Egy korábbi bejegyzésben ígéretet tettem arra, hogy leírom, miért gondolom azt, hogy Magyarország öles léptekkel halad egy olyan világ felé, amit Örményországban felnagyítva, a maga brutalitásában látok. Az ország gyakorlatilag 20 éve, a Szovjetúnióból való kiválás óta, vergődik egy olyan társadalmi és ennek mentén gazdasági mocsárban, amibe mi éppen bemászni/visszamászni készülünk.  

Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem az örmény kultúrát, az egész országot. Nagyszerű embereket ismertem meg ott, és vannak területek, ahol a mi viszonyainkhoz képest jóval progresszívabban képesek gondolkodni. Ilyen például a fogyatékos emberek helyzete. Amiről itt írni szeretnék az az a számomra meglehetősen ismerős regresszív állapot, amit gyerekkorom Magyarországáról, a 80-as évek elejéről ismerek. Abból a korból, amikor még nem látszott, hogy ez a rendszer hamarosan össze fog dőlni, de már nyoma sem volt valamiféle harcos ellenállásnak, a rendszer konszolidálódott, a lakosság pedig megadta magát.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az, hogy itthon észvesztő sebességgel (gyakorlatilag három év alatt) közelítünk ehhez az állapothoz, számomra arról szól, hogy nagyon is élő mintái, lenyomatai vannak ennek a berendezkedésnek. Egy ilyen világban egész egyszerűen mindenki tudja hol a helye, mindenki ráismer olyan szerepekre, amik kiosztásra kerülnek, és amikbe aztán rendre mindannyian bele is illeszkedünk.

Ülök Vanadzorban (egy hegyvidéki település Örményország északi részén) a helyi szálloda halljában, mert csak ott van internet. Ez a kétszintes épület a település legnagyobb, és majdnem egyetlen szállodája. Nincs az épületben szinte senki, egyedül nézek farkasszemet a műbőr kanapéról a recepcióval. Fentről az egyik helyiségből azonban hangos zeneszó, és az ivászat összetéveszthetetlen hangjai szűrődnek le. Néha ez hangosabb, amikor egy pincér kinyitja az ajtót, rohan le kettesével szedve a lépcsőket, eltűnik az egyébként zárva lévő bár ajtajában és telepakolva konyakos üvegekkel rohan vissza felfelé ugyanúgy kettesével szedve a lépcsőfokokat. Van huzatja a társaságnak, ezt mutatja az egyre emelkedő hangerő, és az, hogy a pincér 5-10 percenként megteszi ezt a kört.

A recepcióstól megtudom, hogy a polgármester mulat a barátaival. Övé a szálloda is. Másnap, amikor nyakamba veszem a várost, egyik szememmel azt kutatva, milyen non-profit vállalkozást lehetne itt alapítani, amiben fogyatékossággal élő emberek dolgozhatnak, betérünk a település kevés éttermének egyikébe. Nézem az árakat, számolom az asztalokat, kérdezgetem a a helyi kollégákat, hogy mekkora a konkurencia. Keserű mosollyal, adják tudtomra, hogy itt éttermet/kávézót nem fogunk nyitni, az utolsó, aki megpróbálta pár hónapon belül a városból is távozni kényszerült. A hely a polgármester baráti körébe tartozók egyikének tulajdona. Itt nem tűrik a konkurenciát. 

A város tulajdonképpen egyetlen hosszú utca, a szerkezete egy halszálkához hasonlít, aminek gerincéből sok kis párhuzamos utca nyílik és vezet a hegyek lábához, amik ámulatba ejtően magasodnak a település fölé, körbe mindenfelé. Az az egyetlen főutca könyéknyi mély kátyúkkal van tele. Kétszer akkorákkal, mint amiről annak idején mondjuk a Szentendrei út ismert volt. Kikerülni lehetetlen, csak úgy lehet, hogy a másik sávban araszol az ember, és az abban a sávban lévők, meg a mi sávunkban, vagy éppen a járdán, ahogy kézre esik a kerülés. Egy szlalompálya az egész. 

