Nem tudom miért, de engem mindig zavarba ejt a „hogy vagy?”, illetve a „mi van veled?” kérdés. Annyira már úgy tűnik amerikanizálódtam, hogy akkor sem válaszolnék a „hja, ne is kérdezd!” típusú magyaros pesszimizmussal, ha egyébként éppen akkor futottunk volna össze, amikor engem a vérpadra visznek.

Annyira azonban még nem amerikanizálódtam, hogy (hacsak nem amerikaiak teszik fel a kérdést) komolyan veszem, igazi kérdésnek tartom, és elkezdek gondolkodni, tényleg mi is van velem?

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Évek óta nem látott ismerősök, iskolatársak, munkatársak, rokonok esetén úgy érzem a választ illik önéletrajzi távlatból megfogalmazni, röviden, egy, maximum kettő mondatban összefoglalni életem utolsó találkozásunk óta bekövetkezett mérföldköveit.

„Hát, azóta megházasodtam, most jön a 14. gyerekünk, amúgy jól vagyunk, veled mi van?”

Ez tök jó meg minden, de az okoz bennem bénító zavart, hogy én nem így vagyok, és nem ez van velem, még akkor sem, ha kronológiailag, az válaszban megragadott távlatból tényleg ilyenek történtek.

Ehhez képest én sokkal inkább az élmények és a pillanatnyi benyomások, az apró részletek mentén élem meg az életem, a „mi van veled?” kérdésre magamtól elsőre az jönne ki belőlem, hogy éppen hol jár a fejem, mi foglalkoztat leginkább.

De persze gyorsan eszembe jut, hogy a kérdés közkeletűen nem erre vonatkozik és jön a blokk, a pályák átállítása, az önéletrajzi fájlok előkapása és abból a beszélgetőpartnerhez való viszonyom függvényében a megfelelő válasz kikeresése. Ha családtag a partner, akkor a házasság, ha kolléga, iskolatárs, akkor a PhD dolgozat a mostanában előhúzandó fájl.

A minap egy ilyen beszélgetésben, miután bedobtam a PhD-t, azt a választ kaptam, hogy miért nem válaszolok a kérdésre, nem is mondok semmit magamról. Így fogtam magam és elmondtam, ami aznap leginkább foglalkoztatott, hogy a seggemen az övtartó bújtatónál kicsit kiszakadt a farmergatyám és azon aggódtam, hogy vajon elég hosszú-e a pulóver, vagy tökre látszik.

Ez volt az őszinte válasz, velem ez volt akkor, az én fejem ekörül járt, itt tartottam lélekben és érezve néha a lyukon átjövő hideget, testben is.

Sértődés lett a vége.

Sajnálom, egyszerűen nem tudok normálisan válaszolni a „mi van veled?” kérdésre…