Egy régi körgangos házban lakom Budapesten. Az a fajta, aminek kettő udvara is van, és amiben az udvarok meglehetősen kicsik, a lakások nagyon közel vannak egymáshoz.
Lakik ebben a házban egy Down-kóros (középsúlyos mértékben fogyatékos) fiatalember a szüleivel, két szinttel alattunk rézsútosan szemben. Ha kilépek a körfolyosóra, ha akarom, ha nem, az ő mindig nyitva lévő ablakukat látom, ahogy tesznek-vesznek a konyhában. A 20-as éveiben járó fiatalember is lát minket. Amint kilépünk, szalad a lifthez, hívja fel magához és mikor a lift a mi emeletünkön megáll csodák csodájára ő áll benne valamifajta komoly kötelességtudattal az arcán.

– Hanyadik? – kérdezi, kerülve a szemkontaktust, a kapcsolókat bűvölve, mint egy gondos liftes fiú.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

———–

Egy új bejegyzés folytatásként – Reagálás a kommentárokra:

(habár nem érzem úgy, hogy az index.hu-ról ideözönlő a cikkre reagáló urak és hölgyek többsége egy valódi párbeszédet szeretett volna nyitni a témában, néhány tényadatot és gondolatot szeretnék felvonultatni a kétperces fotelbölcsességeket cáfolandó)

A fogyatékossággal élő emberek „veszélyesség”, „közösségi életre való alkalmasság” tekintetében nem különböznek a bejegyzésben példáként említett Down-kóros fiatalembertől. Szerepel a bejegyzésben más példa is, a belinkelt videón egész más fogyatékossági csoport jelenik meg. A videó, és az általa megjelenített Derekegyház története élő cáfolata annak, hogy az integráció kizárólag a jómódú Hollandiában vagy Svédországban lehetséges.

Véleményem szerint az összefüggés fordított, az ottani társadalmak nyitottsága, befogadókészsége sokat magyaráz az ottani jólétből. És fordítva, a hazai kirekesztés gyakorlatának, amiben generációkról, etnikai vagy más módon leírható csoportokról mondunk le van köze az ország tehetségéhez, erőforrásaihoz képest siralmas teljesítményéhez.

Kiváló példája ennek a fogyatékos emberek helyzete és hazai kezelése. Azok a kommentelők, akik most éles hangon utasítanak el bármilyen integrációt, általában ugyanazok az emberek, akik más bejegyzések alá a segélyen élők, a rokkantnyugdíjasok, általában a nem-dolgozók ellen kelnek ki. Márpedig a kettő szorosan összefügg.

A nagy intézmények kiváltása, a közösségbe való integráció nem azért fontos, mert ENSZ és EU előírások szólnak róla és még csak nem is azért mert jelentős forrásokat kapunk a Strukturális Alapokról erre, hanem azért mert érdekünkben áll a hazai inaktivitás tarthatatlan arányának felszámolása. Költséget – rövid távon – lehet persze csökkenteni úgyis, hogy megvonjuk ezeknek az embereknek az egyébként is igen szerény juttatásait (ez zajlik most), azonban én inkább a mozgósításnak és a képessé tételnek azt a módját ajánlom, amikor kitaszítottság helyett a teljes jogú közösségi részvételt tesszük elérhetővé a fogyatékos emberek számára is.

Hamis az az érvelés, miszerint a határszéli, vagy kistelepülések külterületeire száműzött intézménylakók így kapnak megfelelő ellátást, így vannak biztonságban. Beszédes az az adat, hogy az ilyen intézményben élők mintegy 90%-a nem saját akaratából lakik ezeken a helyeken, mint ahogy az parkos, szigorú napirendes intézményeket preferáló kommentelő is minden bizonnyal egy lakásban, vagy házban lakik családjával és nem egy zárt intézmény parkjából fogalmazta meg mondanivalóját a napirendben neki erre biztosított időkeretben. 

Néhány további adat:

A Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet több alkalommal is felmérte a nagy létszámú bentlakásos intézményeket. A kommentelők által más kategóriának, egy sokkal reménytelenebb célcsoportnak tartott pszichiátriai intézményekben a felmérések azt találták, hogy az ott élők 30%-a akár azonnal kiköltözhetne és képes lenne a közösségi életre, további 30%-uk némi segítséggel képes lenne a közösségben élni. Nemrégiben zajlott le több, a kiváltás előtt álló fogyatékos intézményben a Kézenfogva Alapítvány szakemberei által készített állapotfelmérő eszközök segítségével egy átfogó felmérés, aminek eredményei szintén azt mutatják, hogy érintettek maguk is a közösségi létet, a nagyobb önállóságot és a nagyobb intimitást preferálják, és a velük foglalkozó szakemberek megítélése, valamint a meglévő hazai tapasztalatok szerint képesek is erre.

