötőben próbálják levenni az embert a lábáról. A „nappali” érzetét nem csak a padlószőnyeg, hanem a nagyképernyős plazmaTV-k elé tett szuperkényelmes fotelek, az ingyen internetes terminálok, a laptop csatlakozásra alkalmassá tett munkaasztalok is erősítik, s ehhez jön még a máshonnan is ismert éttermek, duty free shop-ok végtelen sora. Mindez olyan kifogástalan tisztaságban és rendben, hogy az ember kicsit behúzott nyakkal húzza végig a reptéren a csomagját nehogy valami foltot, nyomott hagyjon.

 

 

Ez az érzés egyébként később sem múlik el, a tisztasággal és a renddel két olyan alapvető vonását írtam most le Szingapúrnak, hogy akár be is fejezhetném ezt a fizetett hirdetés szagú posztot, de azért menjünk csak egyre beljebb.

 

A terminálból kilépve jön a térségben már olyan nagyon ismerős kazánház hatás. Hát igen, a buja egyenlítőn vagyunk, nehéz a légzés, 100% a páratartalom, amihez még esős időben is minimum 25-26 fokos, de inkább 32-35 fokos hőség párosul. A hőmérsékletre az itthoni perzselő nyarakat ismerve nem nagyon kell felkapnunk a fejünket, de ez a hőség nem perzselő, hanem fullasztó, nedves és számomra sokkal kellemetlenebb, mint a leginkább szúró, égető árnyéktalan otthoni napsütés. Embere válogatja, én semmiképpen nem nevezném Szingapúr éghajlatát kellemesnek, az egyévszakos (értsd: mindig nyár van) vidékeknek vannak sokkal elviselhetőbb változatai is (pl. Mexikó). Dél-kelet Ázsiában járva sokszor gondolkodtam azon, vajon hogy az istenben bírták itt az emberek a légkondicionáló előtti korban, de az igazság az, hogy még a szupergazdag Szingapúrban is, a helyiek simán elvannak otthon légkondi nélkül, legfeljebb egy ventillátort vetnek be.

 

Szóval kilépve a terminálból a pedáns tisztaság és rend mellé a virágba boruló kertváros képe társul. Kertváros nem abban a kertesházas, gyümölcsösökkel, szőlővel tarkított hétvégi házas értelemben, hanem inkább úgy kell elképzelni, hogy egy felhőkarcolókkal és emeletes tömbházakkal felfelé építkező megapoliszban minden egyes lehetséges négyzetcentiméterre becsempésznek valami zöldet. Fákat, füvet, parkokat, kerteket, szökőkutakat, kis csatornákat. Nincs egy leváló járdaszegély, egy kátyú, minden tábla már-már bántóan nyílegyenesen áll, vagy ha mégis előfordulna ilyesmi, azonnal komoly erőkkel rámozdulnak és eltüntetik.

 

Szingapúr olyan tökéletesen tiszta és rendezett, hogy nekem némi feszengéssel szélesebb családom azon tagjai jutottak eszembe, akiknél mindig ámulsz a fegyelmezett rend és tisztaság miatt, de akiknél nem mered letenni a poharat az asztalra, nehogy kerek foltot hagyjon.

 

Szuper high-tech minden. Chipkártyás sűrű metróhálózat (itt MRT-nek hívják), ügyesen megszervezett autóforgalom, ahol a dugók elkerülésére drága, ámde valódi menekülő utakat alakítottak ki. A tömegközlekedés olcsó, nincs bérlet vagy ilyesmi, hanem veszel magadnak egy bármikor utántölthető chipkártyát, ami minden belépésnél a kapunál regisztrál, és kilépésnél megtett távolság arányában leszedi a díjat. Pontosan annyit fizetsz, amennyit utazol. Az autó és a fenntartása drága, de mivel igen gazdagok van belőle bőven. Státuszszimbólumnak számít, egy városállamban, amit nemigen kell elhagyni, mondjuk nagybevásárlásért sem, szinte felesleges, de a szpojlerrel, küszöbökkel felszerelt, ragyogó tisztára waxozott, könnyűfém felnis felhozatalt látva hamar átjön, hogy itt az autó nem a közlekedés praktikus céljait szolgálja, hanem a gazdagság és jólét félreértelmezhetetlen mutatója.

