Annyit

Magyar közélet, politika - fogyatékosügy és pszichiátria - Szingapúr, Örményország, Észtország

Annyit

Segítség! Fogyatékosok költöznek a szomszédba..

Egy régi körgangos házban lakom Budapesten. Az a fajta, aminek kettő udvara is van, és amiben az udvarok meglehetősen kicsik, a lakások nagyon közel vannak egymáshoz.
Lakik ebben a házban egy Down-kóros (középsúlyos mértékben fogyatékos) fiatalember a szüleivel, két szinttel alattunk rézsútosan szemben. Ha kilépek a körfolyosóra, ha akarom, ha nem, az ő mindig nyitva lévő ablakukat látom, ahogy tesznek-vesznek a konyhában. A 20-as éveiben járó fiatalember is lát minket. Amint kilépünk, szalad a lifthez, hívja fel magához és mikor a lift a mi emeletünkön megáll csodák csodájára ő áll benne valamifajta komoly kötelességtudattal az arcán.

– Hanyadik? – kérdezi, kerülve a szemkontaktust, a kapcsolókat bűvölve, mint egy gondos liftes fiú.

– A földszintre megyünk. – mondom neki, és ő már nyomja is a gombot.

Lakik aztán itt egy nagy fekete kutyás nő, akinek mindig van véleménye arról, a mi kutyánknak hova kéne pisilnie. És a földszinten lakik egy utcazenész fiú, akinek nem akármilyen hangszere van, hanem egy asztalnyi méretű tolható xilofonja és sokszor egész délutánokat azon gyakorol. Klasszikusoktól a Coldplay-ig található a repertoárjában minden. Tegnap a tűzijátékra menet láttam játszani a Vörösmarty téren, tényleg nagyon ügyes. Igazolhatom, gyakorol is tisztességgel.
Van aztán a harmadik kutyás család, éppen mellettünk, egy titokzatos nagyon lepukkant lakásban, ahol örökké ugatnak a kutyák, de még sose látta őket senki. Lakik azonban macska is itt, egy szőke diáklányé, és bevallom a mi kutyánk hangos riadalmat keltve megkergette már párszor. A másik szomszédomnak meg papagája van, ki van téve a kalitkája az ablakba, ahogy elmegyek mellette a folyosón gyanakodva forgatja a kis fejét. Ez a szomszédunk, ha bőrszín alapján kéne ítélni, azt mondanám van benne egy vonó. Mi meg szingapúri feleségemmel hozzuk a „megesznek minket a sárgák” vonalat ha éppen ahhoz szottyanna kedve valakinek, hogy elkezdje kimazsolázni, ki lakhat egy ilyen házban, és ki nem?

Vannak aztán a szép diáklányok, akik kijárnak a folyosóra cigizni, és a szintén meglehetősen dekoratív hölgy, a szép ajtós lakásban a mercédeszes barátjával. A cigiző lányok mindig mosolyogva köszönnek, a mercédeszesek inkább hűvösen. Van az udvarban pedikűrös, villanyszerelő, néhány szellemként közlekedő, a létezéséért is elnézést kérő lassú nyugdíjas és rengeteg 1-2 napra beköltöző külföldi turista. A lakások közül sokban nem lakik senki, bérelni lehet őket és bérelik is. Sokszor hajnalban érkeznek, zörgős, húzható poggyászukat ugráltatva a kaputól a liftig vezető macskakövön. Máskor meg hajnalig mulatva, miután bezárt már az ír kocsma is, és a háznál folytatják a bachelor partit.

Mi is megérjük a pénzünket, nem elég, hogy ázsiai a feleségem még a kéthónapos kisbabánk is kiereszti a hangját, napszaktól függetlenül bármikor, ha úgy tartja kedve. Ráadásul van egy ördög rossz kiskutyánk, aki csak nem oda a pisil, ahova a szigorú néni megengedné neki.

Így élünk mi csendesen ebben a körfolyosós házban, ami sok tekintetben emlékeztet engem az Égig érő fű című filmre, Poldi pácsival és a még gyerek Ulmann Mónikával. Szeretek itt lakni, még kb. 4 hónapig maradunk és biztosan hiányozni fognak azok a fülledt nyári esték, amikor minden ablak nyitva, jön föl a vacsorák illata, a különböző TV csatornák hangja, beszélgetés, veszekedés, éjfél körül meg lassan, lámpánként elcsendesül minden, már ha a turisták is így akarják.

