Nem szeretem azt a szót, hogy szakértő. Amúgy azt sem, hogy tanár. Mindkettővel az az élményem, hogy belevisz egy szerepbe, amiben megfogalmazódik egy elvárás velem szemben. Ezeknek kívülről nézve talán meg is felelek, én mégis azt érzem én tanultam az egészből a legtöbbet. Ilyen volt Kirgizisztáni utam is, ahova azért hívtak meg, hogy töltsek időt pszichiáterekkel és betegeikkel, ápolókkal, szociális munkásokkal, és beszélgessünk arról, miképpen lehet a közösség keretei között segíteni mentális problémával élő embereket.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Valahogy minden országban a pszichiátria a legkegyetlenebb tükör. Bárhova megyek, én a dolgok fonákját látom. Mindegy mekkora a rongyrázás a belvárosban, nézd meg az ország pszichiátriáját vagy azt, ahogyan a fogyatékos emberekkel bánnak, és kiderül kikkel van dolgod.

Sokszor az a meglepő eredmény, hogy egyáltalán nem a leggazdagabb országok bánnak legjobban az elesetteikkel, és hogy ez tulajdonképpen egyáltalán nem pénzkérdés. Pár évvel ezelőtt találkoztam egy angol fiatalemberrel Jim Readdel, aki korábban páciensként feküdt Anglia és az Egyesült Államok legkülönbözőbb helyein. Állami kórházakban és csillogó magánklinikákon egyaránt. Ma tréningeket tart, és abból él, hogy önsegítő csoportoknak segít, bátorítva sorstársait és az ő kezdeményezéseiket.

Kirgizisztánban eszembe jutott Jim egy cikke, amiben a következőket írja:

„Mint olyan „szakértő, akit saját pszichotikus élményei tettek azzá” sok szolgáltatást volt alkalmam látni. Amikor ú helyet látogatok meg, azon gondolkodom, vajon ezt a helyet választanám-e, ha egy rossz nap még rosszabbra fordul.

A kedvenc potenciális menedékhelyem a hegyek között van Románia északi részén. Egy barátságos, kis kórház. Amikor ott voltam futballmeccset néztünk a TV-n a páciensekkel és a pszichiáter kisfiával. Habár éjfél is elmúlt, senki sem rontott ránk, nem kapcsolta ki a TV-t, nem küldött minket aludni. A nővérek tudták, jól érezzük magunkat és észben tartották, hogy a páciensek ide gyógyulni jöttek, nem azért, hogy büntessék őket. Nem beszélek románul, de kevesebb nyelvi akadályom volt, mint hazám akut ellátó részlegeiben.”

A szegény országok egyik nagy lehetősége, hogy nem tudnak kialakulni azok az intézményes viszonyok, amik végül általában a humán szolgáltatások teljes elembertelenedéséhez vezetnek. Ennek záloga azonban paradox módon nem egy felvilágosult felismerés, hanem éppen a „lepukkantság”. Az az egymásra utaltság, amiben a szakemberek, a személyzet tagjai ugyanúgy egy beszorított helyzet foglyai, mint segítettjeik. És habár őszintén kívánom nekik, hogy törjenek ki elkeserítő viszonyaik közül, látom a sajátos előnyeit „fejletlenségüknek”.

Kirgizisztáni utam fénypontja számomra az volt, amikor az ottani pszichiáterekkel meglátogattunk pár családot. Egy lelkes civil szervezet, kilépve a központi pszichiátriai intézmény reménytelen falai közül, otthonaikban látogatja meg a mentális problémában érintett embereket és családtagjaikat. Intézik ügyes-bajos dolgaikat, segítenek konfliktusaik megoldásában, gyógyszerekkel látják el őket, de a legfontosabb azt hiszem maga a találkozás, a jelenlét, amivel részévé válnak ezeknek az embereknek az életének. A szolgáltatás egyik bizonyított eredménye, hogy ügyfeleik a korábbiaknál sokkal ritkábban kényszerülnek ismét kórházba, kialakíthatják és folytathatják életüket a közösség keretei között.

(az alábbi történetekben a neveket megváltoztattam. Kirgizisztán szovjet múltja nagyon erősen hat ma is, a hétköznapi társalgásban előszeretettel használják az orosz nyelvet, és adnak orosz neveket gyermekeiknek.)

