Előadást tartottam pénteken egy örményországi egyetemen. Az ország északi részén, egy magas hegyek által ölelt városban, Vanadzorban. Nem tudtam, hogy előadást fogok tartani, arra számítottam, hogy találkozom 8-10 hallgatóval, akiket esetleg önkéntesként meg tudok nyerni az induló támogatott lakhatási programhoz a városban, melyet a jelenleg zárt intézményben lakó mentális problémával élő embereknek szervezünk.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ehhez képest, amikor beléptünk egy terem ajtaján több tucat ember fogadott bennünket egy nagy előadóteremben. Abban a pillanatban, ahogy beléptem kísérőimmel az ajtón az egész terem vigyázz állásba vágta magát. Én azt hittem azonnal sokkot kapok, vissza akartam szaladni a bejárathoz megnézni, milyen iskola ez. Hevesen integettem, hogy üljenek le, és addig nem is ültek le, míg erre engedélyt nem adtam.

A teremben javarészt 18-20 éves hallgatók ültek, jobbára nők. Meg egy a kaukázusi folklórra nagyon jellemző fekete bőrkabátos férfi, mellette egy öltönyös idős úrral az első sorban. Az idős úrról azt gondoltam talán a tanár, akinek az órájára beengednek most engem. A bőrkabátos fickót nem tudtam hova tenni, ahogy azt a idősebb hölgyet sem, aki kicsit elkésve, a beszédem elején beosont és leült a tanári asztalhoz.

Mivel senki nem fogadott, nem mutatott be, csak ott ültek velem szemben én gyakorlatilag úgy kezdtem el beszélni, hogy nem tudtam kik ülnek velem szemben. Azt tudtam, hogy a városnak van egyeteme, én jeleztem, hogy szeretnék hallgatókkal találkozni, hátha tudok önkénteseket toborozni, de az otthoni viszonyokból kiindulva az volt a fejemben, majd kb. 8-10 embert érdekel a dolog.

Annyiban nem volt zavar bennem, hogy én tudtam miért jövök. Elmondtam az örmény kormány terveit, hogy két éve dolgozom itt szakértőként, hogy a nagy  pszichiátriai és fogyatékos intézmények felszámolásában segédkezzek, és a nagy intézmények helyett a jövőben a közösségben élhessenek ezek az emberek. Én angolul beszéltem, a tolmács mellettem állt és fordított.

A tanári asztalnál tőlem alig egy méterre ülő hölgy időről-időre fegyelmezte a hallgatóságot. Amint valaki összesúgott a társával vagy valamilyen pakolászásba kezdett, a hölgy hangosan kopogott a bütykével az asztalon, visszhangzott a terem tőle és síri csend lett.

Még igazából nem fejeztem be a felvezető szövegemet sem, amikor a bőrkabátos férfi keze a magasba lendült és engem félbeszakítva kérdezni kezdett. A kérdés úgy hangzott, hogy tisztában vagyok-e vele, hogy náluk a mentális problémával élő emberek 3 rokkantsági kategóriába vannak sorolva, akik közül az egyes és kettes kategóriába sorolt emberek nem élhetnek a közösségben, számukra speciális intézményeket kell létrehozni. Csak szeretné ha tudnám, hogy tudományosan és szakmai szempontból egy ilyen programot alaposan meg kell szervezni és nagyon szimpatikus, amit én itt mondok a támogatott lakhatásról a közösségben, de láthatóan nem ismerem az itteni rendszert és ezeket a nagyon speciális szükségletű embereket.

Van Gogh-ról beszélt, aki levágta saját fülét. Próbáltam megjegyezni, hogy azért festett is pár képet, amire azonnal válaszolt, hogy de mindössze 38 évet élt. Hamar kibontakozott, hogy ő Van Gogh-ot egy szerencsétlen módon kezeletlen betegnek tartotta inkább, aki sokkal tovább élhetett volna, ráadásul két füllel, ha megfelelő szakszerű kezelést kap egy intézményben.

Hozzá vagyok szokva ezekhez a vitákhoz. Tulajdonképpen bárhova megyek a térségben, nagyjából ezeket az első reakciókat hallom a mentális problémával élő emberek közösségbe történő integrációjáról. Minél inkább szakmai a közeg annál intenzívebb reakciók jönnek hivatkozva diagnózisokra, rokkantsági kategóriákra, veszélyességre vagy éppen tudományosan bizonyított és szakértői bizottságok által kimondott képtelenségre. Az a tény, hogy a kelet-európai és poszt-szovjet országok egymással versengve elsőként írták alá és ratifikálták az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményét, aminek 19. cikkelye egyértelműen rendelkezik a közösségi integrációról, nem sokban zavarja a mi országaink gyakorlatát.

Sok mindent meg szoktam érteni magamból ezeken a helyeken. Például azt, hogy miért van bennem egyre növekvő meggyőződés arról, hogy a fogyatékossággal élő emberek társadalmi integrációjának egyik legkomolyabb akadályát saját kollégáim, a velük foglalkozó segítő szakemberek jelentik. Tapasztalataim szerint még a közvéleményénél is nagyobb elutasítás van gyakorló szakemberekben. Sajnálom, de 20 év után én így látom, és minden nap egyre erősödik bennem ez a feszítő ellentmondás.

