A pazarló szegények

Olyan 20 évvel ezelőtt, amikor valakinek meséltem a szakmámról, akkor kenetteljes tisztelet vett körül. Hogy micsoda áldozat és szent dolog fogyatékosokkal meg pszichiátriai betegekkel foglalkozni. Idegesített akkor ez, mert éreztem benne szörnyülködést is, hogy olyan ez, mint a WC pucolás. Valakinek el kell végezni, “de hál’ istennek nem én vagyok az”.

Manapság már nem kell idegeskedjek e miatt. Segítő szakembernek lenni, szociális dolgokkal, szociálpolitikával foglalkozni nemhogy nem tiszteletreméltó, hanem egyenesen kártékony dolog. A gyengédebb értelmezés még az, hogy lúzerek (akik nem tudnak normális munkát találni) foglalkoznak a még nagyobb lúzerekkel (akik rendszerint nem is akarnak normális munkát találni) és ezt a csinos homokozót az állam szociális juttatások és szociálpolitika néven finanszírozza. Ráadásul mindezt a tisztességesen dolgozók pénzéből.

Ettől csak kicsit tér el az agresszívabb változat, miszerint ez az egész szociális szféra egy balliberális szocialista felforgató tevékenység. Nem elég, hogy cigányokat, csöveseket, ingyenélő rokkantnyugdíjasokat támogatnak, folyamatosan piszkálják is a fennálló rendet, kis picsák közjogi méltóságokat zaklatnak, irodáikat elfoglalják.

Ezekben az olvasatokban nem merül már fel, hogy ez olyan lenne mint a WC pucolás. Ez olyan sincs, mert teljesen felesleges, sőt kártékony tevékenység, ahogy kártékonyak (gyengédebb értelmezésben naiv álmodozók), akik ilyen pályára lépnek.

Mindkét értelmezésben benne van az a finom kis náci vonal, ami gyengéden belengedezi ezt az országot. Ami sokallja a segélyeget, a szegények, a kirekesztettek bárminemű támogatását, segítését a közösség pénzéből. Mert azt gondolják az az ő pénzük, a szegények tőlük veszik el, ők tartják el őket, és számomra döbbenetesen hamar bűnbakot, ellenséget, démonokat kreálnak emberekből és mindent áthat a leszámolás hangulata.

A társadalomtudomány talán azért lett egyetemeken oktatott tudás, mert van ebben valami tényleg ördögi körforgás, amit ideje lenne felismerni, és befejezni, de nem sikerült. Nem sok közöm volt a szociológiához és szociálpolitikához, amikor felvételiztem a 90′-es évek elején az egyetemre, de feltűnt, hogy a megtanulandó fogalmak, kifejezések, jelenségek és folyamatok egyértelműen a nácizmus jelentette szörnyűség megértése és megelőzése körül forogtak. Az előítéletek, az F-skála, attribúció, a tömeglélektan, a konformitás. Szociálpszichológia és nagyon erős társadalomtörténet. Naphosszat kellett olvasni az 1867 és 1945 közötti magyar társadalomtörténet rezdüléseit és ez a tudás igazából számomra csak mára értékelődött fel. A felismerés, hogy ezek az apró hasítások a társadalomban, a közösségben hogyan vezetnek aztán katasztrofális összeomláshoz.

A szociálpolitika egy ideje kerüli a szegénység kifejezést. A szegénység egy statikus, középkori fogalom. Mint a viccben az autópálya szélén álló csiga, aki szerint a másik oldalra születni kell. Ma is népszerű konzervatív körökben, hogy a szegénység (ahogy a gazdagság is) egy állapot, nincs rajta semmi felszámolandó, kiváltképp nem a jobb módúak rovására.

Ehhez képest előtérbe került a kirekesztés fogalma, ami egy dinamikus fogalom. Azt írja le, hogy a szegénység és a nélkülözés nem úgy magától keletkezik. A kirekesztés úgy ragadja meg a nélkülözés (mint végeredmény) állapotát, hogy egy személyes kudarcból valójában egy társas cselekvést kreál. A kirekesztés fogalmában minimum két szereplő van. A kirekesztő és a kirekesztett. Azért álságos teljesítményt, törvénytiszteletet, részvételt, alázatot és fegyelmet elvárni marginális élethelyzetben lévőktől, mert nincs az életnek olyan területe (oktatás, egészségügy, közlekedés, kulturális javakhoz való hozzáférés), ahol ne behozhatatlan hátránnyal indulnának, ahonnan ne lennének eleve kirekesztve. És hogy ez így maradjon, ahhoz a javakkal inkább ellátottak mindent megtesznek.

