Nagyon értékes kordokumentumokra találtam Kazahsztánban egy nagy létszámú zárt fogyatékos intézményben a múlt héten. Régi albumokban összegyűjtötték az 50-es években létrejött intézmény életképeit. Az 1978-as album képeiből csináltam egy válogatást, érzékeltetve azt az örökséget, amit a mai napig hordozunk nagy intézményeinkben. Ezek a helyek általában igen vegyes összetételűek voltak, egyszerre laktak/laknak benne fogyatékossággal élő emberek, pszichiátriai betegek, idősek. A korabeli képek jellemzően időseket mutatnak ezzel is érzékeltetve, hogy hozzájuk képest a fogyatékosok és mentális problémával élők még inkább eltüntetendő emberek voltak

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A nagy létszámú, tartós bentlakást nyújtó intézmények annak ellenére, hogy lakóik számára évtizedekig azok otthonául szolgáltak, külsőségeikben és hangulatukban leginkább kórházakra emlékeztettek.

A városban (Almaty) valószínűleg 1978-ban is volt orvosi rendelő, azonban ezek az intézmények egy zárt világot alkotnak saját rendelőjük van. Az intézmények nem ezer szállal kötődnek a körülöttük lévő kö zösséghez, hanem mintegy magukba szívják a külvilág azon elemeit, amiket relevánsnak tartanak a bentlakók élete szempontjából. A szakszerű ellátás és gondozás jegyében az egész intézményt áthatja az egészségügyi szemlélet, amit talán meg lehet érteni a gyors, helyben nyújtható segítség szempontjából, de érdemes elgondolkodni azon, milyen károkat okoz ez az egydimenziós lét az itt élők identitásában, énképében akár.

Valami oknál fogva magától értetődő aztán, hogy ez az egészségügyi, gondozási szemlélet az intézmény életének teljes spektrumát áthatja. Habár sem az időskor, sem a fogyatékosság, sem pedig a mentális problémák nem tekinthetők fertőző betegségnek, a személyzet folyamatosan kórházi öltözékben, a higiéniát (valójában az intézményen belüli hierarchiát) jelképező fehér köpenyben jelenik meg. Legyen szó orvo sokról, ápolókról, gondozókról, fejlesztő pedagógusról, vagy konyhásokról, a fehér köpeny ott van. A fényképen nem jön át, de ehhez a megjelenéshez mindig társult egy sajátos nyelvhasználat, amiben az intézményben élők és dolgozók viszonya egyértelműen kifejeződött. Ez legtöbbször a beteg, betegeink, (később ellátottaink) gondozóink, ápolóink viszonyban fejeződött ki. Ehhez képest érdemes észrevenni, hogy mennyire igyekeznek a lakók a fényképezkedés kedvéért egy teljesen más identitást megjeleníteni. Büszkén kiteszik háborús kitüntetéseiket, magukat inkább veterán katonaként, mint egy szociális otthon ellátottaiként mutatva. Egy olyan identitást, ami az ilyen különleges (fényképeznek minket) alkalmakat leszámítva aligha érvényesülhetett az intézményen belüli mindennapokban.

Az intézmény viszonyait annak legapróbb részleteiig a szakemberek határozzák meg. Közöttük is hierarchikus viszonyok jellemzőek, melynek csúcsán az intézményvezető igazgató áll, akit fontos és mindenki számára egyértelművé tett sorrend szerint követ a különböző szakszemélyzet, majd a kisegítő, technikai alkalmazottak. A személyzet legalacsonyabb rangú tagjától is fényévnyi távolságra vannak általában a bentlakók, akik az itt folyó ellátásnak leginkább passzív elszenvedői mintsem aktív alakítói lettek volna. Egy katonai eligazításhoz hasonló módon kiosztásra kerülnek a feladatok, melyeket minden résztvevő következetesen végrehajt. Mindez annak függvényében érthető, hogy több száz fős intézményeket egyszerűen nem lehet más módon irányítani és életben tartani, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a szolgáltatás igénybe vevői általában ennek a részleteiben szabályozott rendszernek a legkevesebb hatalommal bíró tagjaiként vannak jelen, miközben papíron a szolgáltatás róluk, értük szól, az egész intézmény létjogosultságát ők adják.

