Legalábbis álmomban. Már nem először álmodom azt, hogy repülni tudok. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy egy nagy vajszínű gumicsónakkal repültem. Nem a csónak tudott repülni, hanem én. 

Hátul ültem benne, mint egy nyitott kabrió hátsó ülésén és kényelmes két-három méteres magasságban siklottam a városban. Egyetlen gondom a villany és trolivezetékek kerülgetése volt. Néha mintha kifogyott volna a szufla, a csónak le akart ülni. De akkor megint csak akarni kellett, és újra lendületet kapott, még a Mechwart lépcsőn (illetve a fölött) is simán felmentem vele.

Más repülős álmaimban is lépcsők vannak, gyerekkorom óta álmodom azt, hogy simán veszem lefelé rohanva a lépcsőfokokat úgy, hogy a lábam tulajdonképpen nem éri őket. Mintegy a levegőre támaszkodva kapok új lendületet, és egész lépcsősorok felett lebegek el.

Nem lenne rossz, de azért van benne ijesztő is. Mert ha ez igaz, akkor minden igaz, ami ugyanebből a világból jön, és akkor van ördög, vannak szörnyek is. Ezek rendszerint gyerekkoromban kísértettek. Óvodás koromban anyámnak megtiltottam, hogy a szobánkba teregessen éjjelre. A szárítón lógó ruhák ugyanis estére szörnyekké váltak, illetve az volt a szabály, hogy elalváskor egyetlen porcikám sem lóghat ki a paplan alól, mert a szörnyek pontban éjfélkor átvonulnak a szobán, és ami kilóg azt levágják.

Azóta megküzdöttem a szörnyeimmel, de ha a repüléssel együtt ezek mind jönnek, akkor inkább nem akarok repülni. 

 

—
20100108