Alig bírok aludni mostanában éjjelente, mert olyan eleven álmok gyötörnek. Ma fél négykor keltem és abban bízom, hogy majd a napvilágnál, az utca zajára meg spongyabobra alszok és akkor nyugtom lesz.

Tegnap éjjel álmomban egy nagy egyesület azzal bízott meg, hogy vegyem át az egyik általuk fenntartott értelmi fogyatékosokat ellátó lakóotthon vezetését. Volt nagy megnyitó, pezsgővel és kosztümökkel, büszkén ajnároztak, mint egyetemi oktatót, doktoroztak és minden nagyon rendben haladt pogácsával.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Aztán az ünnepség után az egyesületi vezetők, önkormányzati képviselők, bizottsági tagok mind hazamentek, mi pedig páran bementünk végre a lakóotthonba, ahol a lakók szép rendben felmentek a szobáikba, ahogy megszokták.

Mi meg mentünk utánuk. Ott voltak velem álmomban azok a barátaim, akikkel évekig dolgoztam együtt. Fekete Nóri, Soltész Ági, de voltak ott az egyetemi kollégáim közül is, és számunkra az igazi ünneplés csak most kezdődött. Felszaladtunk a lakók után a szobáikba, lehívtuk őket a konyhába és a nappaliba, ahol korábban sosem látott sütés-főzés, karnevál kezdődött. Beöltöztünk, mint valami farsangkor, kikutattuk a megmaradt pezsgőket és hajnalig ünneplés volt a házban.

Másnap értető módon kicsit későn keltem és mire bebotorkáltam újdonsült munkahelyemre az egyesületi vezetőség már ott volt. A nappaliba lépve mogorva képű kék és sárga gumikesztyűvel takarító egyesületi tagokat találtam, a konyhából meg veretes káromkodás hangzott.

– A fatálaim, a szentségit!!

Az egyesület elnöke volt, és amikor meglátott vörös fejjel üvöltött felém. Mutatta az összelekvározott fa edényeket.

– Kedves Zsolt, az edények itt nem arra valók, hogy pancsoljanak bennük!

Sajnos nem az a típus vagyok, aki csendes nyugalommal válaszol, a frappáns megoldások nekem is sokszor csak 24 óra múlva jutnak eszembe. Leálltam álmomban én is kiabálni, felment bennem a pumpa és a legérdekesebb az, hogy álmomban úgy keveredett bennem sok érzés.

Az a szar lelkiismeretfurdalás rögtön,……hogy „biztos basszus meg kellett volna kérdeznem előtte". De ott volt az a dac is, hogy bezzeg a sok Gizike és Mancika elpezsgőzött itt délután, amihez vigyázban álltak a kis lakók kiöltöztetve, az viszont botrányos, sőt veszélyes (hátha még fogyatékosabbak lesznek) ha ők is mulatnak egy kicsit.

Ritkán álmodok ilyen hosszút és részleteset. Tele voltam a végére keserűséggel, valami belső dühös remegéssel, hogy balekként elviseltem a sok doktorozást meg tanárurazást, ami ugyanolyan hazug túlzás, mint amikor másnap reggel az a sok paprikajancsi egymásra licitálva mondott el mindennek.

Szimbolikus ez az álom, annyira jellemző rám, és habár sosem vezettem még fogyatékos embereket ellátó lakóotthont ez a két világ közé szorulás már nagyon sokszor megtörtént velem.

Valahogy mindig bízom benne, hogy az a megnyitós, szalagátvágós, elnökasszonyos, fehérabroszon pezsgőspoharas, tekintélytisztelő, úrhatnám hatósági engedélyes világ alakítható, hogy csak az van, hogy az ő reszketéssel teli világuk átalakítható legalább annyira, hogy kocka, intellektuális szavakkal legyen leírva az élet maga. Aztán pofára esek, mint álmomban, mert az élet nem itt van, de bizony a cégérre kitett segítés se.