Annyit

A tandíj kérdéséről

Harmadik éve veszek részt egy 8 egyetemet érintő csereprogramban. 4 európai egyetem és 4 négy ausztrál egyetem hallgatói és oktatói töltenek el egymás rendszerében több-kevesebb időt, amit az Európai Unió és az Ausztrál Szövetségi Kormány közösen finanszíroznak. A hallgatók rendszerint egy teljes szemesztert cserediákként a másik kontinensen töltenek, míg az oktatók pár hétig vannak kint vendégoktatóként. Én egy több éves együttműködés folytatásaként a Sydney Egyetemen fogok előadni 2013 februárjában.

university of sydney

University of Sydney (fotó: Angel Cream)

A három év alatt rengeteg tapasztalatunk gyűlt össze egymás rendszereiről, a különbözőségekről és hasonlóságokról, melyeket a résztvevők többsége a saját bőrén, belülről tapasztalhatott meg.

A jelenlegi bejegyzéssel a felsőoktatásról zajló vitához (bárcsak lenne vita) szeretnék hozzájárulni, érzékeltetve azt, hogy egy-egy rendszer működőképességét mennyire meghatározza az adott ország társadalmi-gazdasági szövegkörnyezete. Nincsenek univerzális jó megoldások, az adott ország sajátosságait figyelembe véve kell kialakítani annak felsőoktatási rendszerét.

Számos oldalról meg lehet közelíteni a felsőoktatás kérdését én most az egyszerűség kedvéért egyetlen kérdést, a tandíj kérdését helyezem a középpontba. Az alábbi gondolatokhoz a csereprogramban résztvevő magyar hallgatóink előzetes engedélyével idézni fogok az általuk leadott sokszor nagyon személyes beszámolókból. Ezen kívül van lehetőségem még egy további ország rendszerét megjeleníteni, a témánk szempontjából igen szélsőséges pozíciót magáénak tudó Szingapúrét. Feleségem szingapúri állampolgár, marketing végzettségét az ottani felsőoktatási rendszerben szerezte. Megkérdeztem az ő véleményét és tapasztalatait is.

Az így példaként itt szereplő országok:

–          Anglia

–          Dánia

–          Svédország

–          Magyarország

–          Szingapúr

–          Ausztrália

A tandíj szempontjából egyértelműen két csoportra lehet osztani a fenti országokat. Kérdőjelek nélkül tandíjat kérnek Szingapúrban, Ausztráliában és Angliában, míg (hazánkat a legutóbbi időkig figyelembe véve) többé-kevésbé ingyenes a felsőoktatás Svédországban, Dániában és Magyarországon.

Van azonban az egyes csoportokon belül is számos különbség. Szingapúrban igen magas tandíjakat szednek, amihez magas (piaci) kamaton lehet hitelt felvenni, vagy ki lehet fizetni zsebből. Feleségem úgy tudta elvégezni az iskoláit, hogy mellette folyamatosan dolgozott. Nem ismeretlen ez itthon sem. Én az „ingyenes” felsőoktatást végeztem el úgy a kilencvenes évek közepén, hogy közben folyamatosan dolgoznom kellett. A különbség az, hogy Szingapúrban egy állással – némi túlzással – gond nélkül el lehetett végezni egy drága (piaci áron kínált) egyetemet is, míg itthon az „ingyenes” felsőoktatást úgy sikerült teljesítenem, hogy volt időszak, amikor három különböző munkám is volt egyszerre, amiből kijött a puszta megélhetés.