Ehhez képest a polgármestert negyedszerre választották meg nemrég. Minden politikai és gazdasági pozíció az övé és a barátaié. Nincs betölthető munkahely a százezres városban, ami ne hozzájuk kötődne, ezáltal nincs ember a településen, aki ne az ő könyörületességükből boldogulna vagy éppen válna földönfutóvá. Kérdezem a helyieket, miért választják meg őt újra és újra. Elmondják, hogy azért mert az ellenzék töketlen idióták gyülekezete, ráadásul hiába nyerne bármelyik is, ezek két nap alatt elvágnák a torkát, hiszen minden egyéb (főleg gazdasági) hatalom is az övék. Legfeljebb a polgármesterséget veszítheti el, de ha akarja, egy hét alatt taccsra teszi a várost, hogy se víz, se áram mondjuk. Kiderül a kátyúzás felújításáért felelős cég, akivel szerződéses kapcsolata van az önkormányzatnak, a polgármester testvéréé. Svájciak hoztak volna technológiát, miképpen kell betonozni a hegyek között úgy, hogy ne legyen minden évszakváltásnál ez a kátyúrengeteg. De akkor nem lenne mit felújítani minden kora tavasszal, az meg jelentékeny bevételtől vágná el a testvéri vállalkozást. Marad tehát a folyamatos kátyúzás.

„Namost ezeket a viszonyokat szorozd fel az egész országra. Így élünk mi itt Örményországban” – mondja a helyi jogász végzettségű kolléga. 

Andranik Tevanyan, az örmény Political Economy Research Institue igazgatója a következőképpen jellemzi az örmény gazdaságot:

„The domestic challenge is that the structure of our economy has a type of monopoly and oligopoly; and the system is anticompetitive.” (forrás)

Az önkormányzattal kiszerződött cég mintájára az egész ország gazdasága mára különböző helyi potentátok kezében van, akik rendre a politikai elit seggéből bújnak ki, az ő lekötelezettjeik, vagy fordítva, a politikusok váltak ezeknek a báróknak a lekötelezettjeivé. Legalább nem labancok és a globalizált liberális nagytőke képviselői mondhatnánk. Örmény bárók ezek. Érdemi külföldi befektetés mára nincs is az országban.

Mondjuk örmény is egyre kevesebb.

Az emberek ugyanis, ahogy az nálunk is szépen elkezdődött, a lábukkal szavaznak. Csak ők már húsz éve teszik ezt, így mára oda jutottak, hogy abbahagyták a népszámlálást például. Politikailag elég nehéz azzal mit kezdeni, hogy a 15 milliós örménységből mára becsült adatok szerint 2,9 millió lakik az országban. Minden választás után százezres nagyságrendben kelnek útra emberek. Jórészt a fiatalok. A gazdaság mára, már ami a lakosság megélhetését illeti, ennek a hatalmas diaszpórának a hazautalásaiból él. Ennek eredménye persze az, hogy az a képlet miszerint a jövedelmekből beszedett adóbevételek újraelosztásából működtetnek nagy társadalmi rendszereket, egyszerűen nem működik. Nincs is olyan Örményországban, hogy TB rendszer mondjuk. Ki lehet fizetni a vakbélműtét költségét, vagy meg is lehet halni. Magánügy..

Nálunk még csak az alkotmányból került ki a társadalombiztosítás, adó formájában gyűjtünk ilyesmire, de bármikor jöhet egy fantasztikus adócsökkentés, egy újabb győzelem és megengedjük mi is az embereknek az öngondoskodás jegyében, hogy maguk fizessék a kórházi számláikat. 

Milyen az a lelkület, ami 20 éve ezek között a viszonyok között él?

Lehet keresni bejelentett állásban átlagosan 20 000 forintot. Senki nem ebből él, hanem a hazautalásokból. Lehet szaftos politikai vicceket mesélni. Mikor először hallottam ilyet, olyan dejavu élményem volt, hogy még gyerekkorom vasárnapi húsleveseinek illata is előjött. 

„Az amerikai elnök, az orosz elnök és az örmény elnök megjelennek Isten színe előtt. Kérdezi az amerikai elnök:

-Mondd Uram, mikor lesz a mi országunk végre igazán, de igazán gazdag?