És akkor most jön a találós kérdés…Ki a kakukktojás? Kinek nincs helye ebben a lépcsőháznyi közösségben? Ki az, akit ki kéne tenni, vagy be sem kéne engedni, mert zavaró, vagy nem úgy viselkedik? Minket a pisilő kiskutyával? A coldplay-t ezredszer is elgyakorló zenészt? Az önkéntes rendőr kutyás nőt? A cigány-gyanús papagájost, vagy a beképzelt széplányt?

A Bélapátfalviak szerint a középsúlyos fogyatékos emberek azok, akik nem valók közösségbe. Legalábbis erről árulkodik ez a bejegyzés és az alatta lévő kommentárok. Hosszú évek huzavonája után elindul végre a nagy, zárt fogyatékos intézmények kiváltása és a tervek szerint első körben mintegy 1500 korábban mindentől elzárt ember költözik vissza a közösségbe. Lakásokba, 10-12 fős lakóotthonokba, ahol fityulás nővérek helyett a beilleszkedést segítő szociális munkások támogatják majd őket. Bélapátfalva, ahol létezik zárt, fogyatékos intézmény, a jelek szerint az egyike lehet az első intézményeknek, amit emberi léptékű, családias szolgáltatások váltanak fel.

Én, ha bélapátfalvi lennék, büszke lennék erre. Pogácsával, jó szóval, szeretettel fogadnám az új lakókat, akik higgyék el nekem, semmivel sem lesznek zavaróbb vagy ijesztőbb szomszédság, mint bárki a falu jelenlegi lakói közül.

Javasolnék a bélapátfalvaiaknak és sok-sok magyar település lakóinak, akik még nem is tudják, hogy hamarosan hozzájuk is új szomszédok érkeznek, hogy menjenek el a Csongrád megyei Derekegyházra. Ott 1998-ban végigjárták ugyanezt a történetet. Egy korábbi bejegyzésben részleteiben megörökítettem az ottani fogyatékos intézményből kiköltöző emberek és a falu viszonyának történetét.

Nem hibáztatom a bélapátfalvaiakat. Jobban aggódom a helyi hatóságok miatt, akik esetleg a mostani ellenállás mentén megakadályozzák majd az intézmény kiváltását, inkább nem kérve a majd 1 milliárdos EU támogatásból. Derekegyházán még népszavazást is elrendeltek a helyi potentátok, hál’ Istennek a bíróságnak helyén volt az esze, és ítéletben mondta ki, hogy Magyarországon senki szabad költözését nem lehet népszavazással megakadályozni. A helyzeten azonban nem a verdikt, hanem a közelség változtatott. Alig egy éve az m1 stábja forgatott a faluban, és a valaha nagy felzúdulást kiváltott első lakóotthon mellett ma már kettő másik is működik a lakosság teljes támogatásával és szerető befogadása mellett.

Van még pár vizsga emberségből, demokráciából, és azt kell mondjam – józanságból, amit biztos vagyok benne, hogy Bélapátfalva is le fog tenni. Nem rossz emberek élnek ott, csak rossz köröket futnak azok, akik most pánikolnak. A fogyatékos embereket hosszú évtizedekig tudatosan láthatatlanná tették, elzárták előlünk. Fogalmuk sincs az embereknek, hogy kik ők, mire képesek, milyenek lehetnek. Nem csodálkozom rajta, hogy a félelem az első reakció, de a saját bőrömön megtapasztalva tudom, hogy ez a félelem alaptalan.