Első látogatásunk egy belvárosi lakótelepre vezetett. Négyemeletes téglaház, az egyik főútra néző ablakokkal. Itt találkoztam Oleggel, aki mint egy korabeli császár feküdt római módon félkönyéken ágyában. Nem volt mozgásképtelen, tulajdonképpen ereje teljében lévő fiatalember. Szegényes körülmények között élnek ketten a nagyapjával. Rendetlenség és meglehetős kosz volt, ilyen az amikor két férfi él együtt. Az egyik már nagyon idős ahhoz, hogy takarítással törődjön, a másik pedig maga a császár, hát hogy is csinálna ilyet.

Oleg napja legnagyobb részét valószínűleg az ágyban tölti. Elsárgult lepedők közül tréning-alsóban kiabált, nagyapját ugráltatva, hol gyógyszerért, hol ásványvízért. A gyógyszer, ami fejfájás ellen kellett, nem volt megfelelő egy darabban, egy újabb parancsoló kurjantást követően az ősz borostás nagyapa porrá zúzva hozta vissza a tablettát.

Felém nem sok érdeklődést mutatott eleinte. Amikor Misha a pszichiáter bemutatott, a nevem hallatán felhúzta a szemöldökét. A Zsolt neki nem sokat mondott, ezért felajánlotta, hogy egyezzünk ki Zsorában, mert számára az már mégiscsak egy kezelhetőbb név. Úgy éreztem magam mint Marco Polo érezhette a nagy kán udvarában, beleegyezően bólintottam feláldozva nevemet a jó viszony oltárán.

Tánya a pszichiáternő hasonlóan járt, neki a szemüvege volt előnytelen Oleg szerint. Megjegyezte, hogy bár Tánya sokat fogyott mióta utoljára látta, ez jót tett nőiességének, de azért mégiscsak jobb lenne szemüveg nélkül. Tánya levette hát, bár eleinte nem tudta eldönteni nő legyen vagy pszichiáter.

Oleg meg uralkodott. Szobája tele volt tank és harci repülőgép modellekkel. Kérdeztem ő csinálta-e őket. Azt mondta nem, már így kerültek ide, és mélyet szívott cigarettájából.

Aztán kimért messzire meredő tekintettel megkérdezte voltam-e katona. Mondtam, hogy határőr voltam. Erre felült ágyában és részletesen kikérdezte hol, melyik alakulatnál majd szemöldökét felhúzva közölte, hogy az bizony elit alakulat. Verekednem kéne a barátjával, mert elég nagy vagyok. Ő ehhez képest kicsi, nem is mer kimenni az utcára, az ablakot se nyissuk ki, mert hasogat a feje. 

A cigarettáról meg szeretne leszokni ezért egy marék fekete színű nikotinhelyettesítő tablettácskát tömött a szájába, amiket a nyelve alá szorított és a beszélgetés alatt egyenként, kimérten köpködte ki őket egy üres kólásüvegbe. Egy császárnak meg kell adni a módját.

A pszichiáternő az idős nagyapával beszélgetett a másik szobában, amit Oleg elég nehezen viselt. Pedig egyértelmű, hogy Oleg pünkösdi királysága éppen addig fog tartani, ameddig ez az odaadó öregember él. A hátralévő pár évben vagy meg jön neki is a mersze a határőrökkel való birkózáshoz, de legalábbis ahhoz, hogy merjen ablakot nyitni a szobában, vagy sok más sorstársához hasonlóan, ő is egy uránbánya tövében lévő zárt intézményben köt ki.

Átvágva a városon következő állomásként Szerjózsáék családi házához érkeztünk meg. Nagy fémkapu és palából felállított kerítés. A környékbeli házak engem a Magyarországon sok helyen látható hétvégi házakra emlékeztettek. Építenek amiből tudnak, de látszik a sok munka, itt is dolgos emberek élnek.

Mamája nyitott ajtót, már a bejáratnál mondta a legújabb fejleményeket. Átvágtunk a rendezett előkerten, szépen metszett gyümölcsfák között. Szerjózsa a konyhaasztalnál ült melegítőnadrágban, amibe szépen vasalt inget tűrt. Könyvet olvasott. Bemutattak minket egymásnak, Misha elmondta, hogy Magyarországról jöttem.