National University of Singapore

National University of Singapore (NUS) (photo: Chang Ju Wu)

Angliában és Ausztráliában is kifejezetten drága a felsőoktatás, az egyetemek a Szingapúriakhoz hasonlóan jól működő, prosperáló vállalkozások, akkor is, ha fenntartójuk történetesen az állam. E két országban a tandíjat vagy az elérhető állami és magánösztöndíjakból, vagy a kedvezményes kamatokkal kínált hitelből lehet finanszírozni. Mindhárom, magas tandíjjal működő rendszerben igaz ugyanakkor, hogy kutatási feladatokra, tudományos munkákra, gyakorlati feladatokra, csereprogramokra, fejlesztésre jelentékeny forrásokat biztosít az állam. Egy példa:

Nemrégiben Manchesterbe költözött a BBC. MediacityUK néven impozáns, modern negyed jött létre TV       stúdiókkal és a BBC farvizein evező médiaügynökségek tucatjaival. A közelben lévő University of Salford  azonnal lecsapott a hirtelen jött média konjunktúrára és állami források igénybevételével új oktató és kutató centrumot hoztak létre médiaközpontban

BBC #manchester #uk #urban #media #travel #mik #instagramers #ikozosseg #jjforum #fotoklub

MediaCityUK – Manchester, Anglia

Ez a fajta rugalmasság és a térség gazdasági mozgásainak szoros követése az, ami ezeken a helyeken alakítja az egyetemek kínálatát és oktatási kapacitásait, amiben az állam nem ponthatárok és keretszámok minisztériumi huzigálásával, hanem sok esetben befektetőként vagy szabályozóként egyfajta katalizátorként vesz részt.

Ez különösen igaz a két tandíj nélkül működő skandináv országban, Dániában és Svédországban.

university of uppsala

Uppsala University – Svédország (fotó: Dolan Halbrook)

Nálunk a jelenlegi kormányzat a tandíj szó kerülésével egy annál sokkal rosszabb finanszírozási konstrukciót kíván bevezetni. Látszólag (legalábbis az általában pár napig érvényes jelenlegi állás szerint) az angol-ausztrál rendszerhez hasonló kedvezményes hitel bevezetésével egy a nemzetközi viszonylatban ismert és működő megoldást alkalmaz, azonban valójában a kivonulással szinte egyenértékű elvonásokat rendel el a felsőoktatásban, amivel a világon sehol nem ismert államtalanított (Orbán úr fogalmazása szerint önfenntartó) felsőoktatás jön létre.

A csereprogram tapasztalatai azt mutatták, hogy a tandíj rendszere, és a körülötte lévő társadalmi-kulturális sajátosságok egy nálunk ismeretlen egyetemi világban öltenek testek. A mi hallgatóink így interpretálták ezt:

„Ausztráliában a felsőoktatás egy szolgáltatás, amiért kivétel nélkül mindenkinek fizetnie kell. Így talán nagyobb felelősség kerül a hallgató vállára, hiszen a saját érdeke, hogy részt vegyen az órán, jól csinálja és sikeresen elvégezze a szakot, amiért fizetett, ugyanakkor mindez azzal is jár, hogy az embert felnőttként kezelik, és maximális önállóságot várnak el tőle.”

Azonnal összekapcsolódik tehát a fizetés és a felnőttként kezelés kérdése, az egyetem-diák kapcsolatban a szolgáltató-fogyasztó szerződéses viszonya. Ezt azonban nem mindenki élte meg egyértelműen pozitívan:

„Az ausztrál képzés számomra kissé futószalag szerű volt. Bemész, mindenki formál rajtad, hozzád ad picit, csiszolgat, majd az utadra enged, amikor már kész vagy. Fizetsz a szolgáltatásokért, és tény, hogy ezeket maximálisan megkapod, de ennél többet nem nagyon nyújt. Legalábbis számomra nem adta meg azt, amit korábban megszoktam itthon.”

Érdekes tehát, hogy van egy sajátos dinamika a tandíj teremtette felnőttség és szolgáltatás-érzés, és az ingyenesség biztosította személyesebb légkör, egyfajta inkubátor-hatás között. De ahogy két másik hallgató rávilágít erre, e mögött valójában sokkal mélyebb kulturális különbségek vannak:

„Ausztráliában már 14 évesen lehet annyira „felnőtt” az ember, hogy lehetősége van választani, milyen tárgyakat szeretne tanulni a középiskolában. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert így könnyebben megértjük az ottani ridegnek mondott felsőoktatást. Ausztráliában az egyetemeken nem fogják már annyira a hallgatók kezét, mint itthon. Azért nem fogják, mert már a középiskolában sem tették ezt a tanárok.”

