Az, hogy egy pályázati forrást a kiírás címében megjelölt cél éppen ellenkezőjére költsenek el, már nem pusztán hülyeség, hanem bizony számító cinizmus, és komoly károkat okoz azok számára, akik megsegítésére végső soron ezek a források ideérkeznek. Úgy tűnik pontosan ez fog történni a héten társadalmi egyeztetésre bocsátott TIOP-3.4.1-09/1. és TIOP-3.4.2-09/2 jelű pályázatok megvalósulása esetén.

(A kiírás tervezett szövege itt meg található és véleményeket is itt lehet hozzáfűzni http://www.nfu.hu/forum_topic_pate/252)

 

A kiírás tervezetének jelenlegi megfogalmazása szerint, az eredetileg fogyatékosokat ellátó intézmények kiváltására, közösségi integrációra szánt összesen mintegy 13 milliárd forintnyi forrást újabb, akár több száz fős intézmények létrehozására is fordíthatják.

 

A fogyatékos és mentális problémával küzdő emberek legtöbbünk számára láthatatlanok.

 

A TV-ben látva megkönnyezzük az értelmi fogyatékost alakító Sean Penn-t a Nevem Sam-ben, szurkolunk neki, ahogy a Starbucksban ügyesen felszolgál és küzd a gyereke felügyeleti jogáért.

 

Az már kevesekben merül fel kérdésként, hogy vajon itthon miért nem látni ilyet?

 

Azért, mert mi ezeket az embereket az 50-es évek elejétől kezdve szisztematikusan határszéli településekre, egyébként is elzárt, távoli falvak legvégén lévő hatalmas tömegintézményekbe száműzzük. Igen ma is. 2009-ben is.

 

Míg az 1930-as években a segítségre szoruló mentális problémában érintett emberek úgynevezett családi ápolási telepeken a közösségben éltek, addig Ratkó Annáék az 50-es évek elején tudatosan mindentől elzárt nagy intézményekbe terelték őket össze. A miniszterasszony akkori szavait idézve:

 

 

Ezeket a kapitalista maradványokat (vagyis azt, hogy a fogyatékossággal élőknek és a mentális problémában érintett embereknek ugyanolyan joguk van a közösségben élniük, mint bárki másnak) olyan nagy sikerrel távolították el, hogy azok 20 évvel az 1989-es rendszerváltás után is képtelenek visszatérni.

 

Számomra megdöbbentő milyen makacssággal tartják magukat a most már szociális intézményként futó nagy létszámú (több száz fős) tömegintézmények. Ma Budapesten, ha valaki bentlakásos lehetőséget akar találni sérült gyermekének, hozzátartozójának az többek között a Fővárosi Önkormányzat szentgotthárdi (Budapesttől való távolsága 330 km), vagy fogyatékosok esetén esetleg Darvastón lévő (175 km) intézményét veheti igénybe. Azokat az intézményeket, amelyek a láthatatlanná tevő száműzési politika jegyében a fenti idézet szellemében az 50-es években jöttek létre. Ma 8300 pszichiátriai beteg és 16000 fogyatékossággal élő ember lakik többségében ilyen intézményekben.

 

Hogy mi a gond ezekkel az intézményekkel?

 

Például az, hogy ezekbe csak bekerülni lehet. Kifelé – sajnos túlzás nélkül mondhatom – leggyakrabban már csak a temetőbe vezet út.

 

Az, hogy 100-ad, 200-ad, 400-ad, 700-ad magammal összezárva már csak egy végletekig kontrollált rezsim tagja lehetek, ahol az én szükségleteimet radikálisan felülírja az intézmény szükséglete.

 

Hogy ezek az intézmények nem fejlesztenek, képessé tesznek, lehetőséget adnak és támogatnak (én ezt hívnám segítésnek), hanem elszigetelnek, elzárnak, kirekesztenek, elcsitítanak és elbutítanak, ahol pár év után már az is nagyon-nagyon betegnek és cselekvésképtelennek tűnik, aki korábban igen aktív életet élt.

 

Sean Penn filmjében a fogyatékosok kávéházakban dolgoznak, Prágában gyakran megfordulok az ottani „Városliget” egy frekventált helyén lévő kávéházban (Halfway Café a neve). Itt olyan 18-24 éves első skizofrén epizódjukat átélt fiatalok dolgoznak, akikkel mindent megpróbálnak, hogy ne essenek ismét vissza. Szlovéniában és Észtországban részletesen kidolgozott és komolyan vett kormányzati tervek vannak a nagy intézmények fokozatos lebontására.

 

Mi összesen 13 milliárd forint Uniós támogatásból, a negyven centis kilátó és a kutyafitnesz mellé Ratkó Anna örökségét ápoljuk majd, hazug módon a kitagolás és a társadalmi integráció ezek szerint senki által komolyan nem vett jelszavai mögé bújva.