….utazok megint és ilyenkor jön egy fura érzés. Megrohan a "mi a picsának" és "basszus miért mondtam igent" vonalon hullámokban ez az érzés. Ilyenkor úgy látom a világot, hogy az ember természetes állapota az, ha ül a seggén, sőt már az is túlmozgás, elég csak feküdni hanyatt a saját ágyamban, vagy valami közeli mezőn legfeljebb. És mire ez a nagy pakolás, menetelés jobbra balra? Elég ha a bárányfelhők mennek az égen. Mert már olyan torokszorító, izgatott érzés, hogy jaj mit hagyok itthon, biztos lehet-e majd vízumot váltani a reptéren? Pénzt se váltottam még basszus azt se tudom mi a program, lesz-e a net és még Szollár Judit pszichós szakdolgozatát is el akartam olvasni.

Ebben az állapotban minden munka, ami teher megédesül, hisz ki kell cserélnem itthon vagy két égőt, mosogatni is kéne és különben is nincs egy rongyom, mit vegyek fel. Utálom már a reptereket, a repülést mégjobban, de ott azért jó lesz. Előadást tartok egy konferencián és még meg sem néztem mikor és miről is…fejben még nem tartok ott.

Nagymamám míg élt, mindig azt mondta, amikor mentem valahova: "Jógyerek…minek mész már megint?!"…pedig akkor még csak a Tiszára jártam kenutúrákra.