Tanúbizonyságul íme az m1 Derekegyházon forgatott filmje: 

http://videotar.mtv.hu/Videok/2011/01/30/21/Amikos_a_falak_leomlanak.aspx  

———–

Egy új bejegyzés folytatásként – Reagálás a kommentárokra:

(habár nem érzem úgy, hogy az index.hu-ról ideözönlő a cikkre reagáló urak és hölgyek többsége egy valódi párbeszédet szeretett volna nyitni a témában, néhány tényadatot és gondolatot szeretnék felvonultatni a kétperces fotelbölcsességeket cáfolandó)

A fogyatékossággal élő emberek „veszélyesség”, „közösségi életre való alkalmasság” tekintetében nem különböznek a bejegyzésben példáként említett Down-kóros fiatalembertől. Szerepel a bejegyzésben más példa is, a belinkelt videón egész más fogyatékossági csoport jelenik meg. A videó, és az általa megjelenített Derekegyház története élő cáfolata annak, hogy az integráció kizárólag a jómódú Hollandiában vagy Svédországban lehetséges.

Véleményem szerint az összefüggés fordított, az ottani társadalmak nyitottsága, befogadókészsége sokat magyaráz az ottani jólétből. És fordítva, a hazai kirekesztés gyakorlatának, amiben generációkról, etnikai vagy más módon leírható csoportokról mondunk le van köze az ország tehetségéhez, erőforrásaihoz képest siralmas teljesítményéhez.

Kiváló példája ennek a fogyatékos emberek helyzete és hazai kezelése. Azok a kommentelők, akik most éles hangon utasítanak el bármilyen integrációt, általában ugyanazok az emberek, akik más bejegyzések alá a segélyen élők, a rokkantnyugdíjasok, általában a nem-dolgozók ellen kelnek ki. Márpedig a kettő szorosan összefügg.

A nagy intézmények kiváltása, a közösségbe való integráció nem azért fontos, mert ENSZ és EU előírások szólnak róla és még csak nem is azért mert jelentős forrásokat kapunk a Strukturális Alapokról erre, hanem azért mert érdekünkben áll a hazai inaktivitás tarthatatlan arányának felszámolása. Költséget – rövid távon – lehet persze csökkenteni úgyis, hogy megvonjuk ezeknek az embereknek az egyébként is igen szerény juttatásait (ez zajlik most), azonban én inkább a mozgósításnak és a képessé tételnek azt a módját ajánlom, amikor kitaszítottság helyett a teljes jogú közösségi részvételt tesszük elérhetővé a fogyatékos emberek számára is.

Hamis az az érvelés, miszerint a határszéli, vagy kistelepülések külterületeire száműzött intézménylakók így kapnak megfelelő ellátást, így vannak biztonságban. Beszédes az az adat, hogy az ilyen intézményben élők mintegy 90%-a nem saját akaratából lakik ezeken a helyeken, mint ahogy az parkos, szigorú napirendes intézményeket preferáló kommentelő is minden bizonnyal egy lakásban, vagy házban lakik családjával és nem egy zárt intézmény parkjából fogalmazta meg mondanivalóját a napirendben neki erre biztosított időkeretben. 

Néhány további adat:

A Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet több alkalommal is felmérte a nagy létszámú bentlakásos intézményeket. A kommentelők által más kategóriának, egy sokkal reménytelenebb célcsoportnak tartott pszichiátriai intézményekben a felmérések azt találták, hogy az ott élők 30%-a akár azonnal kiköltözhetne és képes lenne a közösségi életre, további 30%-uk némi segítséggel képes lenne a közösségben élni. Nemrégiben zajlott le több, a kiváltás előtt álló fogyatékos intézményben a Kézenfogva Alapítvány szakemberei által készített állapotfelmérő eszközök segítségével egy átfogó felmérés, aminek eredményei szintén azt mutatják, hogy érintettek maguk is a közösségi létet, a nagyobb önállóságot és a nagyobb intimitást preferálják, és a velük foglalkozó szakemberek megítélése, valamint a meglévő hazai tapasztalatok szerint képesek is erre.

Magyarországon a fogyatékossággal élő emberek nem több mint 9%-a dolgozik. Az EU arány átlagosan 40%-os, de van ország ahol ez az arány 90%. A kevés számú hazai integrált foglalkoztatással (tehát nem védett körülmények közé, hanem a nyílt munkaerőpiacra rehabilitáló) foglalkozó szervezetek a válság éveiben is sikerrel tudják hozni a 30%-os elhelyezési rátát programjaikkal, olyan emberekkel, akik már a közösségben élnek. Itt rövid távon komoly sikereket lehetne elérni, de ehhez fel kell szabadítani az érintetteket a többszörösen (jogilag, földrajzilag) beszorított helyzetükből.

