Annyit

Mégsem lettünk Európa Szingapúrja

Másfél évvel ezelőtt, több bejegyzésben is körbejártam azt a néha felsejlő gondolatot, hogy Magyarország akár az európai kontinens Szingapúrja is lehetne. Az ázsiai városállam úgy vált a térség és a világ egy főre jutó GDP-ben kifejezve egyik legerősebb gazdaságává, hogy ott a demokrácia…hát mondjuk úgy…egy lite verziója valósult meg, és  sokan ennek tudják be a mini-állam szembeötlő sikerességét.

 
Szerintem tévesen.
 
Mára szinte kivétel nélkül megvalósulni látszik itthon is a szingapúri politikai modell és társadalompolitikai gondolkodás. A hangsúly a „szinte” szón van a mondatban.
Nézzük először mik a hasonlóságok (hogy tudatosan, vagy nem, azt nem tudom):
 
Demokrácia lite
 
Demokrácia névre hallgató egypártrendszer. Hivatalosan 3-4 parlamenti párt, valójában egyetlen komolyan vehető politikai tényező van Szingapúrban. A People’s Action Party (PAP) 1965 óta megszakítás nélkül irányítja a szigetország életét. Elsöprő erejüket nyilván köszönhetik eredményeiknek, meg annak, hogy a kormánypárt számára erősen lejtő talajon, mindössze 9 napos választási kampányt engednek. A kormány kritizálása büntetendő cselekmény. Egy modern diktatúra demokrácia ezt ma már nem börtönökkel oldja meg. Ha a kormányzó párt azt  látja bizonyítottnak, hogy az ellenzéki tollból született cikk, elemzés nem volt tárgyilagos és kiegyensúlyozott, akkor kártérítési perekkel juttatja koldusbotra az ellenzék képviselőit az általa irányított bíróságok igénybevételével, a szintén általa irányított sajtó hírverése mellett. Nem vagyunk messze ettől a megoldástól, mi még azért vasgolyóért és várbörtönért kiáltunk, de a bíróság és a sajtó megszállása valamint ez utóbbi esetében az anyagi fenyegetettség már megvan.
 
Egyszemélyi vezetés
 
Az egypártrendszer dinasztikus módon szerveződik, az alapító Lee Kuan Yew hosszúra nyúlt nyugdíjazását követően fia vette át nyerte el a miniszterelnöki széket, s a család számos tagja, barátja tölt be fontos pozíciókat állami cégeknél, minisztériumoknál. Orbán Viktor gyerekei még túl fiatalok ezért nálunk még csak a család személyes barátai esetleg távolabbi rokonok jutnak pozícióhoz.
 
Az így aztán egy kézben összpontosuló hatalomgyakorlás mindenféle fékek és időt rabló egyeztetések, viták nélkül képes a gyors cselekvésre. Gyorsnaszád a Szingapúri, hogy egy ismert képpel éljek, bár életre keltve a példát, ha valakinek hát nekik nagy hatalmas óceánjáró hajóik vannak inkább.
 
Az állam, mint meghatározó szereplő
 
Meglepő módon a szingapúri állam erősen etatista, a hazai illetőségű nagyvállalatok mintegy 70%-a állami kézben van. Az állam gazdasági szereplőként olyan erősen jelen van az ország életében, hogy egyesek egyenesen kommunista országnak tartják Szingapúrt. És habár ezzel az állítással valószínűleg lehetne vitatkozni, számunka azért mégiscsak az „átkosból” ismerős az a felállás, amikor mondjuk a lakásállomány 90%-a állami kézben van, a lakosság többsége (végtelenül kiszolgáltatott) bérlőként van jelen az ingatlanpiacon.
 