Azt hiszem az igazán nagy baj, akkor szokott kezdődni, amikor a javakkal inkább ellátottak sem élnek túl fényesen, túl nagy biztonságban, és akkor úgy pszichológiailag van szükség egy underclass-ra, akik nyomorúsága mellett a középosztály bizonytalansága és életszínvonala még mindig egy kánaán. Ráadásul ezért a bizonytalanságért kiválóan lehet hibáztatni a nélkülözőket, mondván a mi sikertelenségünk oka, a rájuk (a mi pénzünkből) költött hihetetlen mennyiségű pénz.

Ez a jelenség engem a megboldogult Magyar Néphadsereg (az én esetemben BM Határőrség) korabeli viszonyaira emlékeztet. Amikor még 18 hónap volt a kötelező sorkatonai szolgálat, félévente érkező új váltásokkal, akkor a laktanyák társadalma három részre tagozódott. Az utolsó etapjukat szolgálókat hívták öregnek, a középsőt guminak (foglalmam sincs miért éppen gumi) és a friss bevonulókat kopasznak. Talán nem kell részleteznem, hogy a legrosszabb sora a kopaszoknak volt. De érdekes módon az öregek és a kopaszok viszonya sokkal békésebb volt, mint a gumik és a kopaszok kapcsolata. Az öreg katona már bottal jár, ahogy mondogatták. Vágta a centijét, hazafele gondolt már, nem sok kedve és ingerenciája volt a kopaszokat egrecíroztatni. Egy katonatársam, akivel együtt voltunk kiképzők a soproni laktanyában azt mondta, hogy parancsolgatni, meg üvöltözgetni a legfárasztóbb dolog a világon. Nem is nagyon gyakorolta. Öreg iszapszemű rája volt (ez is bevett mondás volt).

Ehhez képest az igazi szemét az a gumi katona volt. Aki alig jött még ki a kopasz korból, ott voltak felette az öregek, akik emlékeztek még hogyan nézett ki rózsaszín fejjel a laktanyában, amikor még a kantint sem találta meg. És alatta ott voltak a kopaszok, akiket szívből gyűlölt. Mindent megtett a gumi katona, hogy megnyomorítsa a kopaszok életét, mert minden kanyarban bizonyítania kellett, hogy ő több, vagy jobb az újoncoknál, hogy ő uralkodhat felettük. Valójában kopaszok, gumik és öregek egyformán szívtak, egymás életét tették pokollá, miközben az egész egy pokol volt, ha másért nem hát azért mert értelmetlenül ott kellett rohadni az elviselhetőnél jóval hosszabb ideig.

Ilyen a mi mai magyar társadalmunk is. A középosztálynak csúfolt valami leginkább a gumi katonára hasonlít. Nem igazi polgár, nem igazi független lény, öregek nálunk alig vannak. Az ún. középosztály bizony közelebb van a kopaszokhoz, a nélkülöző, napi betevőért minden nap megküzdő szegényekhez. A mai magyar többségi társadalom a gumik társadalma.

Ők azok, akik általában egy piszkosul nagy(nak tűnő) adatot kürtölnek világgá arról, hogy mennyit költünk segélyekre és ettől neki milyen nyomorult sorsa van. A valóság persze az, hogy ehhez képest nagyságrendekkel többet költ ez a “középosztály” magára. Az ún. hazai újraelosztás – Ferge Zsuzsa szavaival – valójában egy perverz újraelosztás, amiben a saját helyzete miatt folyamatosan (egyébként joggal) szorongó középosztály rendre körbeosztogatja saját magát (lsd pl. lakás kamathitel támogatások vs. a legszegényebbek segélyei). De fontos eleme a hazai tömegpszichózisnak az is, hogy mindeközben teljes hangerővel megy a sikoltozás, miszerint a jóléti újraelosztás ilyen mértéke már tarthatatlan, nem igaz már, hogy a szegények (naplopók, tolvajok, ingyenélők, kisebbségek, idegenek) mennyi pénzt elvisznek. Valójában éppen fordítva van. Az újraelosztott javak igen rosszul hasznosulva egy életképtelen formációt tartanak életben, amiben a lecsúszás (mindenki lecsúszása) igaz lassú, de egyértelmű és megállíthatatlan folyamat.

És ez az életképtelen formáció, bizony, nem a jövedelmi létra alján, a zsákfalvak mélyszegényei között található. Az ő élethelyzetük úgy reménytelen, hogy valójában már pénzt sem visznek el. Lassan hagyjuk őket meghalni, amit ők engedelmesen meg is tesznek. Az, ami mint egy örvény húzza le a magyar társadalmat, az sokkal inkább a kirekesztő, zárt gondolkodású, bármilyen másságra, újításra, modernizációra nyitni képtelen többségi társadalom.