(A bejegyzés egy régebbi írásom Thomas Szász 2012. szeptemberében bekövetkezett halála alkalmából  átdolgozott verziója)

Öt évvel ezelőtt volt alkalmam élőben találkozni Thomas Szásszal. Mindig sokat jelent, amikor találkozhatok valakivel élőben, aki sokáig csak egy név volt zárójelekben különböző cikkekben, tanulmányokban.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Nagyon inspiráló, gondolatébresztő találkozó volt.

Thomas Szász 51 évvel ezelőtt publikálta az Elmebetegség mítosza (The myth of mental illness) című könyvét, ami azóta számtalan kiadást megélt. Ebben nem kevesebbet állít mint, hogy az elmebetegségek egészen egyszerűen nem léteznek, a kifejezés (és ezzel együtt a pszichiátria tudománya) egy kreálmány, a társadalmi kontroll gyakorlásának eszköze.

Szász nincs annyira leragadva a pszichiátriánál, mint ahogyan a híre ezekhez a körökhöz köti, vagy ahogyan a szcientológia egyház ennek mentén megpróbálta kisajátítani őt. Nagyon markáns gondolatai vannak a droghasználat legalitásáról vagy mondjuk az öngyilkossághoz való jogról (kié a testem, kié az életem?).

Végülis a hatalomról beszél, arról, hogy ma bizonyos értelemben az orvoslás a boszorkányüldözés egyik korszerű eszközévé vált. A valamilyen szempontból zavaró, nem kívánatos emberek az általuk tanúsított viselkedésforma medikalizálása révén kerülnek eltávolításra, vagy a betegség jelszavával („dehát értsd meg..ez egy beteg ember!”) történik beavatkozás az életükbe. A modernitás által kikényszerített hatalmi kérdés ez, ami a XIX. század közepétől kezdve létrehozott egy fegyelmezett, jól szabályozható embertípust, megteremtve a normalitás kereteit. Büntetve, margóra szorítva mindenki mást, aki ezekbe a keretekbe nem tudott beilleszkedni. Erwing Goffman, Michel Foucault mellett Thomas Szász volt az, aki a 60-as évek elején nagy feltűnést keltve megkérdőjelezte ezeknek a kereteknek az objektív voltát, és ezen keresztül a keretek fenntartását szolgáló olyan rendszereket, mint az elmegyógyintézetek, a börtönök vagy éppen a hadsereg.

A Nyírő Gyula kórházban került sor a találkozóra, amit Lajtavári László pszichiáter szervezett. Rajta kívül azt hiszem mindössze egyetlen orvos jött el a kórház dolgozói közül, helyette a terem volt és jelenlegi betegekkel, civil szervezetek képviselőivel telt meg. Rákérdeztek a hallgatóságból a szcientológiával való kapcsolatára is. Azt mondta erre, hogy Amerika egy szabad ország, a szcientológia szabadon adoptálhatja a gondolatait, erre neki nincs befolyása. Amikor a könyvét először kiadta 1961-ben a szcientológia sehol sem volt még. Ő pedig ma sem mond mást, mint akkor.

Volt több vonal is a beszédében, ami szorosan kapcsolódott azokhoz a kérdésekhez, amik bennem is élnek egy ideje. Azt mondta az orvoslás kizárólag a páciens megrendelésére egy szerződéses kapcsolat alapján működik. A beteg megmondja mit szeretne és az orvos annak elérésében segít. Szerintem ez igaz az összes segítő foglalkozásra is. Minden mást erőszaknak tart, valami ármánynak, ami mögé bújva magukat segítőnek tartó szakmák megpróbálják valamilyen irányba terelni, egy kívülről, felülről rájuk kényszerített elvárásnak megfeleltetni segítettjeiket. Mintha csak a mai magyar szociális munkát látnám magam előtt. Thomas Szász azért nagyon kritikus a saját szakmája felé, mert a segítő szakembereknél még az erőszakszervezetek (rendőrök, katonák, börtönőrök) is őszintébbek. Ők legalább úgy erőszakoskodnak, hogy sose ígértek mást, nem bújnak el a segíteni akarás álarca mögött. 

Azt is mondta, hogy a világ 90%-a hasonló hazugságból áll. Szinte semmi sem az, aminek mutatja magát, elég csak egy reklámot megnézni, vagy egy politikust két percig hallgatni. Ez ráadásul mára annyira természetessé vált, hogy ha valaki szóvá teszi, közhelyszerűvé válik. El sem tudjuk képzelni, hogy lehetne olyan a valóság, amiben egy szendvics akkora, és olyan színű, mint a reklámban volt, vagy hogy a kimondott szónak súlya, hitele van.

És ugyanilyen hazugság a segítő szakmáknak az az üzenete miszerint pszichiáterek, pszichológusok, szociális munkások segíteni akarnak, pedig valójában igazából megváltoztatni szeretnének embereket. Ez pedig Thomas Szász szerint köszönő viszonyban nincs a segítéssel, kizárólag akkor, ha az az érintett kifejezett kérésére, sőt megrendelésére történik.