Az a kontextus amibe a segítő szakmák helyezik ezeket az embereket, az alkalmatlan arra, amit ugyanezen szakmák a cégérükre tűznek. A segítésre, a megerősítésre, a bátorításra, a hely keresésre a világban, egy új identitás építésére, a felépülésre. Valami mást gondolok én szakmának és szakmainak ahhoz képest, ami az ilyen beszélgetéseken rendre visszaköszön.

Nekem szakma az, ha valaki rendelkezik a képességgel, hogy közel férkőzzön hihetetlenül érzékeny emberekhez. Szakember az, aki be tud jutni egy bezárkózott ember szobájába, miközben az hetek óta nem kelt ki az ágyából. Ehhez keresni kell a bizalmat, a hangot. Találkozni kell. Kreativitás kell.

De én nem látok semmi kreativitást abban, hogy felmondjuk a DSM-IV (most már V) diagnosztikus kézikönyvet és két bemutatkozó mondat után a rokkantsági kategóriák mentén helyezzük el ezeket az embereket az élet térképén. Márpedig én leginkább ilyesmit látok magam körül szakma címén.

Ez az uralkodó szakmai szemlélet minden elemében leképeződött ezen az órán. Ahogy a bőrkabátos úr nem akarta megengedni nekem, hogy a rokkantsági kategóriák logikájához képest egy más logikával közelítsek mentális problémával élő emberek felé, ugyanúgy nem akarta engedni, hogy a közönséggel bármiféle kapcsolatot építsek ki. Minden második mondatnál újabb kérdéssel, ciccegéssel, vicces beszólásokkal vagy anekdoták mesélésével vágott közbe. A pedellus hölgy az asztalt kopogtatta, a bőrkabátos úr elmagyarázta nekem a szakmát.

Azt csináltam, amit az olyan családoknál szokás csinálni, ahol a szülőknek eszébe nem jut, hogy a gyerekeket is meg kellene kérdezni, mit gondolnak. Láthatóan ugyanis itt tucatnyi gyerekkel és az ő fegyelmező, világmagyarázó szüleikkel álltam szemben. Negligálva a századik kérdést és megjegyzést a hallgatók felé fordultam, személyesen szólítva meg őket, ők vajon miképpen látják ugyanezeket a kérdéseket. Hál’ istennek működött a dolog. Sokan jelentkeztek, nagyon jó kérdéseket tettek fel, többen arról, hogy ők miképpen dolgozhatnának egy ilyen lakásban az intézmény helyett. A bőrkabátos férfi még pár viccel próbálkozott, aztán csendben maradt.

Beszélgettünk arról az örmény kultúrában vajon miképpen működik egy ilyen modell. Hogy vajon az örmény fogyatékosok és mentális problémával élők lakhatnak-e ugyanúgy a közösségben mint a horvátok, magyarok, észtek, csehek, hogy ne a nyugat-európaiakat hozzuk példának. Mert amúgy bármilyen nevetséges is ez, főleg most nekünk magyaroknak, de Örményországban mi nyugat vagyunk (azeri baltásig voltunk). Ebbe a beszélgetésbe már bekapcsolódott az öltönyös idős úr is, aki nagyon csendes, érdeklődő kérdéseket tett fel, kivárva míg a hallgatók is kérdeznek.

Egy hallgatónak mennie kellett. Összeszedte a holmiját és elindult kifelé. Az ajtó felé menet egy pillanatra megállt suttogva meg akart gyorsan beszélni valamit egy még a padban ülő barátnőjével, amire a pedellus hölgy hangos kopogása volt a válasz, és ingerülten ráförmedt, hogy menjen ki a teremből.

Pár percig még tartott az előadás és aztán ……. kicsengettek. Megszólalt az iskolacsengő az egyetemen és kicsengettek az óráról.

A pedellus hölgy felállt, hogy záró gondolatokat mondjon és itt talált alkalmat a bemutatkozásra. Ő a kar dékánja, szerinte a legjobb helyre jöttem ezzel a nagyszerű programmal, mert a sorok között ülő hallgatók szociális munkás, szociálpedagógus BA hallgatók illetve pszichológia és tanárképző MA hallgatók. Az öltönyös idős úr a szociológiai tanszék vezetője, a bőrkabátos úr pedig a szociális munka tanszék vezetője.

Egy következő bejegyzésben kicsit tágabban, a szakmám keretein túltekintve szeretném azt a gondolatomat kifejezni, hogy nagyon sok tekintettben azt látom Örményországban olyan viszonyok vannak, amik felé öles léptekkel halad Magyarország is. A maga lecsupaszított brutalitásában, karikatúra szerűen felnagyítva látszik ott minden, ami itthon még csak sunyi kis ellentmondás, kimagyarázható viszonylagosság.