Tegnap kint voltam az Andrássy úton a különböző európai országokból jött szakszervezetek demonstrációján. Nyugat-Európában szoktam ilyet látni. Ezt a videót Strasbourgban csináltuk tavaly októberben, amikor a franciák tüntettek az ottani nyugdíjintézkedések ellen.

 

 

Nem sokkal később a hazai demonstrációs szezonom is elkezdődött, mégpedig az alkotmánybíróság épülete előtt szervezett megmozduláson. Itt még képeket sem csináltam, és nem a sötétség miatt. A videón látható karneváli hangulat helyett egy rosszul hangosított, szociológiai előadásokra emlékeztető intellektuális rendezvényen vettem részt, ahol a szemerkélő esőben, mint egy szoborcsoport álltak az emberek, hallgatták a beszédet majd hazamentek. Aznap este azzal az érzéssel gyalogoltam lefele a várhegyről, hogy sokáig nem lesz itt még érdemi hangja a tiltakozásnak.

 

Azóta eltelt megint pár hónap, és habár a március 15-i rendezvény az Erzsébet hídnál már jelentős fejlődést mutatott azért van még mit tanulni és gyakorolni.

 

A tegnapi rendezvényen német tüntetők pólóján a következő feliratot láttam:

 

4,81 Eurót keresek óránként. Ez lenne a német csoda?

 

Sajátos jelenet volt. Ezek a megtermett munkásemberek síppal, kereplővel, dobokkal vonultak egy országban, ahol tömegek ennek a feléért dolgoznak, de ők nincsenek kint velük. Hol vannak? Van-e összefüggés aközött, hogy a német munkás „már” 4,81 Eurót keres és aközött, hogy rendszeresen kint van az utcán megmozdulásokon? Szerintem van.

 

Habár a szociálpolitika olyan intellektuális szakmának tűnik valójában szinte minden vívmánya az utcán került kiküzdésre. Egy Bismarck nevű német kancellár, akit utoljára lehet gyanúsítani a szociális érzékenységgel, nem azért vezette be az állam által szervezett betegbiztosítást vagy nyugdíjrendszert, mert egyik reggel úgy ébredt, hogy ezeknek a szegény, szerencsétlen dolgozó embereknek kéne valami idős napjaikra. Azért csinálta, mert nem tudott mit kezdeni a munkások egyre jobban szervezett megmozdulásaival, illetve amit gyomorból, reflexből bevetett – a szuronyokat tudniillik – az nem működött vagy egyre veszélyesebb fegyvernek bizonyult.

 

Viszonylag sok ismerősöm dolgozik a budapesti vendéglátásban. Talponállóktól és romkocsmáktól az előkelő éttermekig. Többségük még mindig úgy van kifizetve, hogy be vannak jelente egy minimális bérrel, a pénzük nagyobb részét zsebbe kapják. A vendéglátós azért sajátos helyzet, mert a pultokban naponta standolók egészen pontosan tudják mekkora bevételre tett szert a hely, ahol dolgoznak. Hiszen az ő kezükön megy át annak legnagyobb része. Szoktam tőlük kérdezni, hogy vajon az van-e, hogy éttermet működtetni egyszerűen nem lehet gazdaságosan a szabályok betartásával. Ha nincs mutyi, ha nincs kavarás, ha igazi béreket fizetnek, akkor egyszerűen tönkremennek és akkor se mutyi, se kocsma nincs.  Vagy az van esetleg, hogy így jóval több pénzt tesznek zsebre, hiszen jelentékeny TB és adóköltségeket spórolnak meg. Akiket kérdezni szoktam azt mondják, hogy a tulajdonosok simán ki tudnák fizetni ugyanazt a pénzt rendes bérek formájában is, legfeljebb nem kéthavonta nyitnának új romkocsmát, hanem kicsit lassabban jönne össze a vagyon.

 

Ha ez így van, akkor ez klasszikus marxi kizsákmányolás, ugyanaz a műfaj, mint gyerekeket bányában dolgoztatni vagy munkásokat védőkötelek és korlátok nélkül a felhőkarcoló építésekre küldeni. Ha megteszi (és megtették) hát miért ne?

 

 

Lehet, hogy úgy van, hogy pont annyit, és csak annyit kapunk, mint amit kiküzdünk magunknak. 500Ft-os órabért, nyugdíj és eü biztosítás nélküli kifizetéseket, fura fizimiskájú demokráciát, nagyot mondó miniszterelnököket.

 

Ha velünk mindent meg lehet csinálni, hát miért ne csinálnának meg velünk mindent.

 

Azt is mondják, hogy a magyar nem az a demonstráló fajta. Amikor összegyűlik a feszültség odacsap és abban nem lesz köszönet. Ezt tettük 1848-ban, 1918-19-ben, és 1956-ban is. Szerintem pedig nem kéne mindig megvárni, amíg ide jutunk. A tegnapihoz hasonló karneválszerű felvonulások éppen azért ilyenek, mert mederben szeretnék tartani a feszültséget. Hangot akarnak adni a tiltakozásnak, hangosan, és sokan. De vidáman, zenével, tömeggel, fesztivállal, tánccal és síppal, dobbal nádi hegedűvel.