Egy rövid kitekintéssel szeretném elmagyarázni, miről is van szó.  A fogyatékossággal élő emberek helyzete Magyarországon az ország fejlettségi szintjéhez képest igazán elszomorító. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint több mint félmillió honfitársunk él valamilyen fogyatékossággal, közülük azonban csak minden tizedik dolgozik. Ez az arány Európai átlagban 40%, de ebben az átlagban a mi térségünk rossz számadatai is benne vannak, van ország, ahol a fogyatékos emberek 90%-a végez valami értelmes, számára jövedelmet is hozó tevékenységet.

 

A fogyatékosság megjelenése egy egyén életében szinte természetszerűen jelenti az érintett és családja elszegényedését, a szegénység kockázata által érintett csoportok között megtaláljuk a fogyatékos emberek többségét is. A fogyatékos emberek közül mintegy 24.000 fő az ’50-es évek örökségeként továbbélő távoli, elzárt intézményekben lakik, s mintegy 60.000 ember jogi cselekvőképessége korlátozva van.

 

Valami nagyon „úgy maradt” ezen a területen, pontosabban, minden „úgy maradt”. A hazai fogyatékosügyben a rendszerváltás előtti viszonyok konzerválódtak. Azon belül is az ’50-es, ’60-as évek viszonyai. A szférát áthatja egy rég meghaladott medikális (egészségügyi) szemlélet, az érintetteket körbevevő szolgáltatások ahelyett, hogy valódi segítséget nyújtva a társadalmi részvételre bátorítanának, valójában passzivitásba taszítanak, a szakemberek nyelvén: a „tanult tehetetlenséget” örökítik át. A fogyatékos ember nálunk olyasvalaki, akit legfeljebb sajnálni lehet, karácsonyra majd gyűjtünk nekik és az államtitkár beszédet mond, de amúgy mondjuk ki (hangzanak a témában írt bejegyzések kommentárjai), növények, páfrányok ezek, akik terhet jelentenek mindnyájunk számára. Szerencsétleneknek kéne valami intézet, ahol szállást, fedelet, kosztot kapnak és, ahol szakszerű személyzet felügyeli(!) őket.

 

Nagyjából ez a szemlélet érvényesül akkor is, amikor „segítünk” a fogyatékos embereken. A szolgáltatásokra jutó legtöbb pénz azokra a határszéli, eldugott települések külterületein épült tömegintézményekre megy el, melyeket a háború után elkergetett arisztokraták és jómódú urak kastélyaiban, kúriáiban alakítottak ki. Szinte automatikusan leszázalékolásra kerülnek ezek az emberek, s sokan közülük jogi értelemben elveszítik cselekvőképességüket. Ez a három „segítségnyújtási” forma (leszázalékolás, gondnokság alá helyezés, és tartós bentlakást nyújtó intézményben való elhelyezés) olyan szinten képes elintézni bárki életét, hogy onnan gyakorlatilag nincs visszatérés, nincs felállás. És valóban a hazai fogyatékos emberek többsége teljes kiszolgáltatottságban, a képtelenség üzenetével körbevéve, minden olyasmitől távol él, amit mi életnek nevezünk. Nem is nagyon szoktunk velük találkozni.

 

A nagy kérdés az, hogy ez az állapotukból fakad, vagy esetleg a mi „segítségünkkel” kerülnek ilyen helyzetbe?

 

Az egymást váltó magyar kormányok 2006 óta kivétel nélkül döngetik a mellüket nemzetközi fórumokon, szakmai és politikai dokumentumok bevezetőiben, hogy Magyarország az elsők között írta alá és ratifikálta az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményét. Azt az egyezményt, ami egyébként a nemzetközi megállapodások között is kuriózum, azt ugyanis nem diplomaták, hanem fogyatékos szervezetek százai kezdeményezték és alkották meg, s ez az egyezmény alapjaiban alakítja át a fogyatékosság meghatározását, az érintetteket körülvevő segítő hálózat alapviszonyait és egyáltalán a fogyatékos ember helyét a társadalomban.

