Némi értetlenkedéssel viseltem mindig az idős emberek folyamatos aggódását. Nagymamámnak annak idején, amikor csak úgy, mint egy mellékes hírt közöltem, hogy evezni megyek a Tiszára, akkor ő összecsapta a kezét, és egy „Te jógyerek!" kiáltással, vagy inkább hangos sóhajjal kezdte nemtetszőleg ingatni a fejét:

„Hát miért kell folyton menni valahova?"

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A választ azóta se tudom, de ahogy telik az idő azon kapom magam, hogy elkezdek szorongani és apró részletkérdéseken molyolni egy-egy utazás előtt. Én, aki stoppal Amszterdamba! Mint Malajzia, Indonézia és Kína magányos veteránja életemben először nekiereszkedtem a horvát tengerpartnak. Aggódni akkor kezdtem, amikor az útvonalkeresővel az ideális útvonalra vadásztam és erőt vett rajtam az érzés, hogy jaj, jaj mi lesz ha át kell verekednünk magunkat Split-en és meg kell találni a kikötőt, ahol kompra szállunk az autóval.

Öregszem basszus. Eljutni Stari Gradba kb. olyan nehéz, mint az M1-es és M7-es torkolatától eltalálni Győrbe. Kövesd a táblát azt kész. Splitig nem ragoznám, kurva messze van (olyan 700 valahány kilométer pesttől a kompig), de a Nagykanizsa Letenye közötti rövid szakaszt leszámítva véges végig autópálya. Vagy kilenc változó hosszússágú alagút, a hosszabbak előtt 20 perces torlódás, 30-40 km-eneként benzinkút pihenőhellyel (egy OMV-t láttam az összes többi valami helyi akármi, de teljesen használható) és egyre délebbre egyre kopárabb tájjal.

Vicces momentum, hogy akármit hallgatsz, CD-t, USB-be dugva MP3 lejátszót, a rádió baszdmeg átkapcsol a közlekedési hírekre. Harmadszorra már belehallgattunk, először horvátul, aztán angolul. Éppen amikor áthaladtunk végre egy alagúton közölték, hogy előtte majd torlódás várható. Köszi!

Van azért ebben valami kísérteties. Megy a Gotan Project erre csirip-csirip és mintha valaki behajolna az ablakon már hallod is a horvát szöveget. Egymásra néztünk és marha gyorsan visszakapcsoltunk az MP3-ra. Azértmá…

Amúgy a horvát autópálya ilyenkor igazi internacionalista (ja nem) inkább globális élmény. Főleg a Rijeka felé tartó elágazásig van itt minden. Magyar, szlovák, cseh, osztrák, horvát, szlovén, mintha a Monarchia kelne életre, de beosonnak a sorba a lengyelek, németek, lakókocsis dánok, vagy nyitott kabriós svédek (azt bazzeg, kabrió Svédországba!). Mindegy kivagy amúgy, a parkólóban úgyis a saját nyitott hátsó csomagtartód árnyékában nyomod a szendvicset.

Splitre nagy erőkkel készültünk. Térkép letöltve az internetről, minden kanyarnál külön nagyításban kinyomtatva, majd azt összekapcsozva egy kész útikönyvet kaptunk. Hiába na, öregszem. Ehhez képest bazi nagy sárga táblákon gyakorlatilag a város elejétől ki van írva: Car Ferry, de gyengébbek kedvéért a nagyobb táblákon még egy hajó rajza is szerepel, aminek a hasában autók vannak. Ezek a táblák egészen a kikötőig vittek, ahol az egyik első tábla a szememet kiszúrva hirdette Stari Grad vis. Befordulsz és nekimész a kompnak. Ennyi. És ennyit az aggódásról.

Én bevallom sosem értettem a hajókirándulásra befizetőket. Azokra a nagy körutazósokra gondolok, amiken amerikaiak előszeretettel bejárják a karibi szigetvilágot. Mindig úgy képzeltem, hogy kb. az első húsz perc nagyon érdekes, aztán amikor már tök jó kék volt a víz, és még kékebb a távolodó város, hát utána már kicsitse érdekes. Hát kb. ez az élmény volt. A különbség biztos annyi, hogy a Queen Mary egy méltóságteljsen sikló multiplex nyugdíjasotthon, a komp meg egy fröccsöntött csigajárat hínárhajú matrózokkal, akik fehér ingben és napszemüvegben mobiltelefonálnak. Én egyébként a fehér sportcipőt a bokáig alig érő kék tengerésznadrághoz komoly pénzbírsággal büntetném. A komp másfél óra volt, kikötéssel és kiállással mondjuk kettő nnna, és én húsz perc után már a fedélzeten ültem az egybeöntvény hajótest árnyékában.

De még mindig nagyon tetszenek a matrózcsomók. Ebben a tudományágban én a cipőkötésig jutottam, ami 3 éves koromban volt teljesítmény meg mostanában az, ahogy a hasam nő. Mégis hosszan elidőzve tudok vizsgálgatni egy matrózcsomót, ami van ezer-fajta, de majdnem mindegyik úgy néz ki mintha csak lazán, könnyedén odavetették volna.

