Látom a neon-kék fényben úszó megnyitót a gyönyörű londoni stadionban és deja vu élményem van. Eljön az idős királynő másodszor is, igaz most nem helikopterről ugrik ki, de ott van. Ugyanazzal a komoly eleganciával integet. Jönnek be a sportolók, országonként felvonulva, nagy zászlók alatt, és amint elkezdődnek a versenyek látom ugyanazok közül a hátterek közül kilépni a sportolókat, ugyanazokhoz a medencékhez, hogy ugyanazokat a himnuszokat lejátszva átvegyék érmeiket.

Minden ugyanaz, és mégsem. A logó kicsit más, de ugyanazon a hídon lóg. A televízió már élőben nem közvetít, összefoglalót láthatunk. A név nem ugyanaz, de mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Az Olimpia.

Az Olimpia a bajnokok ünnepe. És ki lenne nagyobb bajnok, mint azok a fiatalemberek, akik úgy keltek évek óta hajnalban, jártak edzésre, küzdöttek éveket az óra és versenytársaik ellen, hogy mindeközben fogyatékosságuk és környezetük elutasításának következményeivel is meg kellett küzdeniük. OLIMPIAI bajnokok ők.

Sors Tamás kicsattan az egészségtől. Irigylésre méltó kidolgozott izmai vannak, egész nyugodtan Gyurta Dani mellé állhatna, mindketten hatalmas teljesítményt nyújtottak. Nézve őt úszás közben nem sajnálat van bennem a keze miatt, hanem csodálat a kecses mozgása és a nagyszerű teljesítménye miatt. Ez a teljesítmény, a munka, a kitartás, az akaraterő, ami bajnokká tesz.  

Az ókori Olimpiákon csak férfiak indulhattak. Azóta lettek női számok, vannak súlycsoportok, korhoz kötött több sportág. Logikailag nincs akadálya a speciális szükségletű emberek saját számait megszervezni az előzőek mintájára.

Egy párhuzamos száműzött rendezvény ez, a futottak még kategóriában, élő közvetítés helyett szemérmes összefoglalókkal. Az angolok láthatóan tettek gesztusokat. Az Olimpia megnyitóján nem lehetett nem észrevenni a fogyatékos embereket, a rájuk való utalásokat, amikkel deklarálták, hogy ők is nemzetük részei. Valószínűleg a helyszínek és események deja vu szerű ismétléseivel a kiáltó ellentmondást próbálják csökkenteni. De a lóláb kilóg.

Olvasom a cikkeket arról, hogy az Olimpia már így is túl hosszú, túl sok benne a sportág, sok a szereplő, logisztikailag nem lehet kivitelezni, nincs az a közvetítő, aki képes lenne egy hónapig adni az eseményeket. Nekem ezek nem érvek a Paralimpia lehasítása mellett, mert amitől tartanak, annak nagy része megtörténik.  London még két hétig a versenyekről szól, az infrastruktúrát használják, és néhány sportág helyének átgondolásával szerintem még befért volna ez a pár nagyszerű ember a nemzeti csapatokba. Sokkal többet nyerne a világ a fogyatékosok befogadásával, mint amennyi gondot venne magára. És ez a mondat nem csak az Olimpiára igaz.

Azt gondolom, amit most látunk az még nem az olimpiai mozgalom kiteljesedett formája. Egy úton vagyunk, amin nők már jöhetnek, a fogyatékosok azonban még nem férnek bele az Olimpiai eszményképbe. A képek, amiket a napokban látunk, nem igazolják ezt a különbségtételt.