 

 

A címben azért Svájchoz hasonlítom a várost, mert itt is egy a környezetéből markánsan kiemelkedő (bizonyos értelemben különcködő), kevert etnikumú, és erre a kevertségre érzékenyen vigyázó közösségről van szó. Ahogy Svájcban itt is négy hivatalos nyelv van, csakhogy az ottani német, francia, olasz, rétoromán helyett, itt a nemzetalkotók sorrendjében a kínai, maláj, tamil és az angol használatos. Minden felirat elérhető mindegyik nyelven, a hangosbemondók felváltva mindegyiket használják, hivatalos ügyeit az ember e négy nyelv közül bármelyiken elintézheti, s lehetőség van mindegyik nyelven tanulmányokat folytatni. 

 

 

Megmondom őszintén én előzetes ismereteim alapján a valóságban tapasztaltnál sokkal kevertebb kultúrára számítottam azonban. Ennek az impozáns sokszínűségnek és a tény ellenére, hogy nagyon ügyelnek a multikulturális jelleg hangsúlyozására, számomra Szingapúr alapvetően egy kínai etnikumú településként jelent meg, s habár biztos gyakorlottabb szem kell néhány maláj és kínai származású ember megkülönböztetéséhez, azért az indiait vagy a fehér embert meg lehet ismerni, s a városállam legnagyobb részén a kínai az, aki hömpölyögve szembejön veled az utcákon.

 

 

Utánanéztem az arányoknak, s a látott valóságnak megfelelően kiderült, hogy a kínai populáció az összlakosság mintegy 75%-át teszi ki, ezután 14%-nyi maláj következik, indiaiból már csak alig 9%-ot találunk és a sajátos hangzású „other” (egyéb) kategóriában elrejtve maradnak az európai, amerikai, ausztrál fehér emberek és mindeni más. Az angol tehát nem azért hivatalos nyelv, mert olyan sok fehér ember lakik Szingapúrban, hanem egyrészt az angol gyarmati múltnak, másrészt Szingapúr végtelenül pragmatikus gazdasági irányultságának köszönhetően. De erről majd később sokkal részletesebben.

 

A tisztaság és a gazdagság valóban lenyűgöző, rám leginkább talán a Sentosa nevű tengerparti övezet hatott, ahova libegő vagy milka-lila nyeregvasút visz. Ennek belül ciklámenzöldek a falai és narancssárgák az ülései, a buszpályaudvar olyan tiszta, hogy szükség esetén komolyabb agyműtéteket lehetne rajta elvégezni, és a narancssárga igen sűrűn járó környezetkímélő buszok buja zöld ligetek, delfinárium, kilátók és vidámparkszerű látványosságok között kanyarognak és a személyzet széles mosollyal, mint valami rég nem látott vendégnek integet. Aztán már csak pár méter gyaloglás és a tengerpartra érve úgy érzed itt még a homokot is szűrik (el tudom képzelni róluk).

 

 

Ebben a posztban csak a benyomásokra szorítkozom. Arra, ami az ember recehártyáján visszatükröződik, arra, amit a bőrödön érzel, ha odamész. Egy következő posztban foglalkozom azzal, hogy jutottak ide, mi van a csillogás mögött, honnan jött és merre tart ez a sajátos városállam.

 

Habár Szingapúr büszkén hirdeti multiraciális sokszínűségét, ennek igazából a lehetőségekhez képest szembetöltő hiánya ragadott meg inkább. A kínaiakhoz képest nem csak létszámában sokkal kevesebb a más származású helyi lakos, hanem nagyon kevés, kevert származású embert látni az utcán. A brazil társadalomban, vagy az USA egyes részein már alig nyomon követhető kombinációkban variálódnak a különböző származású emberek, ennek alig van nyoma Szingapúrban.