Rendpártiság
 
A rend a mindennapok szervezésének egyik alaptétele. Az angol szójátékkal élve gyakran emlegetik Szingapúrt „fine city”-ként, ahol a fine szó ugye egyszerre jelent jót, frankót és büntetést. Merthogy Szingapúrban mindenért azonnal és könyörtelenül büntetés jár, amit nem is felejtenek el ezernyi táblán a tudomásodra hozni. Hogy ennek lelkületét két példával érzékeltessem: a játszótéren tilos szaladgálni (WTF!) és a szigetország területén tilos rágógumizni. A kormány tehát még a szádba is bemászik, ráadásul elég drága mászás ez, a büntetések általában 500$ környékén kezdődnek, ami olyan 100.000 Ft. 
 
A szociálpolitika letéteményese Szingapúrban (is) a rendőrség. Hajléktalanok, utcai koldusok azonnal eltávolításra kerülnek a számukra kijelölt szálláshelyekre vagy börtönökbe. Habár a lakásállomány döntő többsége állami kézen van, szociális jellegű lakáspolitika nincsen, az állam egyáltalán nem kedvező áron ad bérbe lakásokat. A civil szervezetek erős állami irányítás alatt állnak, léteznek akár nagy pénzeket mozgató, szolgáltatásokat működtető alapítványok, egyesületek, ezek azonban kizárólag az állami akarat végrehajtóiként, annak működését mintegy kiegészítve, erősítve jelenhetnek meg. Az állam (közösség) és egyén viszonyát megkérdőjelezni és alakítani képes aktív társadalom és szociálpolitika ismeretlen, sőt nem kívánatos.
 
Számomra teljesen egyértelmű, hogy az eltelt másfél év fejleményei erősen közelítenek egy ilyen berendezkedéshez. Azt is mondhatnánk, hogy na, végre. Megvan a vezérfonál, fel is lélegezhetünk, mert értjük mi folyik itt, és most már semmi más dolgunk nincs, mint kivárni, hogy mindennek a gyümölcsei beérjenek és mi is a világ negyedik – na jó beérnénk az ötödikkel is – legerősebb gazdasága legyünk. Az alapok le vannak rakva. Ezt halljuk minden nap, csak a megfelelő csatornára kell kapcsolni érte.
 
Nézzük azonban meg azt is, hogy mik az alapvető különbségek Magyarország és Szingapúr között, amik hátha belepiszkíthatnak ebbe a sikerreceptbe.
 
Meritokrácia
 
Ez látszólag ellentmond a dinasztikus, egypártrendszer alapú vezetésnek, de a szingapúri társadalmi, politikai, gazdasági irányítás végletesen meritokratikus. A meritokrácia alatt itt most azt értem, hogy a fontos pozíciók kizárólag érdem alapján tölthetők be. Ez úgy nem mond ellent a dinasztikus rendszernek, hogy családtagok is csak akkor jutnak pozícióhoz, ha a legjobb iskolákban végeztek, kiváló, és az adott területen releváns diplomájuk van, folyékonyan beszélnek több nyelven, de legalábbis az angolt kifogástalanul. Mr. Lee fia nem csak attól lehetett miniszterelnök, hogy az államalapító miniszterelnök pártvezér fia, hanem attól is, hogy gond nélkül mondja el a nemzeti ünnepen szokásos köszöntőjét angolul, kínaiul és az ott szintén hivatalos maláj nyelven, és alapjában egy külföldi iskolákban képzett szakemberről van szó. Ez még persze nem vigasztalja azokat, akik szintén nagyon tehetséges és intelligens miniszterelnökök lehetnének, ám véletlenül nem fiai az előző vezetőnek.
 
Mindenesetre a pozíciók betöltésének általánosan elfogadott kritériuma a rátermettség, az érdem. Elképzelhetetlen Szingapúrban, hogy jelentős gazdasági döntésekkel járó pozíciót töltsön be valaki diploma és a területen korábban felmutatott eredmények nélkül. Nálunk ez tudjuk hogyan alakult..
 