Vele szemben ültem le és rövid bemutatkozás után megkérdeztem mit olvas (sto ti csitájes?). Szerjózsa soha nem néz senki szemébe. Amikor rád néz, akkor is inkább olyan mintha a szemed mellé nézne, kicsit elmeredve. Halkan, szakadozva beszél, és amikor áll mindig toporog, mintha lassú esőtáncba kezdene. Nem sokat beszélhetünk mert édesanyja azonnal elkezdi taglalni fia állapotát. Amint anyja beszélni kezd Szerjózsa lassan ringatja magát a széken és a könyvébe merül, de nem olvas, hanem érthetetlen hangon kántál valamit. Pontosan addig, amíg anyja beszél. Ha ő szünetet tart a kántálás is abbamarad. Ha elkezdi elkezdődik a kántálás is. Nem nehéz rájönni..ez Szerjózsa halk forradalma.

Én nem bírom tovább az anyját hallgatni, Szerjózsával kezdek el újra beszélni kicsit emelt hangon fordulva hozzá, tudomást sem véve anyjáról. Forradalmár akarok lenni én is.

Kérdi meg akarom-e nézni a szobájában a lovas festményt. Átmegyünk az egyébként a helyi viszonyokhoz képest jómódúan berendezett házon Szerjózsa szobájába. A kirgizek két dolgot imádnak. A lovakat és a hegyeket. Mindkettőből van itt elég, és sokan szeretnek ilyen témájú képeket kitenni a falra. Hatalmas szeme van a lónak, mint egy gyönyörű nőnek. Vágtat a kirgiz hegyek előtt. Amik egyébként csodásak a hófödte csúcsaikkal. 

Puzzle-t rakunk ki. Rajzfilmeset. Szerjózsa kb. 23 éves de azt mondja 15 ha kérdezed. Egyre jobban toporog, járja esőtáncát, de amikor elmegyünk kabátot vesz és egészen a kapuig kísér minket. Nehéz volt tőle eljönni.

Kolja családja az utolsó arra a napra. Életerős fiatalember, egy kirgiz emeletes ház egyik lakásában. Elnézést kér a poszt-szovjet viszonyokért és színes bulvármagazinokat szed elő. Mondom neki nem kell elnézést kérnie és megjegyzem, hogy jól beszél angolul.

Hosszasan mesél arról, hogy Jennifer Lopez a barátnője és nagyon szeretne ebből az országból elmenni. Kérdem tőle, nem hiányozna-e neki ez a sok nagyon szép szemű kirgiz lány? De igen, de ő itt nem maradhat mert őt figyeli és kinyírja a KGB.

Nővére nem messze tőle ül, és egyre többször kiül az arcára elégedetlensége. Elege van Koljából és a rizsájából. Kolja látja ezt persze, ráförmed, nem értem oroszul, de olyasmit mond, hogy „miért ne mondhatnám, amit akarok”. Apjuk, kicsit arrébb, fásult arccal ül az ágyon, egy szót sem szól. Liliya a pszichiátere, de nem Koljának, hanem az apjának. A szemét vizsgálja mert panaszkodott rá az öreg, hogy valami zavarja a látásban.

Kolja közben a színes újságokat adja körbe, amiket úgy őriz mint ereklyéket. Én eddig nem tudtam, hogy egy vacak bulvárlapnak ilyen ereje lehet. Ültünk a nagy kirgiz valóság közepén, és ott ezek a színes oldalak úgy hatottak, mint valami varázskönyv. Tollal apró megjegyzésekkel látta el Kolja az egyes cikkeket, néhol bekarikázva a ciril betűs szavakat. Machu Pichu elfeledett városát néztük egy hónapokkal korábbi számban, és a színes újság annyira vonzó volt a környező szürkeségben, hogy magam is szívesen időztettem a szemem a kicsit már elsárgult lapokon. Így még Jennifer Lopez is valóságosnak tűnt. Kolja elképzelt valóságának, ahova ezekkel a bekarikázott cikkekkel transzportálta magát Közép-Ázsiából, és nővére szemrehányó tekintete elől.