 

Ennél is szembeötlőbb azonban az életformák változatosságának a hiánya. Ez engem szinte mellbevágott. Szingapúr némi túlzással a 4 millió sales-es és marketinges országa, ahol a lakosság döntő többsége ahhoz a nálunk is jól ismert szubkultúrához tartozik, akik rendszerint multinacionális cégeknél dolgoznak viszonylag magas fizetésért, akikre végletekig kommercializálódott fogyasztási szokások jellemzőek, az ehhez köthető értékrenddel, és mindezt az olyan jól behatárolható élettereken teszik, mint a csillogó bevásárlóközpontok, elegáns éttermek, fényűző nyaralások, nagy autók és lakások. A tápláléklánc csúcsán azon gazdagok állnak, akik a condónak nevezett, tér híján kevés számú villa-szerű épületekben, a zöldövezetben laknak, őket követi a nagy többség a sajátos konstrukciójú HDB házakban, ami tulajdonképpen a panel vagy lakópark itteni megfelelője. Én azért nem nagyon hasonlítgatnám sem kivitelében sem árfekvésében a hazai lakótelepekhez ezeket.

 

 

A szingapúri kínait könnyű megkülönböztetni az anyaországból (vagy ahogy itt mondják „mainland chinese”)származó kínaitól. A szingapúri jól öltözött, menő frizurája van, drága legújabb divat szerinti napszemüvege, ugyanilyen mobiltelefonja, ipodja, laptopja, pc-je, autója, kártyája. Minden apró kellék számít, nem mindegy, hogy mikori, hogy hányadikként kapta, nincs másolt CD, DVD, replika óra, vagy márkás ruha.

 

 

Mindez rendben is van, semmi újat nem mondtam ezzel, ezt a szubkultúrát Budapesten ugyanúgy megtalálni, mint a világ bármelyik metropoliszában. De itt egyszerűen nincs más, vagy ha van, nagyon nem látszik. Hol vannak a lovasíjászok helyi megfelelői? Az úgymaradt rockerek, az ’egy farmerom van, de fender stratocasteren játszom’ jazz fanatikusok? Az elvarázsolt művészek, a bokacsörgető nadrágos szobatudósok, a kinyúlt pulóveres intellektuálisok, a bahiások és az ezoterikusok? A meggyőződéses antikapitalisták, a dolgozókat droidnak nevező kiilleszkedők, az ábrándos idealisták, a fegyvercsőbe virágot rakó hippik, a vasútmodellező bogaras villamosmérnökök, a kalapos skodás öregurak, a cicivillantó ribancok, vagy éppen a lepukkant junkiek helyi megfelelői? Mintha egy mérnöki pontossággal megtervezett társadalomba lépne az ember, ahol életre kell Herbert Marcus „egydimenziós embere”, aki kizárólag a fogyasztás mentén tökéletesen meghatározható, leírható, viselkedése és reakciói kiszámíthatóak és jól irányíthatóak.

 

 

Könyvet akartam vásárolni Szingapúrban és amikor a megfelelő helyet kerestem, hogy az indonéz Wayang árnyjátékokról angol nyelvű könyvet vásároljak, akkor egy helybéli ismerősöm miután útbaigazított a könyvesbolt irányába mosolyogva megjegyezte:

 „We are not arty-farty, we are money-money!”

 

Azt hiszem a tisztaság és a gazdagság mellett a másik szembeötlő jellemzője a rend. A wikipédián ügyes szójátékkal „fine city”-ként (a fine szó egyszerre jelenti azt, hogy „remek” és a „fizetendő büntetést”) aposztrofált várost mások egyenesen rendőrállamként emlegetik. Egy biztos. Én életemben annyi tiltó, figyelmeztető táblát, feliratot még nem láttam, mint Szingapúrban.