– 5 év múlva fiam.

– Jujujjujuj, – fakad sírva az amerikai elnök. – Az nem jó, mert nálunk 4 év múlva lesznek a választások.

– És mi, Uram? – Kérdezi az orosz elnök. – Mi mikor leszünk gazdagok?

– Ti 25 év múlva..

– Jujujjujuj, – fakad sírva az orosz elnök. – Az nem jó, mert addigra én már élni sem fogok.

– És mondd csak, Uram? Mi örmények mikor leszünk végre gazdagok?

– Jujjujuj, – fakad sírva az Isten.”

Az örmény gazdaság egyébként több alkalommal is képes volt jelentékeny növekedésre. 1995 és 97 között egy sikeres IMF programnak köszönhetően, az évezred vége és 2007 között pedig a maga erejéből ért el két számjegyű növekedést. Igaz ez arról az alacsony bázisról történt, amit az ő rendszerváltásuk után megélt mintegy 61%-os GDP csökkenés okozott. Az egészségtelen gazdasági szerkezet miatt azonban a lakosság pusztán az eséseket érzi meg a bőrén, az élet a növekedési fázisban sem lesz jobb, mindössze az egyenlőtlenségek nőnek, a kevés gazdag oligarcha, és a belőlük élő helyi kiskirályok felszívnak minden érdemi forrást.

A 2008-as válság, egészen a napjainkig azonban ennek a korábbi növekedésnek is betett, az egészségtelen gazdasági struktúra, lehetetlenné tesz mindenféle egyébként szükséges szerkezeti váltást, az ország stagnál.

Érdemes megfigyelni, miként lehet még így is fogva tartani és ebben az állapotban évtizedekig sanyargatni emberek millióit.

Alaphelyzet a megfélemlítés, az állandó függés, a reménytelen kiszolgáltatottság érzése. Nem tilos a kritika. Lehet ellenzéki sajtó is. De az ellenzék vagy még a kormánynál is vérmesebb nacionalista és minden-gyűlölő, vagy erőtlen intellektuális tanulmány írogatók. Szoktam látni tüntetéseket Jerevánban. 22-en vonulnak zászlókkal hangosbeszélőbe skandálva. Elmennek az operaház környéki éttermek mellett, két rendőr unottan kíséri őket, az emberek meg pár másodperc után visszahajolnak dolmájuk maradékát megenni az étterem teraszán.

Az ellenzékieknek állás nem jut, pár nyugati szervezet tartja el őket.

De a megfélemlítés még kevés. Abban nem lehet hosszú ideig élni, abból előbb utóbb forradalom lesz. Vakítani kell a parasztot, arra pedig a legjobb módszer a folyamatos ellenségkeresés, amivel egyúttal szorult helyzetünket, nélkülözésünket is magyarázni lehet. Ellenségből nincs hiány Örményországban. Ott vannak mindjárt a törökök, akiknek keleti határa alig pár kilométerre van Jerevántól, de az a határ évtizedek óta le van zárva, mivel a törökök nem hajlandóak elismerni a múlt század eleji népirtást, aminek milliónyi örmény esett áldozatul. Az örmény Trianon a török genocídium, ráadásul az ő Erdélyük még az arcukba is van tolva, mert a jelenleg török területen lévő, örmény nemzeti szimbólum, a bibliai Ararát hegye, a város minden pontjáról kiválóan látható. 

Ezt a kártyát, a nemzeti önsajnálat rendszerén belül minden brosúra, minden emléktábla és minden ünnepi kormányzati beszéd ki is játssza. Ne arról beszéljünk barátaim, hogy kilopjuk a szemeteket is, hanem itt vannak a törökök, akik nem átallottak elragadni nemzeti kincsünket. Ha ez nem lenne elég, (és nem elég) akkor ott vannak mindjárt az azeriek, akiknek baltás gyilkosát az a mi módszereinkhez egyébként igen hasonló dolgot építő, megátalkodott Orbán miniszterelnök szabadon engedte. Jellemző módon a jelenlegi örmény elnök és a sleppje abból a karabahi térségből származik, ami az örmény-azeri konfliktus forrása volt a 90-es évek elején. Az örmény elnök tehát Orbánhoz képest nem a rendszerváltó forradalmár, hanem a hős, karabahi győztes szerepében tetszeleg, ami az ő értelmezésükben az elnök hatalmának megkérdőjelezhetetlenségét jelenti. Aki, az ő hatalmát kezdi ki, az a karabahi győzelmet kezdi ki. 