Illetve:

„Itthon a szaktársaim zöme velem egykorú volt, családi állapotukat tekintve pedig átlagban hajadon, vagy nőtlenek; ehhez képest Ausztráliában én voltam a legfiatalabb a csoportban, majdnem én voltam az egyetlen, akinek nincs gyermeke. Érett, felnőtt, és fiatal felnőttek vásárolnak szolgáltatást (mivel fizetni kell minden egyes kurzus után) az egyetemen, hisz már megtudták hozni a döntést, hogy mit kívánnak kezdeni az életükben.

A rendszerben te csak egy porszem vagy: nem jegyzel meg összesen csak harminc arcot, és téged még kevesebben; de cserébe a legjobb minőségű oktatást kapod, a legjobb feltételekkel biztosítva (az egyetemi kutatókönyvtár, a maga 9. emeltével és teljesen digitalizált állományával a beadandó írások nagy segítsége volt).”

Fontos előfeltételek fogalmazódnak meg ezekben a sorokban. A fizetett szolgáltatást nyújtó egyetem képe szorosan összekapcsolódik egyrészről egy emberképpel, ami ott már az oktatás legalsóbb szintjein jelen van. Az egyetemekre tudatos döntést hozó, érett embereket várnak, akikkel ezek az intézmények (és nem a kormány) szerződést köt. Ez a szerződés azonban nem a röghöz kötésről szól, nem is leplezett zsarolással, hanem egyenlő felek vesznek részt aztán ebben a folyamatban, ahol az egyik fél jól körülhatárolható szolgáltatást nyújt, a másik pedig céljainak tudatában igénybe veszi azokat. Hogy ezek a célok mennyire komolyak, vagy, hogy az a szolgáltatás milyen színvonalú azt biztosítja a tandíj és a körülötte lévő szerződéses kapcsolat. Ennek a viszonynak a társadalmi előfeltételei ezekben az országokban már az oktatás jóval alacsonyabb szintjein létrejönnek.

Erről a társadalmi-kulturális különbségről egy következő hallgató így ír:

“Azt nem tudom megmondani, hogy az ottani vagy az itthoni rendszer működik-e jobban, hiszen alapvető kulturális, szociális és főleg gazdasági különbségek vannak a két ország között, de azt mindenképpen nagyon jónak tartom, hogy ott megtanítják a diákokat gondolkodni, és véleményük kinyilvánítására. Többször kellett vitatkozni, különböző nézőpontokat összehasonlítani, azokat érvekkel alátámasztani. Nálunk rengetegszer fordul elő az, hogy az oktatónak szinte könyörögnie kell egy-egy órán feltett kérdésre való feleletért. Ezzel szemben az ausztrálok nem félnek felszólalni, mernek kérdezni és gondolkodni.”

Van azonban egy másik nagyon fontos előfeltétel. Ahogy a korábban arra már utaltam, a szingapúri rendszer könyörtelenül piacosított. Hitelt lehet ugyan felvenni, de csak magas kamatra, az egész rendszer arra épül, hogy neked meg kell vásárolnod a jövődet. Ez a jövő azonban (a hazaival ellentétben) létezik. Egy olyan országban, ahol évtizedek óta töretlen (nem ritkán 8-10%-os) a gazdasági növekedés, és ahol hosszú ideje minimális munkanélküliség, magas átlagjövedelmek mellett egy prosperáló közegben kell előteremteni a tanulás (magyar szemmel igen magas) költségeit, ezt meg lehet követelni, mert ez elérhető követelmény. Szingapúrban érvényes Hoffmann Rózsa Himalája hasonlata a törekvésről. De Szingapúrban Hoffmann Rózsa kvalitásaival és oktatásról szóló elképzeléseivel soha nem lehetne valaki oktatási államtitkár. És ez utóbbi mintha előfeltétele lenne annak, hogy olyan körülmények vannak az országban, hogy akár már tandíjat is lehet kérni, piaci alapon.

