Bezárás
Annyit

A tudomány arca

Egy viszonylag régi, 2010-es cikk inspirálta ezt a bejegyzést. A cikk címe “Hogyan ne írjunk PhD disszertációt“, és egy ausztrál hölgy írta, aki láthatóan sok doktori értekezést szokott értékelni.

Be kell valljam engem hihetetlenül irritált ez az írás. Kifejezetten felidegesített a szerző pökhendi stílusa, de leginkább az a fajta tudomány értelmezés, ami szerintem inkább szól egy hiú akadémikus nárcizmusról, mint bármilyen jelenség megértéséről és a belőle levont tanulságok megosztásáról.

Nem annyira a szerzővel mint inkább az általa képviselt tudomány értelmezéssel kívánok foglalkozni. Én is tudok 10 pontot írni. Arról, hogy szerintem mi a baj ezzel a felfogással.  

1, A cikk egy szűk arisztokrata elit egyetem képéből szemléli a világot, érződik egyrészt a gyakorlattól, a bármiféle praktikumtól való hűvös, lekezelő távolságtartás. Másrészről a tudományt nem mint a létező kérdések és problémák megválaszolására, hovatovább a világ jobbá tételére való eszköznek tekinti, hanem inkább egy konzervatív panteonnak, ahol a tudományosság első kritériuma a nagy elődök tisztelete, a második pedig a kirekesztő elérhetetlenség (felérhetetlenség) fenntartása. A tudás egy szűk, arra érdemes kör kezében való monopolizálására törekszik, egy pár ezer fős zárt kör részére fenntartott titkos nyelven, aminek elsajátítása és a jövőben való kizárólagos használatára tett ígéret legalább olyan fontos feladata a vizsgázónak, mint a témához való releváns hozzájárulás.

2,  Ha komolyan vesszük, amit a hölgy ír, akkor 60 éves kor alatt senki nem szerez PhD fokozatot. Ahhoz ugyanis, hogy mindent elolvassunk, amit valaki előttünk leírt, és magunkévá tegyük a különböző iskolák és paradigmák fogalmi és eszközkészletét a szociológiában pl. ma már kb. 30 év kell. Ez még csak arra elég, hogy tudom mit írtak mások, ha szerencsém van és iszonyúan jó szemű és tehetséges vagyok, akkor nyugdíjig marad kb. két évem, hogy hozzátegyek valami újat a világ folyásához, az ismétlés és átfedések veszélye nélkül.

3, Nem csak a saját nyelv, a saját gondolat sem megengedett. A felfedezés, az újra felfedezés, a más formába öntés, a külső kapcsolat keresése, de mindenekelőtt a keretek közül való kimerészkedés. Az engedélyezett keretek a fentiekben említettek miatt, kizárólag a jobbára a XIX. században vagy az ókorban lefektetett nagy elméletalkotók nyomvonalain, azok kötelező fetisizálásával képzelhetők el. Ez sokkal inkább egy kikényszerített és könyörtelenül behajtott adó, mintsem egy gondolat igazolásának hatékony eszköze. Az iskolai dolgozatok (doktori disszertációk, szakdolgozatok, TDK-k) rendszerint a tartalom rovására döbbenetesen nagy terjedelemben adóznak – kötelezően leírt körök formájában – a nagy elődöknek, ami külső szemlélő számára szinte olvashatatlanná teszi a művek nagy részét. Nem is véletlen, hogy az egyetemi záródolgozatok jobbára nem kerülnek be a világ tudományos vérkeringésébe, azok sokkal inkább vizsgák, csuklógyakorlatok mintsem x éves együttlét után fiatal szakemberek első megnyilvánulása, komolyabb visszajelzése arról, hol is tartanak fejben az adott területen.

4,  Igazi kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy tudományos vérkeringés? Ha van is, az egy igencsak kék vérű keringés, több dimenzióban olyan súlyosan kirekesztő elemmel nehezítve, ami nem egy tudományterületen egyenesen az adott diszciplína ismeretanyagának univerzális használhatóságát kérdőjelezi meg. A cikk szerzője angol anyanyelvű, és láthatóan nem gyakran szembesül azzal a ténnyel, hogy létezik élet az angolszász nyelvterületen kívül is. A tudományos “közéletben”, a rangos folyóiratok, konferenciák és nemzetközi kutatások világában egyfajta imperializmus él még tovább. Az angol nyelv nem pusztán egy közvetítő instrumentum, hanem bizony hangsúly és viszonyítási pont teremtő eszköz is. A társadalomtudományok területén ennek katasztrofális következményei vannak. A modernnek tekintett mai pszichológia izzadságszagú empirizálási kísérletei látszólag hatalmas tudásanyagot halmoztak fel az eltelt évtizedek alatt, ám ennek a tudásanyagnak az univerzális érvényessége erősen megkérdőjelezhető, amint elhagyjuk az amerikai vagy angol középosztály viszonyrendszerét.

