Bezárás
Annyit

Mire jó a szegények megalázása?

18. éve dolgozom mentális problémában érintett emberekkel. Dolgoztam kórházban, közösségben, állami és civil szervezetnél, az utóbbi években pedig egyetemi oktatóként és kutatóként az átfogóbb szakmapolitikai szinteken foglalkozom a témával itthon és külföldön egyaránt.

Mostani mondanivalóm szempontjából ez a háttér talán azért fontos, mert súlyos mentális problémával küzdő emberek között nagyon sok szélsőségesen megalázott, traumatizált embert ismertem meg. Nekem egyebem sincs, mint 18 éves tapasztalatom arról, hogy emberek megalázása, fenyegetése, beszorítása még soha semmilyen problémát nem oldott meg, azonban annál többet hozott létre.
 
Lassan két éve látom, megdöbbenve és elszörnyedve, hogy márpedig a megalázás, fenyegetés és megregulázás a hivatalos szociálpolitika részévé, lassan főáramává válik. A hajléktalan probléma kezelése mintegy 60 évet ugorva vissza az időben szociálpolitikai problémából rendészeti problémává vált, s a XIX. századi viszonyokat idézve az erőszakszervezetek felett diszponáló Belügyminisztérium hatósugarába került.  Az egyik leginkább kiszolgáltatott és elesett csoport, a fogyatékossággal élő emberek rokkantnyugdíjból élő tömegei először verbálisan váltak közellenséggé. Majd a paraván mögött anélkül indult el erőszakos felülvizsgálatuk, és juttatásaik könyörtelen elvonása, hogy valaha is valódi lehetőséget kaptak volna az integrációra ebben az országban.
 
A legújabb terv egy korábbról ismert helyi elgondolás országos szintre emelése, a családi pótlék és a pénzbeli ellátások nagy részének korlátozott beválthatóságú kártyával, ezalkalommal Erzsébet utalvánnyal való felváltása. Ennek kidolgozására kapott felhatalmazást a miniszterelnöktől Réthelyi Miklós miniszter.
 
Az elképzelés számszaki (drága), szakmai (értelmetlen), és etikai (valaki ezzel nagyon jól jár) aspektusairól kollégáim részletesen írtak, a miniszternek megfogalmazott levelünk itt olvasható.  Én most elsősorban ezeknek az intézkedéseknek a lelkületével és lélektanával szeretnék foglalkozni.
 
Az elgondolás mögött egyértelműen az a meggyőződés áll, miszerint a szegénységben élők másra (értsd: nem gyerekeikre és alapvető szükségleteikre) költik a közösségi juttatásokat. Ebben ráadásul mintha valamiféle közmegegyezés, ha úgy tetszik közös meggyőződés is körvonalazódni látszik, miszerint a szegények, elesettek hazug csalók, akik valójában jómódban élnek, élősködnek a közösség nyakán.
 
Már Wittgenstein is sokat beszélt arról, hogy a meggyőződés nem más, mint hangerő, és nálunk hangerőből most nincs hiány. Én nem mondom, hogy mindenkinek empirikus módszerekkel dolgozó tudósemberré kell válnia, de azért kétségbeejtő, hogy ma Magyarországon a társadalmi problémákról szóló közbeszédet és az azok kezelésére hivatott döntéseket is garázspresszók kapatos bölcsességeinek bemondásos igazságai alakítják. Mert ha a felméréseket és a témában folytatott vizsgálatokat nézzük, akkor itthon és nemzetközi viszonylatban is azt kapjuk, hogy a szegénységben élők bevételeik (bárhonnan is érkezzenek azok) nagy részét alapvető szükségleteik kielégítésére és elsősorban, sokszor akár az előbbi kárára, gyerekeik szükségleteire költik.   
 
