Bezárás
Annyit

Törzsanyagból doktori disszertáció

Nem is tudom hogyan érdemes megragadni a témát. A frusztrált harag mentén? Amit azért érzek személyesen, mert én is írtam doktori disszertációt, és ha tudom, hogy "törzsanyaggal" is el lehetett volna intézni az írás 90%-át akkor talán nem töltök 4 évet azzal, hogy saját elemzést készítsek az általam fellelt jegyzőkönyvekből, levelezésekből, parlamenti jegyzőkönyvekből, szakmai állásfoglalásokból, tanulmányokból, korábbi kutatásokból, mások hasonló témában papírra vetett vagy konferenciákon előadott gondolataiból.

Vagy hideg fejjel időzzek el olyan módszertani kérdéseken, amiket egyetemi oktatóként az alapképzés első éveseivel szoktam szemináriumokon feldolgozni?

Mindenképpen sántít Schmitt Pál érvelése. Mindaz, ami itt történik az én munkámat is minősíti. Schmitt Pál nem a saját személyes ügyében cselekszik így vagy úgy, hanem egyrészt a köztársaság elnökeként minden megnyilvánulásával egy országot minősít, másrészt fokozata birtokában annak a tudományos közösségnek a hitelét és munkáját teszi mérlegre, amelyikhez ő tartozónak vallja magát. Legalábbis minden aláírásával, amit Dr. Schmitt Pálként jegyez ezt kürtöli világgá.

Az egyetemek hosszú évszázadokra visszatekintő hagyományai és ceremóniái kiüresedni látszanak. Az olyan kifejezések mint az "egyetemi polgár" már messze nem jelentenek olyan közjogi státuszt, mint mondjuk a középkorban, és az olyan alkalmak, mint egy tanévnyitó vagy diplomaosztó inkább emlékeztetnek a szocialista november 7-i ünnepségek idejére, mint egy közösség bennsőséges pillanataira. Fehér kesztyűt is kizárólag azért kell hordani diplomaosztókon, mert a nagyipari kézfogás-aktus után a kezet rázó dékánok, rektorok tenyeréből patakokban folyik a verejték. 

Ehhez képest volt olyan érzésem, hogy a doktori fokozat megszerzéséhez még igazi, komolyan vett követelmények tartoznak, és a címhez köthető ceremóniák is tovább élnek.

Az ember először is felvételizik. Kell írni egy kutatási tervet, amit egy felvételi procedúrán meg kell védeni. Ez a terv aztán még nagyon sokat fog alakulni, de tény, hogy doktori iskolába nem lehet bekerülni hozott pontokkal, valamit produkálni kell. 

Maga a doktori iskola 3 éve bennem nem hagyott mély nyomokat. Élmény volt, hogy több külföldi vendégprofesszorral lehetett találkozni, egy-egy félév erejéig együtt dolgozni, vagy sokat jelentettek számomra azok a kis létszámú szemináriumok, amiken a saját kutatási tervemet tanárok és a diáktársaim visszatérően szedték darabjaira és jelentősen alakították a gondolataimat, megközelítésemet. Hogy a Testnevelési Egyetemen milyen módon készült egy doktori dolgozat én nem tudom, de aligha tudom elképzelni, hogy egy ilyen munka bárhol légüres térben szülessen. A kutatási tervet, a tervezett módszereket, a felhasznált forrásokat számtalan körben, számos módon elő kell adni, próbára kell tenni, meg kell védeni már akkor, amikor az ember még egy sort sem írt.

Mindezt azért nem tartom nagyra, mert az én felfogásom szerint már az egyetem alsóbb szintjein is így kéne eljárni, ilyen élményekhez kéne juttatni a hallgatókat. De ott még simán előfordul, hogy szakdolgozat úgy kerül benyújtásra, hogy azon érdemi közös munka sem a konzulenssel sem a különböző szemináriumokon nem volt. Az én élményeim szerint a doktori iskola volt az, ahol valami még megvan abból, amit az ember egy egyetemről képzel.

Ez sajnos sok tekintetben sérül azzal, hogy PhD hallgatónak lenni, a legtöbb esetben nem jelent főállású elfoglaltságot. Az esetemben sem jelentett. A társadalomtudományokat a világnak ebben a sarkában csak 2-3 párhuzamos munka elvállalása mellett lehet úgy csinálni, hogy az összehoz egy megélhetésnyi fizetést, és akkor még erre jön a doktori iskola. Ösztöndíja nagyon keveseknek van, az is elmegy a tandíjra, pedig komolyan vett tudományos teljesítmények egész egyszerűen nem tudnak délutánonként  a családtól ellopott két órák alatt születni.