Ezzel kapcsolatban hangzott el a másik – engem legalábbis – mélyen elgondolkodtató állítása is. Ezen a világon tiszteletet, odafordulást semmilyen vallási ideológia, szakmai elhivatottság, etikai eskü nem képes hosszútávon fenntartani. Kizárólag a pénz. Öt éve volt ez a beszélgetés, és azóta küzdök belül ezzel a mondatával. Próbálom keresni az ellenpéldákat, de nem találom. Ő a példát azért mondta, mert szerinte a segítő szakmáknak olyan helyzeteket kell létrehozniuk, amikor a szolgáltatásért a segítségkérő közvetlenül fizet a segítőnek, mindaddig míg elégedett a kapott szolgáltatással. Kizárólag ezt a viszonyt tekinti segítő kapcsolatnak, minden más helyzetben azonnal megjelenik valamilyen harmadik, megrendelő fél érdeke, és ennek leggyakrabban a segített válik áldozatává.

Sok kritikával illette a tudomány mai szerepét is. Nem elsősorban az empirikus gondolkodást és annak módszereit vonja kétségbe, sokkal inkább a tudomány és annak képviselőinek szociális státuszát, és a tudományra való hivatkozás mai kommunikációs megoldásait. Ez egy szintén nagyon figyelemre méltó gondolat. Aki közelebbről foglalkozik tudománnyal, kutatással, módszertannal, ne adj isten statisztikával, valószínűségszámítással, az tudja, hogy minél beljebb megyünk annál bizonytalanabbak állításaink. Összefüggéseink sztochasztikusak (valószínűségen alapulók), minél több változóval dolgozunk annál bizonytalanabb az egész felépítmény.

Ennek sok pozitív vonása is van, nem tudomány az, amit nem lehet újra és újra próbára tenni, ez a bizonytalanság adja a tudomány dinamikáját. És sokszor akár évszázadok telnek el (mint mondjuk a Newton-i fizika esetében) míg egyszer csak jön egy Einstein, aki nekimegy az egésznek és új keretek közé helyezve relativizálja a korábban szilárdnak hitt tudást. Nobel-díjat sajnos nem adtak érte, de szerintem Thomas Szász hasonló dolgot művelt a pszichiátriával.

A probléma általában ott van, és erről beszélt sokat Thomas Szász, hogy a tudomány eme gyengéden bizonytalan vonása egyáltalán nem megy át a hétköznapok kommunikációjában. Az emberi gyarlóság, a „tudományos nárcizmus” kitermeli a maga akadémikus professzorait, tanszékeit, instrumentumait, melyek egész léte, egzisztenciája elméleteikre, publikációikra, korábbi eredményeikre épül. Mindez emberi szempontból érthető, ugyanakkor egy sajátos vallásos jelleggel öltözteti fel a tudományt, megteremtve a szakértő megkérdőjelezhetetlen modern szerepkörét. Ebből a szerepből a legritkább esetben halljuk: „minél többet foglalkozom vele annál bizonytalanabb lettem”. Pedig az őszinte válasz ez lenne. 

Ez a szerep ráadásul kívülről is erőltetett, a tudomány képviselőit, az egyetemi tanárokat egy szerintem félreértett tisztelet veszi körül. Nem a tisztelettel van baj, mert tisztelni mindenki munkáját lehet, hanem a megelőlegzett, sőt elvárt bizonyosság követelményével. Mint HVG-ben a fotón állhoz szorított újak, amik nem tudom, talán a gondolkodó ember kötelező pózát közvetítik, úgy veszik körül a tudós, orvos, tanár embereket a tisztelet hajlongó körei, amiért cserébe a bizonyosságot, a tudást várják. Ezek közé a szerepek és elvárások közé öltöztette fel magát a modern tudományok többsége, és miközben hétköznapjaik tele vannak kérdésekkel és bizonytalanságokkal (enélkül ismétlem nem lennének tudománynak nevezhetőek) kifelé ennek ellenkezőjét kell közvetíteniük. Ez az arca a tudománynak márpedig sokkal inkább azt a szerepet tölteti be képviselőivel a társadalomban, amit az egyház és annak papjai töltöttek be a középkorban. A tudomány a maga valójában erre a szerepre nem tesz alkalmassá senkit.

Érdemes elolvasni Thomas Szász könyvének azon fejezeteit ehhez, amit a francia Jean-Martin Charcot munkásságáról ír.

Külön megragadó volt, hogy az öt évvel ezelőtt is bőven nyolcvanas éveiben járó Thomas Szász mindezt olyan egyszerűen, természetesen és meggyőzően összefüggően adta elő, ahogy kevés előadót láttam életemben. Az előadás a végén inkább beszélgetés volt, rengeteg kérdéssel, közbevetéssel, vitával. A vége felé egy hölgy kifakadt:

– Én, nem értem miért kérdőjelezi meg mindezeket? De hát így működik a világ!!

Thomas Szász erre a következőt válaszolta:

– Tökéletesen igaza van! Így működik a világ. És én nem vagyok egy nagy társadalomformáló, aki mindent meg akar változtatni. Én csak elmondom, amit látok.

Ha a világot nem is, bennem sok mindent megváltoztatott Thomas Szász. Már az egyetemen, könyveivel és a róluk szóló szemináriumokkal, és az öt évvel ezelőtti személyes találkozással is.