 

 

Itt minden tilos. Hogy egy szerintem sokat eláruló, szimbolikus dologgal kezdjem….tilos a rágógumi (a rágógumi basszus!!), tilos a playboy, tilos a parkban piknikezni, a házak közötti füvön focizni, a járdán görkorcsolyázni vagy biciklizni, motorozni, tilos a durien nevű (jellegzetes szagú amúgy nagyon tápláló gyümölcs) gyümölcsöt ide-ode bevinni. Tilos, a lakóházak környékén, az utcán parkolni, és minden, ami nálunk is (járművön dohányozni, piroson átmenni) de itt tényleg, és ha elkap a rendőr, akkor súlyos büntetéseket fizetsz.

 

Márpedig rendőrből van bőven elég. Nekem Szingapúr végtelenül paranoidnak tűnt. Nem csak rendmániásnak, mint egy kétségtelenül eredményes ámde elviselhetetlen nagynéni, hanem paranoidnak. A metróban ki van írva, de kb. ötpercenként be is mondja a hangosbemondó, hogy ha bárki gyanúsnak tűnő alakot vagy tárgyat lát („suspicious-looking person or article”) azonnal jelezze a biztonsági személyzetnek. Ehhez rövid tájékoztató filmet is mutatnak, amelyben egy baseballsapkás, szürke dzsekis alak nagyobb táskát hagy az ülés alatt, s erről egy zaklatott hangú nő tesz bejelentést a minden kocsiban megtalálható vészjelzőn. Nem lennék baseballsapkás, szürke dzsekis alak Szingapúrban.

 

Egy alkalommal találkozóra vártam a várost eredetileg alapító angol Sir Raffles-ről elnevezett állomáson, s feltűnt, hogy a szokásosnál is több a fegyveres rendőr, sőt katona. Kicsit megilletődve ültem a virágágyás szegélyén (először nagyon körülnéztem van-e virágágyásszegélyénülnitilos tábla) és pár perc múlva kiderült, hogy ez a fegyveres sorfal azért került ide, mert a fenti téren általános iskolások ünnepségére kerül sor. 6-7 éves kisdiákok a tanárnénik vezetésével egymás kezét fogva szépen kettesével vonultak át a metróállamosán úgy, hogy az első tanuló (valószínűleg az osztályelső) magasra tartott táblával mutatta az iskola nevét, s minden harmadik kezében nagyobb neylonzacskóban az uzsonnás tálacskák egy csoportja lógott.

 

Volt valami kontraszt eközött az izraeli viszonyokat idéző túllihegett biztonsági intézkedéssorozat és a megélt valóság között. Túllihegett igen, még a közelmúlt jakartai robbantásainak fényében is, mert Szingapúr nagyon nem Indonézia. Ezen a helyen szerintem akár az autódat is nyitva hagyhatod, de egészen biztos, hogy az éjszaka közepén is sétálhatsz bárhol tökegyedül, s ehhez képest van egy számomra nehezen érthető ugrásra kész, ellenséget váró hangulat.

 

És ez csak a felszín. Itt most direkt nem említem a cenzúrának, a lakosság fegyelmezésének és irányításának azokat a finom vagy éppen kevésbé finom technikáit, amit a pár napra idetévedő látogató észre sem vesz.

 

 

A rend és a tisztaság, ami olyan nyilvánvaló már az első látásra, nem valami belülről jövő igényesség eredménye, hanem tűzzel-vassal kikényszerített mára azonban az elért gazdagság miatt cseppet sem rideg valóság. Érdekes ellentmondás ez, s a kérdést valahogy úgy fogalmazhatjuk meg magunknak, hogy megéri-e vajon a csillogó gazdagságért vállalni ezt az Orwell-i béklyót, tényleg ilyen hihetetlen jó hatása van a rendnek és a kemény kéznek? A következő posztban egy kicsit mélyebbre nézünk.