Hogy itthon mennyire érvényesülnek a meritokrácia szempontjai, ahhoz elegendő úgy feltenni a kérdést, hogy biztos az olyan emberek a legalkalmasabbak a teljes hazai mezőnyt figyelembe véve mondjuk a honvédelem irányítására, mint Szekeres Imre vagy Hende Csaba? Nálam annak idején a szociális tárca irányítására felkért miskolci pártfunkcionárius Szűcs Erika verte ki a biztosítékot, de a terület ma hasonló pozícióban lévő irányítója egy mérnök. Hogy minek képzünk 20 éve biztonságpolitikai szakértőket vagy szociálpolitikusokat azt nem tudom, mert ebben az országban szakember csak kivételes esetben jut döntési pozícióba.
 
Oktatás
 
És ha már a képzésnél tartunk. A jövő ellen elkövetett legnagyobb hibának az oktatási rendszer eddigi hanyagolását, mostanra pedig a lehető legrosszabb irányba történő átalakítását, leépítését tartom. Nincs most terem itt arra, hogy hosszabban kifejtsem, de szerintem egy fejlett modern demokrácia gazdasági és társadalmi értelemben is egyetlen területen keresheti további fejlődése motorját, az pedig az oktatás. Vagy létrehozzuk a tudásából megélni, túlélni képes, környezetét és megoldásait fenntarthatóan megújítani képes kreatív embert, mint társadalmi többséget vagy megyünk a levesbe, ahol szerintem már vagyunk is.
 
Szingapúrban a fentebb vázolt meritokrácia jegyében az oktatási rendszer nagyon erős. Erős abban az értelemben, hogy rengeteg pénzt tolnak bele, nagyon sokat költenek az oktatásra, és az érvényesülés leginkább meghatározó fokmérője az iskolai végzettség.
 
Én nem mondom, hogy az ázsiai teljesítménykényszeren alapuló iskolai rendszer (a tinédzser öngyilkosságaival és az egydimenziós teljesítményhajszolással) a szívem csücske, de gazdasági eredményei akkor is szembeötlőek, ha más dimenzióban legalább annyi kérdést felvetnek. A kegyetlen versenyszellemmel átitatott iskolarendszerben képződött feleségem a mai napig nem érti a puskázást és a súgást, mint Magyarországon is ismert jelenséget, azon meg én csodálkoztam el szájtátva, hogy 18 éves csajok hogyan képesek egy kávéházi asztal mellett két perc alatt átmenni vállalkozási ötletekről való profi diskurzusba, amiből aztán két hónap múlva nyitnak egy üzletet az Orchard road-on.
 
Nálunk most született döntés az oktatási rendszer jelentőségének visszaszorításáról. A gyerekek hamarabb befejezhetik az iskoláikat és jelentősen csökken azoknak a száma, kik eséllyel kerülhetnek be felsőoktatási intézménybe. Hogy az iskolában mi történik azokkal, akik járnak, járhatnak ilyen helyekre, azt az ajtót most nem is nyitom ki.
 
A másik nagy különbség tehát, hogy Szingapúrban kulcsfontosságú terület az oktatás, amibe rengeteg pénzt költenek, miközben nálunk az oktatás a szociális és egészségügyi ráfordításokkal együtt a futottak még ágazatok közé tartozik. A fentiek jegyében persze összeáll az összefüggés. Amennyiben nekünk nem jókra, a legjobbakra van szükségünk az egyes pozíciók betöltéséhez (és ezt nyugodtan le lehet csorgatni a miniszterelnöktől a villamosvezetőig), akkor minek fáradnánk a tömegek oktatásával, még a végén rájönnek, hogy át lettek verve.
 
A nacionalizmus száműzése
 
Most jönnek a kényesebb témák. Lehet, hogy Szingapúr jobboldalinak tekinthető, és lehet, hogy ha az állami tulajdon iránt érzett bizsergető vonzódás egy új jobboldali jelenség, akkor egymásra találtak a FIDESZ-szel, de van egy itthon nagyon aktuális téma, ami Szingapúrban elfogadhatatlan. Ez pedig a nacionalizmus, ráadásul annak a kirekesztő, gyűlölködő formája.
 
