Olyan 6-7 éve figyeltem fel a változásra. Korábban valahogy idősebb korukban jöttek emberek az egyetemre a társadalomtudományok valamelyik ágát tanulni. Jól behatárolható szubkultúra volt ez, a rendszerváltó értelmiség gyerekei, a segítő szakmák valamelyikében már dolgozó szakember, saját útjukat, sokszor poklukat járó útkeresők, öngyógyítók.

Aztán valami megváltozott. Felduzzadt a létszám, először annak tudtam be, de hamar világossá vált, hogy beért, felnőtt egy egészen új generáció. Akik már nem Cseh Tamás mentén szocializálódtak az értelmiségi létre, ami nem valami rejtett ellenkultúra többé, sorok között üzengetős, bársonynadrágos alvilág, hanem valami ennél sokkal természetesebb, mintegy magától értetődő nyitott, kíváncsi létforma.

Fura volt, mert a klasszikus intellektuális teljesítmények terén látványos volt az egyetemen a visszaesés. Oktatóként nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy alapvető helyesírási és szövegértési nehézségekkel kell foglalkoznunk. De ennél is meglepőbb volt, hogy a múlt, különösen a Kádári közelmúlt, ami számunkra – igen, most figyelmeztetem magam, hogy még számomra is – a mindennapok része volt, az számukra nem létező, meghaladott, nem is különösebben érdekes, avítt dolog. A felháborodás volt talán az első reakció. A felduzzasztott egyetemi létszámok káros mellékhatásának tekintettük ezt a látványos teljesítményromlást és a mi dolgaink iránti teljes érdektelenséget.

Aztán lassan kezdett leesni, hogy valami másról van szó. Amikor bejött az IWIW, de főleg a Facebook a hallgatók tömegével kezdtek el bejelölgetni, mint oktatójukat, a hírfolyamomon keresztül életre kelt egy új világ. Rájöttem, hogy itt komoly változásokra van szükség, mert olyan nyelven akarjuk megszólítani ezeket a fiatal embereket, amilyen nyelvet ők már nem beszélnek, és a nyelv, amin ők kommunikálnak az teljesen idegen a mi egyetemi világunkban. Kifakadtam egy idő után a szemináriumaimon:

„Hogy az istenben van az, hogy olvasom az egyetemi beadandó dolgozataitokat és szürke, unalmas, iskolás, sőt kisiskolás sorokat látok, amit ti láthatóan untok megírni, én meg nagyon unom elolvasni. Ehhez képest kinyitom a Facebook-ot és tele van a falatok hihetetlen kreativitással, színnel, élménnyel, és tudással?”

Arra jöttem rá, hogy lehet, hogy ezek a fiatal emberek korábbi társaikhoz képest sokkal rosszabbul teljesítenek, amikor a kezükbe nyomom a XIX. és XX. század nagy klasszikus szociológusait, de általam sosem látott vizuális kultúrájuk van, nagyon gyorsan alkalmazkodnak a változásokhoz és kevésbé mélyen ám sokkal nagyobb horizontot szemlélve igazodnak el a világ dolgaiban.

Szerettem volna véget vetni annak, hogy az egyetem a poros, unalmas, molyszagú, idegen szavas, érthetetlen és gőgös intellektualizálás tere, miközben minden, ami színes és érdekes, az este kerül fel a Facebookra.

Egy idő után a legelső órán azt kértem az első éves hallgatóktól, hogy a következő hétre hozzanak egy 3-5 perces produkciót arról, kik ők valójában, mit hoztak ide nekünk e közé a falak közé? A stílust szabadon engedtem, nem kellett dolgozatot írni, de lehetett táncolni, verselni, rajzolni, zenélni, fotózni, bármit.

És jött be a sok szín. Volt, aki csak kiállt és beszélt, mások felcsapták a laptopjukat és lejátszották a gondosan zenével összeszerkesztett fotóinstallációjukat, vagy videót készítettek, filmeket vágtak össze, de olyan is akadt, aki kintről behívta a haverjait és félretolva a padokat táncoltak.

Más a nyelv. És más a világkép és a világgal kapcsolatos elvárás. Az erőszak, az a folyamatos elfojtás, lefojtás már nem úgy természetes része a hétköznapoknak, hogy az ember észre sem veszi. Ásítoznak az órán, és két perc alatt kiiratkoznak a BA képzésből, ha más érdekli őket. „Window shopping”-olnak fakadt ki egy dán kollégám, én meg mondtam neki, hogy gyerekkorom padban hátratett kezű iskolaköpenyes hangulatához képest ez a látszólagos érdektelenség kifejezetten jó jel.

És hogy mennyire nem érdektelen valójában ez az új generációs diákság, azt egy hete láthatjuk a hírekben. Minden, amit eddig csak a falak között láttam ezeken a különleges szemináriumi alkalmakon most itt dübörög a szemünk előtt, pereg le a Facebook hírfolyamba és hát bizony csak kapkodom a fejem. És hogy buta, felületes generáció lenne?

Lehet, hogy nem idézik Michel Foucault-t, de nem tudom másnak is feltünt-e, hogy a gimnazisták mai MTA előtti demonstrációján a megszólalók többsége komolyabb kommunikációs teljesítményt nyújtott, mint a számomra már idegesítően intellektuális, gitározgatós Milla tüntetések felszólalói? Kemény felemelt hang, láthatóan szívből jövő felháborodás.

„Elbuktátok a 2014-es választást!”

A kormány nevetségesen kifogyott a töltényekből, fárasztó pojácaságnak hat ugyanazokat a paneleket elsütögetni most éppen diákokra és vezetőikre, mint amit végigpörgettek az eltelt két évben a filozófusok, a fogyatékosok, vagy éppen a hajléktalanok ellen bedova.

Hogy az ellenzék tolja őket? A rossz hírem az, hogy az ellenzéknek is inkább félnivalója van ettől. Bizony a jövő csillant itt meg, és az az erő, ahogy a fiatalember rápirít Hoffman Rózsára, hogy ne a szokásos maszlaggal jöjjön, vagy az a lendület, amivel a rutinból süketelő miniszter asztala mellől gondolkodás nélkül feláll a tárgyaló delegáció, az bizony figyelmeztető lesz a 2014 után jövő kormánynak is.

Mert az a generáció, ami a tűzoltók, pedagógusok, budapesti értelmiségiek próbálkozásaihoz képest látványosan nagyobb sikerrel elbánik Orbán Viktorral, annak egy Bajnai Gordon vagy Mesterházy Attila már reggelire sem lesz kihívás. Nem a FIDESZ-nek van itt vége, hanem annak a nagyipari parasztvakításnak, amit politika, a közösség dolgainak kezelése címén eddig jobbreményű rendszerváltás utáni elitünk letett az asztalra. Rengetegen elmentek, akik maradtak, ők vannak még többen, és láthatóan nem adják olcsón az országot, az ő jövőjüket. Ez a mostani megmozdulások igazi horizontja. És ha csak a törtrésze átjön annak az energiának, amit érezni szoktam az egyetemen ezekből az fiatalokból, akkor szép jövője van az országnak.