Alig pár hónapja írtam némileg értetlenkedő bejegyzést arról, hogy felmerült Európa Szingapúrja is lehetnénk akár. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar tényleg közel kerülhetünk hozzá, azonban nem gazdasági, hanem politikai értelemben.

Talán korainak tűnik az aggódás….ez hamarosan ki fog derülni, de a demokrácia intézményeinek fokozatos felszámolása/kiüresítése jól ismert recept világszerte. Szingapúrral a személyes érintettség mellett mégis azért példálódzóm, mert ott a „meggyőző” többség (mondhatnám nemzeti egyetértésnek is) egy pártra korlátozódó több évtizedes beágyazódását a vitathatatlan gazdasági eredmények „legitimálták”.

Ez a bejegyzés csak kisebb részben szól abbéli aggodalmamról, hogy esetleg támadás éri a 20 év után sem túl erős demokratikus intézményrendszert. Valójában azt a kérdést teszem fel, hogy vajon a magyar társadalom hajlandó lenne-e Szingapúrhoz hasonlóan feláldozni a demokráciát és a szabadságot az anyagi jólét oltárán?

A dilemma úgy merül fel, hogy a gazdasági eredményesség nem függ feltétlenül össze a demokratikus berendezkedéssel. Szingapúr példája éppen azt mutatja, hogy ha az elsöprő többségtől felhatalmazást kapott vezető egyben tehetséges és nem önző üzletember is, akkor az ország sosem látott fejlődésnek indulhat. A demokratikus rendszerek alapját képező hatalmi ellensúlyok az ilyen karizmatikus rendszerekhez nem illenek. Az alapkoncepció az, hogy „mi tudjuk”, vagy méginkább „én tudom”, és nincs sem időm, sem kedvem olyan a fejlődést és felemelkedést eddig is akadályozó tényezőkkel bíbelődni, mint egy alkotmánybíróság vagy jegybankelnök, a törvényeket esetleg visszadobó köztársasági elnök, vagy véleményszabadságot gyakorló sajtó.

Alig telt el pár hét, de elemeiben valahogy mindig a szingapúri „finomra hangolt” demokrácia jut eszembe az egyes hazai lépésekről. Ott is van választás, de csak kilenc nap a kampány, és Szingapúrban a sajtó, vagy az ellenzék képviselője azonnal perelhető, ha a regnáló kormányt bíráló kijelentéseke ragadtatja magát. Rend van. Ez kétségtelen. Szigorú, fegyelmezett, konzervatív rend.

A kérdés csak az, hogy vajon tényleg ez-e a titka az ottani fejlettségnek, illetve méginkább az, hogy ez a centralizált és tényleg tehetséges (Orbán Krisztián szóhasználatával: intelligens) kormányzás-e a kizáróagos receptje az egy generáción belüli rakétaszerű fejlődésnek? A már említett korábbi bejegyzésben részletesen kifejtettem, hogy Szingapúrban ehhez kellett egy egyedülállóan kedvező földrajzi elhelyezkedés, egy szerencsés történelmi helyzet, és egy az ottani fejlődés motorját jelentő nemzetközi vállalati kultúrát gond nélkül befogadni képes nyitott, nemzetközi gondolkodásmód és kultúra.

Ezek vajon megvannak nekünk? Vagy van más a tarsolyunkban, ami hasonló eredményhez vezet? Esetleg itt már a karizma és a vezető „kellő komolyságra” intő tekintete elég?

Tegyük fel, hogy igen. Az alapfeltevést is fogadjuk el egy gondolat erejéig: az eddigi túlságosan szabadjára engedett (sőt tovább is mehetünk: koraszülött) hazai demokrácia felfogás csak ellehetetlenítette az egyes intézmények működését (gondoljunk például a médiahatóságok körüli folyamatos cirkuszra), és ezen keresztül a szükséges reformok és intézkedések véghezvitelét. Az így keletkezett bénult nihilista zavarosban aztán offshore és szerencselovagok szedték meg magukat cinikus módon kettévágva a társadalmat a birtokló valakikre és a hozzájuk képest senkikre. Erre kell most a forradalom, ami elsöpri ezt a rendszert, és új alapokra építkezik az elsöprő többséggel megválasztott vezető.

Tegyük fel ez mind igaz, és tegyük fel a felemelkedés záloga éppen a centralizált hatalom, a paternalisztikus rend. Végülis Putyin Oroszországa is valami ilyesmi, s mindjárt helyére kerültek(?) a dolgok, amint nem az ottani offshore lovagok és oligarchák a hatalmas nyersanyagforrások haszonélvezői, hanem az újból megerősödött állam.

Tegyük fel, Orbán Viktor 30 évig hatalmon marad, ahogy a szingapúri Lee család. Tegyük fel ezalatt Magyarország a világ élmezőnyébe kormányozza magát, mert olyan tehetséges és sikeres vezető gárda irányítja, akik biztosítják az ország számára az oly régóta várt felemelkedést. Legitimálna-e itthon egy ilyen bebetonozott, az ellentmondás lehetőségét minimalizáló rendszert a vitathatatlan gazdasági sikeresség?

Vagy eleve értelmetlen a kérdésfeltevés, mert a kormányzat egyetlen dolga az emberek boldogulásának biztosítása, és ha azt megteszi, akkor most mi a gond, miért kell rinyálni az alkotmánybíróság, a sajtó, a köztársasági elnök és (a hamarosan talán szóba kerülő) hasonló demokratikus intézmények miatt?

Úgy érzem hamarosan válaszút elé áll ismét a magyar társadalom. Kiderülhet, hogy a szabadságharcos vagy a Gorenje hűtős az igazi jellgezetessége.