Ha van a gazdasági fellendülésen kívül progresszív eredménye a szingapúri berendezkedésnek, akkor az az 50-es években még bombamerényletektől és gyilkos zavargásoktól hangos faji, vallási és nemzetiségi ellenségeskedések teljes felszámolása volt. Szerintem ez inkább elfojtás, mint megoldás volt, de tény, hogy a mai rendpárti Szingapúr semmilyen formáját nem tűri el a kirekesztő nacionalizmusnak. Hogy miért nem?
Mert nem tesz jót az üzletnek. Hát azért. Nem egy emberi jogi diskurzus jutott el a társadalmi felismerés azon szintjére, hogy abbahagyták a muszlim-keresztény-buddhista-hindu-zsidó marakodást, vagy a maláj, indonéz, szingapúri, kínai, indiai, európai ellenségeskedést, hanem nagyon hamar kiderült, hogy zászlólengetésből nem lehet jól lakni, nem jönnek a befektetők, ugyanakkor dolgozhatnánk is akár, és mindegy ki fizet érte nekünk, ő jó üzletet jelent.
 
Én azok közé tartozom egyébként, akik támogatói a globalizációnak, sőt a fogyasztói társadalomnak is (mégha mindkettőt erősen zöldebben látnám inkább) és az egyik ok éppen az, hogy szerintem a következő iPhone megjelenésére várni vagy a ruhás állványok között ingeket vásárolni sokkal jobb cselekvés, mint testünkre csavart bombával robbantgatni vagy terepszínű cuccokban masírozni azt skandálva, hogy milyen színűeket akasszunk a héten.
 
A multinacionális vállalatok kiszolgálása
 
És itt jön a gazdasági szempontból szerintem legfontosabb jellemzője Szingapúrnak, ami minden a bejegyzés elején felsorolt hasonlóságot felülírva leginkább megkülönbözteti az országot Magyarországtól. Szingapúr 1965-ban úgy szakadt le az angol gyarmatbirodalomból, majd rövid kitérő után kivált Malajziából is, hogy azzal kellett szembesülnie, hogy se kitermelhető nyersanyaga, se jelentős belső fogyasztást produkálni képes nagyszámú lakossága, de még csak érdemi hadserege sincsen. Az ország ott fekszik egy kis szigeten, kiszolgáltatva gazdasági, politikai és katonai értelemben gyakorlatilag mindenkinek. Hogy érzékeltessem, se saját ivóvíz, se az építkezéshez szükséges homok nem volt az induláskor.
 
Mit lehet csinálni ilyenkor? Állj az élére annak, amit nem tudsz megakadályozni. Ha ki vagy szolgáltatva, mert csak egy végtelenül nyitott gazdaságot tudsz működtetni, ahol mindenben a külvilággal való kapcsolatra vagy utalva akkor feküdj fel erre az árra és tégy meg mindent, hogy jó kapcsolatod legyen a külvilággal. Ez Szingapúrnak olyan jól sikerült, hogy mára minden magára valamit is adó multinacionális cég ott jegyzi be ázsiai székhelyét, s az ország korábban is prosperáló kikötője mellett (amit tudjunk be kedvező földrajzi elhelyezkedésének), a térség pénzügyi, logisztikai és vállalatirányítási központja lett. És a világ egyik legerősebb gazdasága az egy főre jutó GDP tekintetében.
 
A siker alapja az volt, hogy nemzeti szabadságharc helyett bizony kiszolgálták a térségben letelepedni és terjeszkedni kívánó cégeket és általában a piaci logikának igyekeztek megfelelni.
 
És ugorjunk akkor vissza az előző pontokra, mert azok egytől egyig levezethetők ebből az utolsó, a túlélést és aztán a töretlen fejlődést szolgáló szempontra.
 