Ennek köszönhető aztán, hogy a doktori dolgozatok többsége a végtelenségbe nyúlva, 4-5-6, sokak esetében akár 10 év alatt készülnek el. Nálam is pontosan így történt, 4 évet vett igénybe, hogy összeszedjem, feldolgozzam és a saját logikám szerint rendszerezzem a forrásanyagokat (amiket Schmitt Pál törzsanyagként említ), és amikből aztán nekem kell gyúrnom valami olyat, amit van értelme leírni, mert több mint a forrásanyagok fizikailag egymás mellé szerkesztett gyűjteménye. Ennek a csúszásnak, tehát annak, hogy nekem 4 évet vett igénybe a források beszerzése és saját elemzése, az volt a következménye, hogy újra kellett tennem a doktori iskola zárószigorlatát, lévén eredetileg csak két év áll rendelkezésre a záróvizsga és a disszertáció benyújtása között. Ha a "törzsanyag" szerepeltetése megfelel a dolgozat 90%-nak, és 25-30 oldal saját gondolattal el lehet intézni a disszertációt, akkor nekem 1 hónap bőven elegendő lett volna a dolgozat elkészítéséhez.

Már egy alapképzésre járó elsőéves hallgató egyetemi dolgozata kapcsán is azt szoktam mondani, hogy azért nem kell egyetemre járni, hogy a hallgató megmutassa, röviden össze tudja foglalni mit olvasott. Ezért a képességért lehet tapsolni hetedikben, de az egyetem a gondolkodásról szól.

A törzsanyag, a forrás, az tényleg nagyon fontos. Sok tudományos munka tartalmaz olyan megállapításokat, amit az ember józan paraszti ésszel mindenféle forrás, hivatkozás vagy adat nélkül is tud, lát, gondol. A különbség mégis hatalmas a "bemondásos meggyőződés" és az adatokkal, forrásokkal, hivatkozásokkal alátámasztott megállapítások között. Mindez számomra például azért nagyon fontos, mert egyrészt számos olyan hétköznapi, sokszor hangoztatott "tudás" van a társadalmunkban, melyet gond nélkül mondanak kamerába nap mint nap, azonban semmilyen adat, forrás, kutatási eredmény vagy akár csak elméleti elgondolás nem támasztja őket alá.

Másrészt a források közlése, a hivatkozások szigorú megjelölése a gondolkodás egyfajta szabásmintájaként is felfogható. Látva, hogy valaki kikre hivatkozva, milyen adatokat használva és milyen elméleti keretekre támaszkodva mondja azt, amit mond, el lehet helyezni mondanivalóját egy szövegkörnyezetben. Meg lehet érteni, miért jutott el oda, ahova következtetéseivel eljut, próbára lehet tenni más adatokkal, más hivatkozásokkal, vagy éppen kísérletet lehet tenni arra, hogy ugyanazokból a forrásokból az ember másfajta következtetésekre, megállapításokra jusson. Ha ez nincs, akkor tudomány sincs. Akkor minden állítás, megállapítás, következtetés csak hangerő, csak kommunikációs teljesítmény.

De a forrás, az adat, a hivatkozott irodalom soha nem lehet egyenlő a disszertációval, még akkor sem ha azok alapvetéseit összefoglalni, helyenként akár szó szerint közölni illik. Az egyetemi szintű munkák kizárólag a szerző saját hozzájárulása mentén értékelhetőek. Ha az adatok, források mögött nincs ott a gondolkodó ember, aki életre kelti azokat, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Egy jegyzőkönyv önmagában, már a szerző nélkül is létezik. Egy a jegyzőkönyvek alapján korábban írt tanulmány is létezik az új, második szerző nélkül. Lefordítani le lehet, akkor meg lehet jelentetni az eredeti szerző neve alatt, a magyar fordító megjelölésével, magyar nyelven. Egy másik köztársasági elnökünk nem vált a Gyűrűk Ura című könyv szerzőjévé attól, hogy lefordította azt, és ezen az sem változtat, ha írt esetleg a magyar nyelvű kiadáshoz egy a mű teljes terjedelméhez képest elenyésző nagyságú bevezetőt, előszót, esetleg csatolt hozzá saját szójegyzetet, magyarázatokat.

Kiváló dolgozatot lehetett volna írni a bolgár szerző ugyanabból a forrásanyagból származó következtetéseihez képest alternatív, más nézőpontból való elemzés révén kapott megállapításokkal. Ha ugyanis az derül, ki, mint amit Schmitt Pál mond, hogy ugyanazokból az adatokból jegyzőkönyvekből, forrásokból csak ugyanazokra a következtetésekre tud jutni, mint bolgár kollégája pár évvel korábban, akkor egy doktori szemináriumi órán már el kellett volna véreznie kutatási tervével, hiszen ezzel újat, új tudást, aminek mintegy elismeréseképpen doktori fokozattal lehetne őt jutalmazni, nem hozott létre.