5, Nem pusztán nyelvi kirekesztés érvényesül, a tudomány műveléséhez szükséges erőforrások és infrastruktúra elosztása is olyannyira egyenlőtlen, hogy univerzális tudományról nem is beszélhetünk. A fejlett világ fogalmi és értelmezési kerete kerül több kevesebb sikerrel alkalmazásra a világ összes többi részén is. Ez kevesebb gondot okoz olyan területeken, mint a matematika, de már például az olyan – első látásra – szintén egyetemesnek tűnő területen, mint az orvostudomány is felvet kérdéseket. Megint különösen a társadalomtudományok területén komoly feltérképezetlen fehér foltok vannak a tudományban. Adatfelvételek, statisztikák, kutatási eredmények tömkelegeiből az eltelt száz évben minden tudományterületen a nagy előd elméletalkotók megalkották tipológiáikat, iskoláikat, rendszerező elméleteiket. Azóta azt csináljuk, hogy az általuk alkotott keretek közé, az ő nyelvükön igyekezzük a világ összes bárhol talált más jelenségét elhelyezni. Engem azért érdekelne, hogy Max Weber alapvetően a német protestáns etikán alapuló gigaméretű világképe mennyire érvényesen használható Uganda viszonyainak megragadására. Ezt a mai eszközeinkkel sosem fogjuk megtudni, ugyanis sem tere, sem eszköze, sem erőforrása nincs ma egy ugandai Max Webernek arra, hogy bármiféle alternatív társadalomelmélettel álljon elő. Ezt a helyzetet azonban nem pusztán a javak egyenlőtlen elosztása állítja elő, hanem az olyan kapuőrök is, mint a cikk szerzője. Komolytalan dolog ma a régen megásott fogalmi kereteken és elméleti alapvetéseken kívülről közelíteni bármilyen társadalmi problémához. Nincs az a folyóirat ami lehozna ilyet.

6, Az egyenlőtlen elosztás húsba vágó hozzáférési problémákkal is jár. Nyilván nem jártam még minden helyen, de én pl. komolyan vehető kelet-európai kutatóintézettel még nem találkoztam. Nem azért mert nincsenek briliáns elmék a térségben. Vannak. Arcpirítóan sokan közülük kanadai fóliasátrakban uborkát szednek. 
Én a térségben olyan helyet nem láttam még, ahol ne lenne gond egy külföldi út megszervezése (ha a nyugatiak kifizetik akkor utazik a kelet-európai), adatbázisokhoz való hozzáférés, folyóiratokra való előfizetés, de manapság már kémcső, nyomtatópatron vagy fénymásolófesték is. Fapados tudománynak márpedig csak fapados eredményei vannak. Kelet-Európában egyszerűen nem alakultak ki a tudomány műveléséhez szükséges alapvető infrastrukturális feltételek. Ettől aztán habár tudás és tehetség lenne az annak célba juttatásához szükséges eszközökkel nem rendelkezünk. Nevezzen meg nekem valaki egy rangos kelet-európai folyóiratot, ami olyan reputációval bír, mint a tömérdek American (vagy éppen British) journal of… bármelyike! Vagy egy kiemelkedő kelet-európai egyetemet, kutatóintézetet, ahova a világ minden tájáról áramolnak a hallgatók, oktatók, kutatók, mert a nagy dolgok itt történnek. Ilyenek híján egy sajátos tudományos rouming rendszeren keresztül van információnk saját térségünkről. Nem tűnt még fel senkinek, hogy utcára bontva ismerjük Budapesten Chicago-t mondjuk város szociológiában, de tudna nekem valaki pár itthon is jól ismert tanulmányt idézni Gdansk és környékéről? Ha igen, az nagy valószínűséggel valamilyen nyugati folyóirat futottak még mellékletében jelent meg. Az uralkodó angol-szász központú, de mindenképpen nyugati orientációjú tudományos imperializmusban minden e térségen és kultúrkörön kívül eső ismeret csak nyugati szemüvegen keresztül, ottani nyelvi és fogalmi interpretációval tud életre kelni és elterjedni. Meggyőződésem, hogy ha ez egyszer megváltozik fognak még minket meglepetések érni szilárdnak és univerzálisnak hitt ismeretekről.