Hogy miért nem engedhető meg a kirekesztő nacionalizmus egy ilyen gondolkodásban az talán érthető. Ha az a célom, hogy jöjjenek mások, hogy hozzanak pénzt, hogy vegyenek ki irodahelyiséget nálunk, vegyenek céget, vagy alapítsanak egyet, használják a kikötőnket, sőt vegyenek részvényt a kikötőt üzemelő társaságunkba és építsenek még jobb kikötőt…szóval, ha ez a célom, akkor jobban teszem, ha inkább barátságos, invitáló, szóba álló, amilyen nyelven kérdeznek, azon válaszolok típusú közösség benyomását keltem. Ha reggeltől estig csak arról lehet velem beszélgetni, hogy miben miért mi vagyunk a legjobbak, és kit miért utálunk, aztán ha ennek már nem csak a vacsoraasztal fölött borozgatva adok hangot, hanem a miniszterelnök önti az olajat az egyenruhás felvonulók tüzére, akkor nem sokaknak lesz kedve idejönni, nemhogy befektetni, de még látogatni sem. Nem kell persze ezt csinálnunk, csak tisztázzuk, mi akarunk elérni…
 
Az oktatás nélkül, a több nyelven megszólalni képes, korszerű tudásokkal felvértezett lakosság nélkül nem lehet sem kikötőt, sem logisztikai központokat, sem magas szintű szolgáltatásokat működtetni. Lenyűgöző mennyire magas szintű technológiai tudás van jelen a szingapúriak hétköznapjaiban, aminek az egyik alapfeltétele, hogy mindezt be lehet vezetni, nem fognak metróban tanácstalanul bolyongani az írni-olvasni is alig tudó alul iskolázott tömegek. Paradoxnak tűnhet, de az oktatásba költött milliárdokból nagyon sok pénz visszajön a digitalizált igazgatástól az intelligens – ne adj isten – többváltozós megoldásokig mondjuk a közlekedésirányításban.
 
Akár a befektetők idehozott tőkéjéből megvalósuló, akár a saját erőből való fejlődés elképzelhetetlen akkor, ha az igazán fontos pozíciókban nem az odavaló emberek ülnek. Egy miniszter, egy minisztériumi osztályvezető, de még egy okmányiroda vagy pályázati iroda vezetője is (és innen mehetünk szépen sorban az iskolaigazgatótól, a szociális irodavezetőn keresztül egy négytagú rendőrjárőr parancsnokáig) a maguk szintjén fontos kereszteződéseit jelentik sokak útjának, és ha abban a kereszteződésben elakadás van, akkor a forgalom áll. 
Nálunk a közszolgáltatások kontraszelekcióját az teszi lehetővé, vagy legalábbis láthatatlanná, hogy a közszolgáltatások teljesítménye látszólag mérhetetlen. A piac, mint önmagában vett mérőeszköz itt nem jelenik meg (egy minisztérium nem tud tönkremenni), más eszközökkel meg nem mérjük, vagy ha mérjük nem használjuk következményekkel is járó értékelésre az eredményeket. A pozíciók megszerzése és megtartása nem a feladat-teljesítmény, hanem a viszony-iszony dimenziójában alakul. Ennek megfelelően a közszféra pozícióinak birtoklói teljesítményük 80-90%-át (a pozíciójukat megerősítő vagy éppen fenyegető) viszonyok alakítására fordítják. Habár számos kritikával illette a korábbi ellenzék ezt a szerintük MSZP-s, szerintem jóval nagyobb múlttal bíró, uram-bátyám magyar világot, őfelsége kormányzása alatt sem sokat változtak ezek, sőt. És ebben a mondatban a sőt szón volt a hangsúly.
 
Nem lettünk Európa Szingapúrja, és nem is leszünk. A jobboldali siker sztori egyik vélt receptjét próbálják itthon megvalósítani, ráadásul úgy, hogy abból a leginkább a politikai hatalom koncentrációját biztosító elemek kerültek megvalósításra, az olyan kényesebb társadalmi kérdések, mint a kirekesztő gyűlölködés felszámolása, vagy a gazdasági létünket megalapozó, befektetéseket invitáló, kiszámítható és átlátható gazdaságpolitika terén inkább rosszabb lett a helyzet. Én nem csodálkozom, hogy mindezek közepette pusztán a hatalomkoncentrálás eredményeképpen még/már nem jönnek az eredmények…
 
Eddigi Szingapúrral kapcsolatos bejegyzéseim:
 
 
 
 
 
 
 

 

Megosztás