Bezárás
Annyit

Irányított panaszfelvétel

Van egy bögrém itthon, az van ráírva: Building Gentle Communities. (gyengéd közösségeket építünk) Egy michigani fogyatékos emberekkel foglalkozó szervezettől kaptam majd 15 évvel ezelőtt. Ők azzal foglalkoznak, hogyan érdemes kis lakóközösségeket szervezni fogyatékos emberek számára. Olyan helyeket, ahol maguk alakíthatják életüket. Valami miatt fontosnak tartották, hogy a kulcsszó a gyengéd legyen.

Ez a bögre volt itt mellettem akkor is, amikor a minap elolvastam ezt az interjút a megváltozott munkaképességű emberek felülvizsgálati eljárását irányító orvossal. Szavainak olvasása közben hol szakmai felháborodás, hol egyenesen a hányinger kerülgetett.

szekely_ildiko_nagy

A jelenség, a stílus pedig nem ismeretlen számomra.

„Sokan írták, hogy nem lehet ezeken a felülvizsgálatokon megszólalni. Miért?

– Irányított panaszfelvétel van, gyakran előfordul, hogy a beteg egy tünetet nem említ meg, mert nem tartja fontosnak, ezért az orvos bizonyos tünetekre rákérdez. Ha a hölgy azt mondja, hogy neki hipertóniája van, akkor az orvos azt fogja mondani, hogy ez nem panasz, ez egy diagnózis, márpedig nem a diagnózis az érdekes, hanem az, hogy egyébként a leletekből látható betegség hogyan befolyásolja a vizsgált személy tevékenységeit, életvitelét. Az orvos arra kíváncsi, hogy ez a magas vérnyomás milyen panaszt okoz, például fáj-e a tarkója, szédül-e.

– Sokan a stílust kifogásolták.

– Ha valaki nálunk dolgozik 15 éve, és 15 év alatt egyszer sem kifogásolták a stílusát, akkor most miért kifogásolják? Megváltozott ez az ember? Nem hiszem.”  (forrás: femina.hu)

A doktornő stílusa magért beszél, remélem évek múlva majd büszkén mutatja ezt az interjút unokáinak.

Képzeljük magunk elé a jelenetet. Valaki ott áll szinte ruhátlanul egy szakértői bizottság előtt, akik figyelmeztetik, hogy magától ne beszéljen, csak ha kérdezik.

Irányított panaszfelvétel…a hatalmi arrogancia, az elbánás és megsemmisítő megalázás „szakmai” terminológiába bújtatott formája ez a megjegyzés.

Jártam egy szemináriumra még az egyetemen. Azt az iskolát, amit magaménak tekintek, a két világháború közötti pszichoanalitikusok öröksége jellemzi. Ferenczi Sándor, Bálint Mihály, Bálint Alice, Szondi Lipót, Hollós István öröksége, és a háború utáni nagy generáció Mérei Ferenc, Benedek István, Goldschmidt Dénes tanítványai képviselik. Ők orvosok, segítők és mindenekelőtt emberek voltak. Lenne miből meríteni…

Szóval ezen a szemináriumon, amit ennek az iskolának egy neves tanára vezetett, azt a feladatot kaptuk, hogy úgy kell lefolytatnunk egy első interjút, hogy a magyar nyelv szabályai szerinti kérdő mondatot nem tehetünk fel benne.

Nem értettem akkor. Hogy az istenben lehet megtudni valaki problémáját kérdés nélkül? Hogyan fogom kitölteni a számomra előírt állapotfelmérő adatlapot? Hogy lesz ebből egy gondozási terv, és egyáltalán hogyan lehet beszélgetni folyamatos kérdések nélkül?

Tanárom válasza az volt erre, hogy hát ez az…

„Te nem találkozni akarsz itt valakivel, hanem egy adatlapot akarsz kitölteni. Az van a szemed előtt, hogy a harmadik találkozásra el kell jutnod a gondozási tervig, és van a papírodon egy adatsor, egy kérdéssor, amire meg kell tudnod a válaszokat.