A folyamatos mozgósítás örmény verziója nem békemenetekben nyomja, elegendő mintegy (az általam hallott legdurvább becslés szerint) 600.000 katonát a karabahi térségben állomásoztatni és minden héten bemondani a TV-ben, hogy jelen pillanatban az azeri kormány csak a hadsereg fejlesztésére annyit költ egy évben, mint amennyi az örmény költségvetés főösszege. Eljön a nap, amikor a katonailag kedvező hegyi karabahi pozíciók nem lesznek már védhetőek az azeri túlerővel szemben. Ez egyébként így is van. A megoldás nyilván az azeriekkel (és a törökökkel) való megbékélés lenne, de akkor mivel tartjuk ébren a minket újra és újra megszavazó híveket? Konfliktus nélkül harc sincs. Ha nincs harc akkor építeni kéne valamit. Az meg velünk nem, csak nélkülünk menne. Esetleg úgy velünk, hogy végre egyszer dolgozni is kezdünk (alkamazottként), pedig csak a harácsoláshoz és a rabláshoz értünk. 

A másik kedvelt eszköz az egyház és az állam csendes házassága. A világ első keresztény állama, Krisztus bástyája az ellenséges iszlám (Törökország, Azerbajdzsán, Irán) tengerében. Hivatalosan az állam és az egyház külön életet él, azonban minden kártya ki van játszva, az egyházi ünnepektől, az ősi templomok fejlesztésén és ajnározásán át, az erkölcsi nevelésig. A társadalom kapható is ezekre, mind a mozgósítás mind a vallásos erkölcsösség hatása tetten érhető a hétköznapi beszédekben. Egy mondaton belül hallom amúgy nyugatiasan öltöző tapadós farmeres egyetemista lányoktól, hogy az örmény fiúk nagyon konzervatívak, be akarják őket parancsolni az engedelmes háziasszony szerepébe és azt, hogy ezek az 50 kilós lánykák ha tehetnék atomot dobnának Azerbajdzsánra.

– Mindenkire? – kérdem. – Úgy érted kétéves gyerekekre is, meg hozzád hasonló Adidas cipős diáklányokra?

– Á, Zsolt, te ezt nem érted. Ezek nem emberek…

A többség elmegy. Csak az marad, akinek nincs hová mennie, vagy aki megtalálja ebben a rendszerben a számítását. 2,9 millió a 15 millióból. Az ország egy skanzen, gyönyörű templomokkal, terebélyes Volgákkal kanyarogva a hatalmas hegyek között. A térség Svájca lehetne. Az örmények többsége minimum két, de inkább három nyelven folyékonyan beszél (örmény, orosz, angol). Akik kiköltöznek az USA-ba, Franciaországba, a közel-keletre általában jómódúakká válnak, végeláthatatlanul lehet sorolni a világhírű örmény sakkozót, énekest, modellt, építészt, üzletembert, kereskedőt. Ezeket fejből, haptákban sorolják, mint nálunk a Nobel díjasokat. Pont ugyanolyan örmény videók vannak a youtube-on az örmény feltalálókról, mint a mieink szoktak lenni a golyóstolltól az atombombáig. És ott is igaz, hogy egy se otthon érte el ezeket a sikereket. Otthon lehetett volna cipőtisztító a vanadzori polgármester hivatala előtt. 

20 éve ezt nyomják. Gránit szilárdságúra merevedett a rendszer. Senki nem beszél arról, hogy ez meg fog változni. Az emberek változást akarnak pedig. Meg is kapják. Amint elhagyják az országot. És elhagyják…