Végül a mentális problémák és a fogyatékosság viszonyáról és a veszélyességről:

Az ENSZ Fogyatékosságügyi Egyezménye 2006-tól a mentális problémákat (pszichiátriai betegségeket) is a fogyatékosságok közé sorolja pszicho-szociális fogyatékosság néven. Ennek hátteréről külön bejegyzést írtam pár hónappal ezelőtt: A fogyatékosság

Külön szeretnék reagálni a veszélyt jelentő, a közösségi létet zavaró emberekről. A témában számos longitudinális vizsgálat készült, a legutóbbi és módszertanilag az egyik legalaposabb felmérés Svédországban zajlott a 70′-es évektől mintegy 30 éven keresztül nyomon kísérve a mentális problémával élő emberek kriminalitását. A felmérésben kizárólag az erőszakos bűncselekményeket nézték (tehát nem számított mondjuk az adócsalás) és azt vizsgálták, hogy az átlag populációnál nagyobb gyakorisággal követnek-e el mentális problémával élők ilyen bűncselekményeket. Az eredmény az volt, hogy nincs szignifikáns különbség a normál populáció és a pszichiátriai betegek által elkövetett erőszakos cselekmények gyakorisága között. A képet jelentősen torzítja, hogy az ilyen esetek nagyobb nyilvánosságot kapnak, és az is, hogy a lakosság „bolondság” képe messze áll a jelenség valódi természetétől. 

Én személy szerint azonban azokkal értek egyet, akik nem tartják tolerálhatónak és elfogadhatónak bárki erőszakos viselkedését. Még egyszer hangsúlyozom azonban, hogy ezek gyakorisága egyáltalán nem haladja meg a teljes népességben előforduló erőszakos cselekedetek gyakoriságát.

Vannak rehabilitációs szakemberek – és én is közéjük tartozónak vallom magam -, akik teljes mellszélességgel kiállnak a mentális problémával élő és fogyatékos emberek társadalmi integrációja mellett, azonban ezzel a felelősség visszaadása is jár. Igen, én is úgy gondolom, hogy nincsen szabadság felelősség nélkül. Ezek a szakemberek rendszerint amellett érvelnek, hogy el kell törölni a mentális állapotra való hivatkozást, mint a büntethetőséget megakadályozó tényezőt. Ebben a témában általában azért nehéz érvelni mert ugyanezek a szakemberek egyúttal élesen kritizálják a büntetés és büntetés végrehajtás jelenlegi módjait, mégis az alapgondolat az, hogy a mentális állapot önmagában nem lehet felmentő tényező egyetlen cselekedet morális és büntetőjogi következményei alól.

A skizofrén, személyiségzavar, pszichiátriai zavar kártya kijátszása egy olyan eszköz, amivel vagy cinikusan élnek vissza nettó bűnözők, vagy az valójában ilyen problémákkal élők további megbélyegzését szolgálja. Én azt szoktam mondani, hogy bolondot már sokat láttam, de hülyét még egyet sem. Létezik a jelenség, hogy az ember hirtelen felindultságból, alkohol vagy drogok, gyógyszerek hatása alatt, beszorított, ijedt, eszét vesztett állapotban agresszív, olyat tesz, amit máskülönben nem tenne. Ezt mindannyian ismerjük magunkon is. Ez azonban nem húzható rá általános érvénnyel és állandóan érvényes kategóriaként mentális problémákra. Ez ugyanúgy – csak most éppen látszólag pozitív előjellel – a megbélyegzés része, mint más, az ilyen problémával élők képtelenségét közvetítő kirekesztő gyakorlat.

Ennek a megközelítésnek az egyik következménye lehet, hogy a felmentő, büntethetőséget kizáró felállás visszájára fordul, a mentális probléma megléte súlyosbító körülményként kerül megítélésre, jelezve ezzel az érintettek felelősségét saját állapotuk keretek között tartásában. A közösségi megközelítések egyik jellemző kudarca az, hogy felszámolják ugyan a régi, kirekesztő kereteket, azonban nem jönnek létre a megfelelő támogató formák és azok a jogi, normatív garanciák, amik új keretek között biztosítják a közösség létét. 

Megosztás