Magyarországon a fogyatékossággal élő emberek nem több mint 9%-a dolgozik. Az EU arány átlagosan 40%-os, de van ország ahol ez az arány 90%. A kevés számú hazai integrált foglalkoztatással (tehát nem védett körülmények közé, hanem a nyílt munkaerőpiacra rehabilitáló) foglalkozó szervezetek a válság éveiben is sikerrel tudják hozni a 30%-os elhelyezési rátát programjaikkal, olyan emberekkel, akik már a közösségben élnek. Itt rövid távon komoly sikereket lehetne elérni, de ehhez fel kell szabadítani az érintetteket a többszörösen (jogilag, földrajzilag) beszorított helyzetükből.

Végül a mentális problémák és a fogyatékosság viszonyáról és a veszélyességről:

Az ENSZ Fogyatékosságügyi Egyezménye 2006-tól a mentális problémákat (pszichiátriai betegségeket) is a fogyatékosságok közé sorolja pszicho-szociális fogyatékosság néven. Ennek hátteréről külön bejegyzést írtam pár hónappal ezelőtt: A fogyatékosság

Külön szeretnék reagálni a veszélyt jelentő, a közösségi létet zavaró emberekről. A témában számos longitudinális vizsgálat készült, a legutóbbi és módszertanilag az egyik legalaposabb felmérés Svédországban zajlott a 70′-es évektől mintegy 30 éven keresztül nyomon kísérve a mentális problémával élő emberek kriminalitását. A felmérésben kizárólag az erőszakos bűncselekményeket nézték (tehát nem számított mondjuk az adócsalás) és azt vizsgálták, hogy az átlag populációnál nagyobb gyakorisággal követnek-e el mentális problémával élők ilyen bűncselekményeket. Az eredmény az volt, hogy nincs szignifikáns különbség a normál populáció és a pszichiátriai betegek által elkövetett erőszakos cselekmények gyakorisága között. A képet jelentősen torzítja, hogy az ilyen esetek nagyobb nyilvánosságot kapnak, és az is, hogy a lakosság „bolondság” képe messze áll a jelenség valódi természetétől. 

Én személy szerint azonban azokkal értek egyet, akik nem tartják tolerálhatónak és elfogadhatónak bárki erőszakos viselkedését. Még egyszer hangsúlyozom azonban, hogy ezek gyakorisága egyáltalán nem haladja meg a teljes népességben előforduló erőszakos cselekedetek gyakoriságát.

Vannak rehabilitációs szakemberek – és én is közéjük tartozónak vallom magam -, akik teljes mellszélességgel kiállnak a mentális problémával élő és fogyatékos emberek társadalmi integrációja mellett, azonban ezzel a felelősség visszaadása is jár. Igen, én is úgy gondolom, hogy nincsen szabadság felelősség nélkül. Ezek a szakemberek rendszerint amellett érvelnek, hogy el kell törölni a mentális állapotra való hivatkozást, mint a büntethetőséget megakadályozó tényezőt. Ebben a témában általában azért nehéz érvelni mert ugyanezek a szakemberek egyúttal élesen kritizálják a büntetés és büntetés végrehajtás jelenlegi módjait, mégis az alapgondolat az, hogy a mentális állapot önmagában nem lehet felmentő tényező egyetlen cselekedet morális és büntetőjogi következményei alól.

A skizofrén, személyiségzavar, pszichiátriai zavar kártya kijátszása egy olyan eszköz, amivel vagy cinikusan élnek vissza nettó bűnözők, vagy az valójában ilyen problémákkal élők további megbélyegzését szolgálja. Én azt szoktam mondani, hogy bolondot már sokat láttam, de hülyét még egyet sem. Létezik a jelenség, hogy az ember hirtelen felindultságból, alkohol vagy drogok, gyógyszerek hatása alatt, beszorított, ijedt, eszét vesztett állapotban agresszív, olyat tesz, amit máskülönben nem tenne. Ezt mindannyian ismerjük magunkon is. Ez azonban nem húzható rá általános érvénnyel és állandóan érvényes kategóriaként mentális problémákra. Ez ugyanúgy – csak most éppen látszólag pozitív előjellel – a megbélyegzés része, mint más, az ilyen problémával élők képtelenségét közvetítő kirekesztő gyakorlat.

Ennek a megközelítésnek az egyik következménye lehet, hogy a felmentő, büntethetőséget kizáró felállás visszájára fordul, a mentális probléma megléte súlyosbító körülményként kerül megítélésre, jelezve ezzel az érintettek felelősségét saját állapotuk keretek között tartásában. A közösségi megközelítések egyik jellemző kudarca az, hogy felszámolják ugyan a régi, kirekesztő kereteket, azonban nem jönnek létre a megfelelő támogató formák és azok a jogi, normatív garanciák, amik új keretek között biztosítják a közösség létét.