Más lenne a helyzet, ha a forrás, mondjuk egy nagy emberi sokaság mintavétel alapján szűkített mennyiségét jelenti. Mivel minden statisztikai mintavétel magában rejti a torzítás és a hiba lehetőségét, van értelme akár ugyanazokat a kérdéseket feltenni egy másik mintán, ezzel erősítve vagy éppen próbára téve az eredeti felvétel eredményeit. Ennek ráadásul az olyan tényezők, mint az eltérő időben, földrajzi, társadalmi, történeti közegben való felvétel sajátos dinamikát adhat és szóról szóra ugyanazokat a kérdéseket fel lehet tenni máskor, másoknak és ebből úgy elemzést írni, hogy az ember rendre hivatkozik a korábbi hasonló próbálkozásokra. Sőt, vannak olyan felmérések, amelyek saját felvételt már nem is tartalmaznak, hanem ha egy adott témában egy meghatározott időintervallumon belül elegendő kutatás született (nálunk erre nincs sok példa, de mondjuk egy angolszász nyelvterületen már bőven akad) akkor azok ún. meta-analízisével lehet új tartalmakat, új tudást létrehozni, mintegy összegezve, egymással összevetve a korábbi eredményeket.

Dokumentum elemzésnél is felmerülhet ugyanez, ha vannak alternatív, a korábbi kutatásokban nem használt források, keletkeztek azóta újak, melyek bevonásra kerültek a vizsgálódásba, és melyek mentén várhatjuk, hogy esetleg az eredmények, következtetések különbözni fognak. Vagy ha tökéletesen ugyanazon a dokumentum-mennyiségen dolgozik az ember, ám elemzési szempontjai, logikai kategóriái különböznek, és a szerző arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, azonos forrásanyagból lehet akár teljesen eltérő, vagy – más módszerekkel feldolgozva azokat – megegyező következtetésre jutni. Ez esetben azonban, aligha elégedhetünk meg azzal, hogy az eredeti feldolgozást egy másik nyelvre átültetve ismét közöljük.

Visszatérve a doktori fokozat megszerzésének lépéseihez, mindezek a kérdések fel kellett volna hogy merüljenek a doktori iskola legkülönbözőbb fórumain. Amikor az ember a vizsgáit már teljesítette, sikeres záró szigorlatot tett, akkor egy ún. tutorral egyénileg dolgozik saját elfogadott kutatási tervén. A sikeres zárószigorlat egyben egy igazolás is arról a doktori iskola részéről, hogy rögzített, többszörösen feldolgozott szempontok mentén ez a kutatás mintegy útjára lett bocsátva.

1992-ben nem hiszem, de manapság egyre több helyen ezt egyébként körbeveszik különböző etikai jellegű döntések, engedélyek is. Sok egyetemen, már szakmai gyakorlatra, bachelor (alapképzés) szintű szakdolgozatra sem lehet csak úgy készülni, hogy a hallgató nekifut egy saját viszgálatnak, hanem – főleg ha abban interjúk, kérdőívek, személyes adatok, kényes témák szerepelnek – egy grémium előtt etikai szempontból tisztáznia kell, hogy megfelelő körültekintéssel zajlik a munka.

A doktori disszertáció hivatalos bírálatát és védését sok helyen ún. házi védések, belső védések kísérik. Ez annyit jelent, hogy a doktorandusznak lehetősége van arra, hogy elkészült munkája első változatát kollégák, hallgatótársak, oktatók, felkért szakértők körében mérlegre tegye, megvitassa. Személyes tapasztalatom itt megint az, hogy ezen a fórumon releváns, megfontolandó visszajelzések érkeznek. A magam részéről a belső vita után – amire egyébként nagy számban jelentek meg kollégák – jelentősen átalakítottam dolgozatom belső szerkezetét, hangsúlyokat helyeztem át, adatokat értelmeztem vagy ábrázoltam más módon, mint ahogy azt eredetileg terveztem. Ez a fajta többkörös nyilvánosság habár sok esetben tortúrának tűnik, aki írt már valaha nagyobb lélegzetű munkát, az tudja mennyire lehet gyűlölni már az ezzel kapcsolatos hercehurcát, mégiscsak az van, hogy egy doktori iskola terméke egész egyszerűen nem születhet meg a paraván mögött, mintegy légüres térben, annak a hivatalos bírálat és a védés csak egy kicsúcsosodott pillanata, a született produktum pedig egy egész egyetem, iskola és tudományos közösség közös terméke ha úgy tetszik.

Ebből a szempontból tartom különös jelentőségűnek a Schmitt Pál dolgozatát elfogadó, és annak nyomán tudományos fokozatot adó iskola tevékenységét és az ügyben tanúsított jelenlegi viselkedését.  

Ezeket a sorokat egy olyan ember írta, aki maga is készített "törzsanyagból" doktori disszertációt. Felelősségemnek és erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy megszólaljak az ügyben, mert minden, ami most történik komoly nyomot fog hagyni az ország tudományos közösségén, tudományos teljesítményein. 

Bugarszki Zsolt

Az ELTE Társadalomtudományi Kar oktatója