Minden más csak sallang, idegesítő részlet, beleértve az embert, aki veled szemben ül. Neked itt kérdéseid vannak, amikre választ keresel. De ez így nem beszélgetés, és annak ellenére nincs köze a segítéshez, hogy mindezt látszólag az ő érdekében teszed.”

Hosszú órákon keresztül gyakoroltuk azt, hogyan kell úgy ülni valakivel szemben, hogy azzal találkozzak, aki eljött hozzám, nem azzal, akit a papírom rubrikáiba kell szorítanom. Hogy ne legyen a beszélgetésből egy rendőrségi kihallgatás, hogy ne fentről lefelé menjen ez az egész, hogy arról legyen szó, amit ő idehozott, akit ő bemutatni szeretne és ne arról, amit én kinézek belőle. Azt is gyakoroltuk, ami a legnehezebb. Csöndben maradni.

Lehetne persze mondani, hogy egy felülvizsgálat más…az hivatalos ügy. Meg a munkaügyi központban is azért kell egy nagytestű képernyőt tolni az ügyintéző meg az ügyfél közé, mert egy határozat az azért mégiscsak valami, míg az ügyfél az csak ügyfél.

De a valóság az, hogy itt ragadt valami rossz levegő. Valami nagyon rossz viszonyulás. Ráadásul nem csak itt ragadt, hanem mára duzzad, terjed, érzem mindenhol a bűzét. Ott a legerősebb ez a bűz, ahol pedig nagy segítségre lenne szükség. Ez nem véletlen. Amilyen hangon ez az asszony beszélt, ahogyan ez az intézet a felülvizsgálatokat végzi, azt nagyon kevés helyen engedhetnék meg maguknak.

Gyakran járok mostanában volt szovjet tagköztársaságokba. Tavaly április óta az örmény kormány megbízásából dolgozom azon, miképpen alakíthatnák át erősen szovjet típusú fogyatékos és pszichiátriai intézményeiket. Hasonló céllal Kirgizisztánban is meg szoktam fordulni. Ezeken a helyeken, hát mondjuk úgy, más iskolákban tanultak.

Fityulás nővérek, szigorú tekintettel felügyelik a fogyatékosokat, pszichiátriai betegeket vöröses uránbányák tövében, vagy éppen Jereván külterületén távolban az Ararát hegy csúcsával. Az étkezdében piros karszalagos „gyizsurníjnak” hívott kápószerű beteg irányítja az eseményeket. A hierarchia csúcsán a doktornő áll. Sárgák az ujjai a nikotintól, hanyag eleganciával a vállán tartja fehér köpenyét, szemüvege fölött nézz ránk, melynek szárai egy madzaggal vannak összekötve, ami két párhuzamos lengőhidat képezve tűnik el tarkójánál.

Hellyel kínál, mosolytalanul elénk tesz egy frissen bontott konyakos meggyes bonbont és a tolmáccsal tartva csak a szemkontaktust oroszul kérdezi, hogy a „tovarisi” honnan jöttek?
Az asztalon terítő, sárga dossziéból papírok lógnak ki, és hogy a szél el ne vigye őket, nehezékként egy Lenin-szobor van ráfektetve.

Nem tudja, hogy értem, kijavítja magát azonnal „gospodi”-ra, aztán mikor a tolmács elmagyarázza neki, még mindig csak vele kommunikálva egy „nu tak” kíséretében belekezd.

Elmondja, hogy ők is nagyon fontosnak tartják a „pszichoszocialnaya rehabilitacijat” a kórház már fel is vett egy „szocialnij rabotsikot”, aki az alagsorban foglalkozik az adminisztrációval.

Teljesen egyetért az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményével meg ezekkel az új reformokkal, alapított is egy betegszervezetet, aminek ő lett az elnöke, és a páciensek a török kormánytól kapott varrógépeken a kettes pavilonban dolgoznak.

Az egész olyan, mintha belecsöppennék Elem Klimov Hurrá Nyaralunk! című szatírájába, de a világ, amit Klimov már 1964-ben kifiguráz egyáltalán nem múlt el, és most már Kirgizisztánba se kell menni érte. (A film orosz eredetije elérhető a youtubon itt)

A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal visszahozza azt nekünk.