 

Világviszonylatban egy 600 milliós tömegről van szó, amiről részben az emberi jogi viszonyok előtérbe kerülésének, részben a technológiai fejlődésnek köszönhetően, egyre inkább politikailag is számottevő tényezőként, vagy ettől nem teljesen függetlenül, piaci szereplőként kezdenek gondolkodni és cselekedni. Míg nálunk a kerekesszék az TB vényre rendelhető gyógyászati segédeszköz (szavainkban általában minden benne van arról, ahogyan tekintünk egy jelenségre), vannak helyek, ahol sportboltokban márkajellel árulnak speciális könnyűfémekből készült sportolásra alkalmas székeket. Míg nálunk a fogyatékos emberek foglalkoztatása Twist Olivér korát idéző, értelmetlen ámde kizsákmányoló, elképesztő állami dotációkat felemésztő gombválogatást és dróthúzást jelent a fentebb említett intézmények valamelyikében, addig az innen 500 km-re lévő Ljubljanában európai innovációs díjat kap egy civil szervezet, amelyik non-profit vállalkozás keretében fogyatékos emberekből álló stábbal utazási irodát működtet fogyatékos emberek számára. A szintén nem túl messze lévő Prágában évek óta olyan nyereségesen működik fiatal skizofréniásokat alkalmazó kávéház, hogy a profitjából három másik hasonló helyet tartanak fenn a cseh fővárosban. Valami tehát történik, a korábban passzív, sajnálnivaló tehernek titulált fogyatékos emberek részévé válnak a világnak. Az IBM külön eszközöket gyárt, mérnökök és gyártók ezreinek ad munkát a fogyatékos piac, gazdasági értelemben is tereket nyit, húzóerővé válik az, ami korábban teher volt.

 

Az ENSZ egyezménye ennek a paradigmaváltásnak ágyaz meg jogilag, és azt írtuk mi alá, hogy ehhez az irányhoz fogunk csatlakozni. Az aláírás óta regnáló két kormány területen kifejtett tevékenysége azonban az aláírás jelentette tintafogyasztás és izommunka, valamint az időnként mell döngetve előadott hozsannázás erőfeszítéseiben nagyjából ki is merül.

 

Illetve ennél is rosszabb a helyzet. Európai Uniós forrásokból kitagolás (a nagy létszámú, zárt intézmények felszámolásának folyamata) címén a kormány újabb, ezalkalommal 50-fős nagy intézmények létrehozását tervezi, és az új Polgári Törvénykönyv passzusaiban úgy kívánja az érintettek jogi cselekvőképességét (tehát bárminemű komolyan vehető társadalmi részvételt lehetővé tevő alapjogot) ellehetetleníteni, hogy az ENSZ Egyezményének egyértelmű tiltása ellenére továbbra is fenntartja a kizáró gondnokság intézményét.

 

Még egy klasszikus kettős kötésre is felhívnám a figyelmet. Zúg a közélet a rokkantnyugdíjak átminősítésétől, javában zajlanak a felülvizsgálatok, több százezer ember „mozgósítását” rendelte el a kormány. Mindezt valóságos hecckampány kíséri, élősködőként beállítva egészségkárosodott, fogyatékos emberek tömegeit. A kettős kötés abban nyilvánul meg, hogy miközben a mozgósítás, visszaterelés jelszava zúg mindenhonnan a valódi lépések, mint például a jogi értelemben vett hétköznapjainkat berendező polgári törvénykönyv az altatást, a passzivitásba taszítást, kirekesztést erősítő passzusokkal vágja el a fogyatékos emberek valódi lehetőségeit.

 

Nincs is ennél kegyetlenebb…olyan ez, mint amikor a nagy fiúk az iskolaudvaron agresszívan futásra késztetik a halálra rémített kisebbet, és amikor az végre szaladna, röhögve kigáncsolják.

 

Magyarország megújul