Hasonló mondható el az angol és ausztrál oktatási rendszerről. Egy olyan termelő ágazatnak nem sokak által nevezett szakon, mint a szociális munka, azért lehet Ausztráliában kifejezetten magas tandíjat kérni, mert a diploma megszerzése után kvalifikált, jól fizető állami állásokat lehet betölteni. A csereprogram során szembesültünk azzal a ténnyel, hogy Ausztráliában az állami alkalmazottak jóval többet keresnek, mint a civil vagy piaci szolgáltatók szociális munkásai, és hasonló a helyzet a skandináv országokban is. Létező jövőre lehet befektetésként tandíjat kérni akár.

Visszaemlékszem, hogy a 90-es évek közepén hallgató koromban nekem az volt a jövőképem, hogy szeretnék valami értelmeset és hasznosat csinálni. Nagyon hamar kiderült, hogy az én mércém szerint ezt az állami ellátórendszer nem fogja tudni biztosítani, és mindent megtettem azért, hogy elkerüljem ezeket a helyeket. Másodéves egyetemista voltam, amikor létrehoztunk egy civil szervezetet, és mire diplomás szakember lettem, már a tulajdonképpen saját magam által teremtett munkahelyemen dolgoztam.

Ez nagyon sokat elárul a hazai felsőoktatás valódi funkcióiról. Nálunk az egyetem nem képzőhely, nem létező, működő rendszerekbe kell kvalifikált munkaerőt képezni, hanem a teremtés, a létrehozás tere. Ezt az országot (hiába 1000 éves) még mindig inkább megcsinálni, mint működtetni kell, és megcsinálni csak kiművelt emberfőkkel lehet. Nem csak az egyes lakosainak, hanem az egész országnak elemi szükséglete a mobilitás, és nekünk Münchhausen báróként a hajunknál fogva kell kihúznunk magunkat, mert sem a KGST sem az EU nem tette ezt meg velünk. Nem is tudja, mert lebutított, a tanulás, fejlődés útjától elválasztott tömegekkel legfeljebb stadionokat lehet megtölteni, országot építeni nem lehet.

A bevezetni kívánt tandíj(nál is rosszabb teljes költségtérítés) a mi társadalmi-gazdasági közegünkben éppen ennek a létfontosságú fejlődésnek az útját vágná el. Ez megengedhetetlen! Az állam nem vonulhat ki a felsőoktatásból, és főleg azért nem, mert nálunk egy olyan állam működik, ami soha semmit nem engedett felnőni, kinőni maga mellett.

Hogy ez megtörténhessen és Magyarország végre polgári demokrácia lehessen az oktatás az egyik legfontosabb eszköz. Paradox módon, ha az egyébként mindenhova beleotrombáskodó állam magát szeretné visszaszorítani egy kissé, ahhoz legelsősorban polgárait kell megerősítenie, és ehhez leginkább az oktatás vezet. Ott tehát erősítenie kell, és engednie, hogy lassan kinője magát az a világ, amiben aztán akár tandíjat is be lehet majd vezetni.

És, hogy önmagában a tandíj mennyire nem ördögtől való arra álljon itt egy további idézet a csereprogramban részt vevő hallgatók tollából:

„Nehéz megmondani melyik rendszer jobb, vagy rosszabb, ha egyáltalán lehet ilyet. Számomra az ideális felsőoktatás olyan lenne, ahol van minimális tandíj, ami ha másra nem is jó, de legalább tanulásra késztet, és néhány ember kétszer is meggondolná, hogy foglalja-e más elől a helyet, hisz ő csak melegedni jár be. Lehessen bekerülni ösztöndíjjal is, mert aki tanul és ki tud tűnni a tömegből azt motiválni kell, és megjutalmazni. Az oktatók érezzék úgy, hogy a jövő nemzedékének sorsa van a kezükben és a hallgatók akarják a legtöbbet kihozni magukból és az intézményből. Legyenek második esélyek és legyen közösség, és legyen rugalmasság, és több lehetőség az egyéni kibontakozásra. Legyen olyan, mint maga az ember, sokszínű.”

Megosztás