A szociálpolitika, mint tényeken alapuló szakma és az ehhez képest megvalósuló hazai gyakorlat végletesen elvált egymástól. Ennek egyik iskolapéldája volt számomra az Út a munkához program. Igen, még az előző kormány idejéből. Érdemes megnézni a mértékadó szakmai folyóiratokat (ESÉLY folyóirat pl.), amiben a témával foglalkozó szakemberek már a program bevezetése előtt jelezték az elképzelés egyértelmű hátulütőit, várható teljes eredménytelenségét és hatástalanságát. A program lebonyolítása során aztán ezek rendre visszaköszöntek, majd a program lezárását követően elkészült első felmérések a szakmai előrejelzéseknek megfelelően egyértelműen kimutatták, hogy a program hatására olyan arányban találtak utakat a munkaerőpiacra emberek, amilyen arányban a program nélkül is sikerült korábban.
 
Mi lett ennek a következménye? A szakmai álláspontokhoz és az őket igazoló tényekhez képest ellentétes irányba mozdult el az új kormány. Elődjét minden mondatában szapulva méginkább ésszerűtlen és – mondjuk ki – kegyetlen irányba mozdította el a közfoglalkoztatás rendszerét.
 
De mi végre ez a kegyetlenség? Mire jó a szegények megalázása? Szociálpszichológiai szempontból teljesen egyértelmű. Habár a preferált középosztály államilag támogatott (láthatóan szintén elkalibrált) kamattámogatásaihoz képest elenyésző a mélyszegénységben élőknek juttatott (állítólag bőkezű) segélyek összege, ez az a csoport, akiket a legkisebb kockázattal lehet tudatosan bűnbakká tenni anélkül, hogy ennek bármilyen fenyegető következménye lenne. A miniszterelnöki testőrségből kinőtt, kistafírungozott új állami erőszakszervezet nyilvánvalóan arra az eshetőségre jött létre, ha ez a kis kockázat mégis bekövetkezne. Kövér László külföldi újságíróknak azt találta mondani, hogy nem a szegénységben élők helyzetét tartja igazán problémának.
 
A telepiekkel, a mindentől elszakított kistelepülések szegényeivel Pintér rendőrsége is el tud bánni. Hogy valójában mekkora tétel az a 60 milliárdos dőzsölés, amit mi évente segélyekre költünk, és ennek akár teljes mértékű megvonása mennyiben segít bennünket az ennél nagyságrenddel nagyobb hiányok betömésére, azt azokra az olvasókra bízom, akik a köz- és kereskedelmi média szalagcímein túl is olvasnak és értenek szavakat, számokat.
 
Aktív, határozott apai szigor. Számomra komoly identitásválságot okoz, hogy saját szakmám, a szociális munka valódi segítő hivatásból egy rigolyás nagynéni fedőemelgető, az alsó középosztály alatt élőkre nézve valójában nem segítséget, hanem közvetlen fenyegetést jelentő szakmává vált. Mintha Ingmar Bergman Fanny és Alexanderjének nevelőapja kelne életre abban a viszonyulásban, ahogyan ma az állam és annak kinyújtott karjai bánnak a szegényekkel.
 
Robert Merton úgy írta le az általam is jól ismert mentális problémával élő embereket a szociológia nyelvén, hogy ők azok, akik feladják, akik kiszállnak a játékból. Én nagyon sok embert látok kiszállni. Öngyilkosok lesznek, a betegség passzivitásába menekülnek, földrajzilag, fizikailag tűnnek el a szemünk elől, vagy hogy szakmai legyek, kiilleszkednek a közösségünkből. Adekvát reakciók ezek egy beszorított helyzetre. Devianciának hívja kicsit már régiesen a szociológia és a köznyelv is az efajta kiilleszkedést.
 
Én pedig azt hittem, hogy a szociálpolitika egyik célja éppen az, hogy ezeket a devianciákat felszámolja. És egyszerűen tragikus, hogy újabban szociálpolitika címén inkább létrehozunk, mint megszüntetünk traumatikus helyzeteket, elüldözünk, megbélyegzünk, ellehetetlenítünk embereket.
 
Szeretném a magam részéről leszögezni, hogy az, ami itt most az országban szociálpolitika és szociális munka néven zajlik, az sokszor nagyon-nagyon távol áll attól, amit ezek a szakmák valójában jelentenek.   Amikor emberek megalázása hivatalos programmá válik, onnantól nem beszélhetünk többé szociálpolitikáról