Annyit

Magyar közélet, politika - fogyatékosügy és pszichiátria - Szingapúr, Örményország, Észtország

Annyit

Mert én ide kimegyek a szovjetok sírjához, viszek virágot…

Horthy Miklósról zeng a sok visszaemlékezés, pro- és kontra a II. Magyar Hadsereg katasztrófája nyomán. Megint nem találjuk a léptéket és a fogást. 70 év elteltével sem megy nekünk semmiféle visszaemlékezés, egyszerűen képtelenek vagyunk abban a mélységben és azon a szinten feldolgozni a történteket, ahol a fájdalom igazából keletkezett. Az pedig nem Horthy Miklós szintje. Ő köszöni 1943 januárjában is terített asztalnál reggelizett és csendesen szenderült jobblétre évtizedekkel később egy madridi villában talán. 

Megy a mai korból visszaértelmezett kardcsörtetés és értelmezés-cunami, a történeszek, áltörténészek, makettgyűjtő mini-nácik és a kinek volt nagyobb a traumája verseny résztvevői között. A megnyugvás, megbékélés persze megint nem a hangerőben van. Lehet azt kéne tennünk, amit Sára Sándor filmjének egyik interjúalanya tett. Mindenki vigyen az ellensége sírjára egy virágot. 

“A férjem sírját látom…és találom örömem őbennük:”

Háború - Hadifogoly - Hadifoglyok hazaérkezése, lang="en-EN" Háború - Hadifogoly - Hadifoglyok hazaérkezése, lang="hu-HU" Háború - Hadifogoly - Hadifoglyok hazaérkezése

Részlet Sára Sándor “Krónika” című filmjéből:

Az a remény éltetett valahogy, hogy hát nem lehet meghalni mindenkinek, hát hátha még él, fogságba van, s hátha majd hazakerül. Én azt mondtam, bárhogy jön haza, ha nyomorék lesz, soha nekem egy fillért nem keres, de én akkor is (elsírja magát), dolgozom, küzdöm őérte és a gyerekemért. De ez nem vált be. Dolgoztam a rendőrségen is és olyan toprongyos ember jött be mindég. Jaj, ijedten néztem hátha a férjem, mer’ egyik ezt mondta, a másik ezt mondta. Még eddig is, reménykedtem meg reménykedem, mert mondták hogyha betölti a hatvanat, ha fogságba van, elfogják engedni őket akkor haza.
(…)
Elmentem ehhö a Lackó Zoltán főhadnagyhoz, és azzal beszéltem, hogy hát mondtam neki, hogy hát az én férjem, hogy nem gyütt haza, asszongya hogy sajnos Dányi néni (elsírja magát) a legjobb 15 emberem maradt oda. Ennyit tudott, mást semmitse nem mondott. Többet nem mondott róla semmit, csak ezt mondta.
(…)
Vagy kétszer álmodtam felőle. Egyszer ilyen nagy ződ fűbe mentünk azt mentem utána, azt mikorra elértem volna eltűnt. Meg egyszer egy üzletbe mentünk, hogy majd a gyerekeknek vásárol valamit, hogy majd keresünk ott… azt mikor ott lesem, seholse volt.
(…)
Álmodtam felőle . Beszéltem is vele. Hogy hazajött vóna oszt katonaruhába, oszt azt mondta, hogy még őneki vissza kell mennie egy kis időre. Ilyesmiket álmodtam felőle, hogy vissza…és akkor így elmentem így akkoriba mentünk így halottlátóhoz. Elmentünk és azt mondta a halottlátó asszony, hogy él a férje. Először mikor voltunk, mert ugye mentünk több asszonyok, akiknek odamaradt…és azt mondta akkor, hogy él a férje. Hát ugye én rögtön világos kendőt kötöttem a fejemre. Mikor azt másodszor elmentünk megin oda, Dormándra, akkor azt mondta, hogy mán a maga férje meghalt. Mán maga csak a másvilágon fog vele találkozni.
(…)
Pénzt is szánnák rá. Ha elvinnének engem egyszer oda. Mondtam is a fiamnak, sehova nem vágyok, csak oda (sír). Ahol eltűnt…amit írnak. Mert én ide kimegyek a szovjetok sírjához, viszek virágot. A férjem sírját látom, s találom örömem őbennük. Mert hátha talán ott is tesznek az én férjem sírjára. Ott is gondozzák. De még máma is várom… „

Megosztás