Ma Magyarországon majd 600 ezer fogyatékossággal élő ember él, valamilyen mentális problémában, egy időpillanatban a lakosság akár 15%-a is érintett lehet. Nem kevés emberről van tehát szó, akik számára 20 évvel a rendszerváltás után sem következett be a valódi rendszerváltás.

 

Mi, többiek lassan két évtizede élvezzük a jogi értelemben vett teljes szabadságunkat, és jól-rosszul viseljük az azzal járó felelősség súlyát. Szavazhatunk, utazhatunk, szabadon szerződhetünk, egyesülhetünk, döntést hozhatunk (még rossz döntést is szabadon) életünk gyakorlatilag bármely területén. Él közöttünk azonban sok százezer ember, akiknek ez az 1989-es változások után sem adatott meg. Ma Magyarországon a fogyatékossággal vagy mentális problémával élő emberek egy jó része polgári, politikai, sőt alapvető emberi jogait sem gyakorolhatja szabadon.

 

Ez a blogbejegyzés egy olyan közmegállapodás esetén érvényes, amikor a közösség úgy dönt, hogy nem pusztítja el a fogyatékossággal élőket, mint mondjuk a legenda szerint a spártaiak tették, de nem is teszi őket láthatatlanná, határ menti intézményekbe száműzve őket, mint tették azt Ratkó Annáék az 50-es években.

 

A fogyatékossággal élő és mentális problémában érintett emberek társadalmi részvételét (ami semmi mást nem jelent, mint, hogy élnek közöttünk, ahogy bárki élhet), egy „háromszólamú kórus” akadályozza jelentős mértékben Magyarországon.

 

1.     1.  A jogi cselekvőképesség elvesztése (a kizáró gondnokság).

2.     2. Leszázalékolás.

3.     3. Tartós bentlakást nyújtó, nagylétszámú intézményben történő elhelyezés.

 

Eredeti célkitűzései szerint mindhárom intézkedés az érintettek védelmét, segítését szolgálná, bátran mondhatom azonban, hogy aki ma mindhárom „segítségben” részesül, az nem sok jóra számíthat ebben az országban.

 

Több százezer ember ilyetén való margóra szorítása már csak azért is luxus, mert jelentősen duzzasztja az amúgy is nagyszámú inaktívak (nem dolgozók) számát ez a hármas „komplex rehabilitáció”. (Egyszerűen rémes hogyan fordul minden fogalom a jelentés ellenkezőjébe.)

 

Mindeközben pedig mondjuk Európai összehasonlításban az mondható el, hogy az ún. megváltozott munkaképességűek (leszázalékoltak, beleértve a fogyatékosokat, mentális problémában érintetteket is) 90%-a dolgozik és csak a legsúlyosabb állapotban lévő mintegy 10% esélytelen arra, hogy bármilyen munkát, társadalmilag hasznos, és megfizetett tevékenységet végezzen. Magyarországon ez az arány éppen fordított, az érintettek alig 10%-a dolgozik, pedig higgyük el, genetikailag nem vagyunk ennyivel rosszabbak!

 

E három „bástya” közül, aminek építéséhez sajnos még ma is szociális és egészségügyi szakemberek tömegei asszisztálnak, a Polgári Törvénykönyv elfogadásával az egyik most nagyrészt összeomlott.

 

A kizáró gondnokság olyan szintű jogfosztottságot jelent, hogy az ember aláírása legfeljebb egy művészi alkotássá válhat, jogi értelemben egy könyvtári beiratkozásra sem elegendő. A törvény életbelépésével (előreláthatóan 2010 májusában) a kizáró gondnokság intézménye megszűnik! A teljes jogfosztás helyét az úgynevezett támogatott döntéshozatal intézménye váltja fel, mely az érintetteket nem fosztja meg a saját életükről szóló alapvető döntések meghozatalától, ám elismerve annak nehézségeit és kockázatait egy olyan lehetőséget nyújt, hogy ezeket a döntések a családtagok, barátok, vagy akár szakemberek segítségével lehessen meghozni.

 

Eredetileg a gondnok is egy ilyen segítő, támogató személyt jelentett volna, azonban az esetek többségében ez odáig fajult, hogy a nagyüzemi létszámban gondnokoltakkal bíró kijelölt szakemberek legfeljebb papírtologatásra képesek, érdemi kapcsolatuk az érintettekkel nincs.  Illetve odáig, hogy a sajnos igenis jellemző gyakorlat szerint a hozzátartozó gondnokok megszerzett hatalmukat arra használták, hogy ingatlanjukból, tulajdonrészükből kiforgassák az érintett fogyatékos családtagot, távoli intézménybe száműzve aztán azt élete végéig.

 

Ha helyesen használja majd a bírói gyakorlat a támogatott döntéshozatal intézményét, ilyesmire a jövőben már elvileg nem lesz lehetőség, mert az érintett cselekvőképessége nem szűnik meg.

 

A másik igen komoly új vívmánynak az előzetes jognyilatkozat intézményét tekinthetjük, ami mindnyájunkat érintő lehetőség és azt javaslom minél többen éljenek is vele. Az előzetes jognyilatkozat olyan eszközt ad kezünkbe, amivel még cselekvőképes állapotunkban (tehát amikor aláírásunk még ér valamit egy szerződésen), előre dönthetünk arról, mintegy deklarálhatjuk, hogy abban az esetben, ha elveszítjük belátási képességünket (mert mondjuk: baleset áldozatai leszünk, megöregszünk, mentális képességeink csökkennek, vagy drasztikusan megváltoznak) akkor ki és hogyan rendelkezhet rólunk. Berakhatnak-e egy intézménye, eladhatják-e a házunkat, szétoszthatják-e vagyonunkat, vagy éppen kérünk-e elektrosokk kezelést, kemoterápiát vagy bármi olyasmit, amiből érdekes módon azok kérnek legkevésbé, akik adni szokták őket.

 

Nincs még vége, sőt abban sem vagyok biztos, hogy a fentiek ellenére jó irányban halad a fogyatékosok és mentális problémával élők, és tulajdonképpen mindnyájunk „rendszerváltása”, de ezek az új jogintézmények mindenképpen jelentős előrelépésnek tekinthetők!