7, A tudomány nem demokratikus. Ezzel nem azt kifogásolom, hogy a tények és számszerű adatok diktatúrája érvényesül, hanem inkább azt, hogy meglehetősen arisztokratikus, mélyen hierarchizált és nárcisztikus világ. Ha valaki ült már olyan megbeszélésen, amin doktorok és más fokozattal bírók valamint gyakornokok, hallgatók és ne adj isten betegek vagy az adott tudományterület közvetlen érintettjei egyszerre ültek, az tudja miről beszélek. Ahhoz képest a megkérdőjelezhetetlen pökhendiséghez képest, ami egy iskolát át tud hatni számomra a tudomány egy jóval gyengédebb, kételkedőbb valami.

8, Ezt azonban a tudomány környezete sem engedi meg. Ma a tudós, a szakértő a médiában a korábbi pap sőt varázsló képében jelenik meg. Szakértői vélemények, ítéletek, kinyilatkoztatások formájában jelenik meg a tudós a bíróságokon, a sajtóban, a politikai vitában. Ehhez képest nekem inkább az az élmenyem, hogy a minél több ismeret sokkal több további kérdést szokott felvetni, mint amennyit megválaszol. Ezt a bizonytalanságot és folyamatos önmarcangoló kételkedést nem szoktam érezni a tudomány és a szakértelem nyilvános megjelenítéseiben. A tudomány médiainterpretációja jóval közelebb áll a valláshoz, mint a tudományhoz magához.

9, A tudomány fentebb említett hűvös arisztokratizmusa komoly akadályt jelent a kommunikációs közvetítő eszközök megújítása előtt, megnehezíti új kutatási és értelmezési lehetőségek elterjedését. Az ominozus cikkben a szerző kétségét fejezi ki a videó mellékletek, média installációk és egyéb nem konvencionális, nem feltétlenül pusztán intellektuális eszközökkel szemben doktori dolgozatoknál. Érvelésével aztán saját magát leplezi le, hiszen arra hivatkozik, hogy ezek értékelésére a bírálók nincsenek felkészülve, számára gondot okoz pl. egy videó és a hozzátartozó narratív rész együttes értelmezése. Sajnos ebből azt a következtetést vonja le, hogy ezek a megoldások kezelhetetlenek a tudomány számára és nem azt, hogy komoly fejlesztésre szorul a tudomány jelenlegi felkent papjainak audiovizuális kultúrája. Ez a fajta nyelvi,  technológiai és paradigmatikus zártság igazán megnehezíti a sajnos egyelőre csak a jelszavak szintjén divatos interdiszciplinaritás és interkulturalitás elterjedését kiváltképp az elméleti tudományalkotás szintjén. A gyakorlat, a tudomány technológiára vagy társadalompolitikára fordított verziója már hál’ istennek jóval előrébb jár ebben.

10, Az utolsó pontot annak szánom, hogy szerintem mi a tudomány. Semmi. Kíváncsiság, folyamatos kérdezés és kételkedés. 3 éves gyerekek a legnagyobb kutatók, mert nekik még vannak kérdéseik, sőt mernek megkérdőjelezni dolgokat. Nagyjából aztán ez az utolsó korszak egy ember életében, amikor ezt büntetlenül meg is teheti. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy nem nyomasztja őket valami hatalmas örökség. Ez az örökség egyrészt persze áldás, hiszen így óriások vállán állva lehet egyre magasabbra jutni, másrészt azonban átok, mert minél nagyobb és tekintélyesebb egy tudás, annál rugalmatlanabbá is válik.

Én azt mondom, hogy kevesebb arcoskodás, ego, sokat segítene a tudománynak. Ha feudális hierarchiáját laposabb, hálózatszerű szerveződés venné át, akkor elég sok méregfogát ki lehetne húzni a sárkánynak. Valahogy le kell törni a tudomány gőgös nárcizmusát, véget vetni a semmirekellő konferencia tudósok genfi tó partján vacsorázgató elitizmusának és az ő életvitelükre, intézeti karrierekre vágyó doktoranduszok publikációs és prezentációs sztahanovizmusának.

Ugyanakkor rá kell kényszeríteni a tudományt arra, hogy tömegek számára elérhető és emészthető legyen, amihez pusztán azzal a tévképzettel kell szakítani, hogy csak az tudományos, ami egyúttal érthetetlen is.