Mivel az intézmények életének minden részlete valamilyen szakmai tevékenység eredményeképpen alakul, az itt lakó emberek nem egyszerűen elfoglalják magukat azzal, amit szeretnek csinálni, hanem irányítva, pontos napirend szerint foglalkoztatva vannak. Így, műveltető képzővel. A magyar szakkifejezés „foglalkoztatás” pontosan kifejezi azt az emberképet és viszonyt, ami a szakszemélyzet és a bentlakó k között megjelenik. A képtelenség üzenete jelenik meg a műveltető képzőben, az a hiedelem, hogy ezek az emberek nem tudják elfoglalni magukat, nekünk kell foglalkoztatni őket. A jelszó itt is a szakszerűség. Jellemző az intézményekre, hogy az élet egyébként mások által is ismert és használt jeleneteit amolyan szaktevékenységgé konvertálják és kizárólag ennek keretei között lehet őket igénybe venni. Az itt látható emberek nem egyszerűen lemennek a konditerembe, ha ehhez van kedvük, hanem torna foglalkozáson, esetleg mozgásterápián vesznek részt. Szinte nincs az életnek olyan területe, amit ne találnánk meg az intézményben ennek a -terápia szóösszetételnek a keretében. Művészetterápia, bábterápia, mozgásterápia, táncterápia, ergoterápia. Vannak ezen kívül még „foglalkozások”. Kézműves foglalkozás, szabadidős foglalkozás, foglalkoztató műhely. A lényeg minden esetben abban van, hogy ezek nem a résztvevők spontán tevékenységei, hanem az emberek előre elrendelt gondozási, terápiás terv szerint „foglalkoztatva” vannak.

Az előző képhez kapcsolódva ez a műveltető képzős „foglalkoztatás” olyannyira erős egy intézményben, hogy az élet legalapvetőbb pillanatai is, mint pl. az evés ennek keretében zajlanak. Egy nagy létszámú, tartós bentlakást nyújtó intézményben nem ebédek vagy vacsorák vannak, hanem étkeztetés zajlik. Miközben egy négy tagú családban ádáz vita folyhat arról mi legyen holnap az ebéd, az intézményekben erről kérdőjelek nélkül a szakszemélyzet dönt, akiket pedig központi jogszabályok látnak el útmutatással. Nincs az életnek egyetlen eleme sem, amit ne hatna át a szigorúan szabályozott rezsim, felülírva minden egyéni szükségletet és preferenciát az intézmény preferenciáival.

Ez a kép már nem 1978-ban hanem 2012-ben készült szintén Almaty-ban. Érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy az eltelt 40 évben vajon mennyi örökítődött át az előzőekben tárgyalt viszonyokból. A kép alapján szinte minden. Egy szakorvost látunk, annak minden kellékével felöltöztetve. A ma már javarészt inkább fogyatékos emberek által lakott intézményben sok nővér nem pusztán fehér köpenyt és fityulát hordott, hanem még a szájukat is eltakarták azzal a fertőzésveszélykor jellemző kendővel. Ezek az intézmények a bentlakók otthonaiként szolgálnak, mégis számos elemükben ma is, sokkal inkább a pár hetes, de inkább pár napos, speciális beavatkozásokra hivatott kórházak viszonyait jelenítik meg. Ez a kontextus egy örökség, nem a bentlakók jelenlegi szükségletei alakították így.

Ez a fotó ugyanabban az intézményben készült alig egy hete, ahonnan az 1978-as képek származnak. Az intézmény most esett át a felújításon, hosszú, végtelen folyosóin végig, még a hálótermekben is fejmagasságig mosható olajos festékkel vonták be a falat. A linóleum, ezek a mosható falak, a fehér köpenyes szakszemélyzet (egyedül a művészetterapeuta nem viselte) és az a mindenhol jellegzetesen terjengő szag 2012-ben is azt a világot jeleníti meg, amit az 50-es évek óta örökségként hordoz az intézmény.

A bútorok, berendezési tárgyak többsége még mindig a vaságyas kórházi viszonyokat idézi. A szülők, ha van pénzük, saját forrásból lecserélhetik a kórházi vaságyakat kollégiumi ágyakra emlékeztető fakeretes ágyakra a jellemzően 4-10 ágyas hálótermekben.

Az intézmény egyik büszke fejlesztése, a konferencia és rendezvényterem. Korábban ez volt az étkező, most a 650 lakó a saját emeletén eszik. A láthatóan modern bútorokkal berendezett rendezvényterem az igazgató szerint a jövőt idézi, hamarosan talán az egész intézmény megengedheti magának, hogy minden helyisége és szobája ilyen szép, modern bútorokkal legyen felszerelve. Kondigépek a tornateremben , fakeretes ágyak a hálótermekben, porcelán edények a cinkvödörben hordott élelmiszer helyett. Számomra azonban ez még mindig a múlt, a csinosabban ugyan, de még mindig zárt múlt, ahova a rendezvényektől, a nappali elfoglaltságokon keresztül az étkeztetésig mindent kívülről hoznak, gondosan vigyázva arra, hogy ne legyen élő kapcsolat a bentlakók és a külvilág között. Ami miatt azt mondom, hogy a legjobb szándék ellenére is, minden további intézmények fejlesztésére fordított fillér kidobott pénz az ablakon, az az, hogy bármilyen szépre, csinosra cseréljük is le a berendezési tárgyakat, bármilyen protokollokkal, jogszabályokkal bástyázzuk körül a működést, végső soron ugyanazokat a viszonyokat hozzuk létre.