Bonyolult(nak cseppet sem mondható) utazásunkra Stari Gradban Hvar szigetén sikerült feltenni a koronát. Kilőve a kompból, egy információs bódénál megálltam és miután két angol hátizsákos turistát elhajtott a lányka én gondoltam itt könnyű győzelmet aratok és kértem egy várostérképet. Egyszerű nem? Megvan a cím, rajta lesz a térképen, megtaláljuk holvagyunk most (a kikötőben) és jobbra kanyar, balra kanyar ott leszünk a szálláshely előtt.

Nincs térkép. Itt olyan nincs. Mondon nem baj, kerüljük a pánikot, itt a cím odaadom neki a kicsit már meggyűrődött vouchert (jaj de szovjet ez), és mondja el merre kell menni. Egész jól beszél angulul, így világosan megértem, hogy nekem (sem) tud segíteni, itt ugyanis nincsenek igazán utcanevek, talán találjak egy taxist, majd az elvezet minket.

Mondom dejó, de Malajzia, Indonezia és Kína veteránja, ha már eddig eljött hát nem fogja feladni. Be a kocsiba, a várost láttam a kompról is, ott lesz balra, ott meg majd megtaláljuk. A taxis nem rossz ötlet, egyszer egy éjjel így találtam meg Ljubljanában az ulica cepelnikovát. De ez azért önfeladás lenne. Bízva a sors kezében a városka kikötő felőli peremén kacskaringózva vadásszuk az utcákat. Tényleg nincsenek utcák. Illetve vannak. Hol vannak, hol nincsenek, de ahol vannak, ott egyse a miénk. Akkor már rájöttem, hogy a házszámmal kicsit messzire vetem a súlykot, szóval ennyire nem kéne. Nincs házszám.

Az ösztönöm bevisz a történelmi belvárosba. Meg is érkeztünk Olaszországba (de erről majd később), most elég annyi, hogy ott, ahol a víz a partot nyalja, lerakom a kocsit és segítséget keresek. A trafikosnál nincs térkép, de ez már azért nem ér a meglepetés erejével.

Viszont van egy a rent minden bolt, ahol a srác a félfát támasztja és látom rajta ez fog beszélni angolul. Így is van, mondja, hogy itt az a baj, hogy nincsenek utcák, illetve van nevük, de senki nem tudja.

Erre már fejben ráálltam, azért hamar megszokom a helyi folklórt, de még mindig van az az aprócska kérdés, hogy hol a faszba fogunk lakni? Még a kocsiban a kikötő és a rent mindent között tettünk egy erőtlen próbálkozást, hogy felhívjuk a helyet. Nahát a telefont felvették ugyan de angolul nem megy. Zannnie már a tőszavaknál tart, where (szerintem az bonyolult), ezért próbálkozik az apartman szóval így nemzetközileg hátha bejön, meghát minden házon kint van itt, hogy apartman, hátha ismerik. Feladja és kihangosítja nekem is.

Így két kanyar között hallok valami hörgést, gondoltam rossz a vonal, de nem, az a tulaj. Én már láttam magam előtt a klasszikus texas-i láncfűrészes horrorfilm vendégszerető családmodelljét, vagy Tarantino szlovák hoteljét, de gondoltam ha tudtam ringitet váltani a Kuala Lumpur-i kínai maffiától egy játékbarlangban, akkor azért itt is lesz valami.

A rent mindent gyerek nagyon készséges, felajánlja, hogy telefonál helyettem, mert fogalma nincs hol ez a hely. Az már itt ne legyen zavaró, hogy a boltjától két percre volt, mert egyrészt ezen a helyen minden két percre van, másrészt mert az utcanevekre szerintem a helyiek úgy tekintenek, hogy az a helyi önkormányzat magánhomokozója. Elvannak vele.

Ő láthatóan megérteti magát, nincs hörgés se, és habár el kell rohannia, hogy kiszolgálja a valamit bérelni akarókat, utána visszajön és elmondja, hogy az iskola mellett fel jobbra és a második keresztutca végén megtalálom, amit keresek. És ott volt. Még utcanév is volt, házszám ugyan nem, de Zlatka a tulajdonos, aki azért hálistennek nem a láncfűrészes castingjáról jött, látva a magyar rendszámot és a tanácstalanul guruló autót már messziről integet. Angolul nem beszél, de mutatja, hogy ide világosan ki van írva, hogy apartman. Persze semmi gond, végülis az alibabában is megjelölték a házakat, csak ott csúszott hiba a számításba, hogy valaki aztán minden házat megjelölt ugyanígy.

Reggel hatkor indultunk és az első táskát este fél nyolckor dobtam le az ágyra. Reggel még volt pár májkrémes szendvicsünk, de azt benyomtuk a csomagtartónál egy parkolóban és estére már csak annyi vágyam volt, mint a koreai Old Boy-ban a csávónak. Adj valamit ami él. Tengeri kaját akartam. Megérkeztünk…