Szingapúri barátaim társaságában töltöttem el pár napot, és ők ajánlották figyelmembe Stephanie Koh youtube videóját, ami hatalmas felháborodást váltott ki Szingapúrban. Engem a videó egészen más okból fogott meg, mint amiért megmutatták, de nézzük először az alaptörténetet.

A hölgy egy 21 éves helyi celebritás, aki az eltelt pár évben vált ismertté youtube videóiról, majd egy tehetségkutató szereplőjeként. A lány kétségtelenül tehetséges, a legnagyobb figyelmet talán ez a videója keltette, amiben az azóta unalmassá koptatott Gangnam Style-t adja elő akusztikus verzióban.

A videót több mint tízmillió alkalommal nézték meg a youtube-on, a hölgy csatornáját 150 ezernél is több ember követi. A botrányos videó azonban nem a zenéhez kötődik, hanem egy tehetségkutató kapcsán adott interjújához, amiben nem átallotta azt a kijelentést tenni, hogy ő nem túl büszke szingapúri voltára.

A kijelentés kicsapta a biztosítékot az 5 milliós városállamban, cikkezett róla a sajtó, kapott a csaj hideget, meleget. Reagálásképpen elkészítette ezt a videót, ami most majd másfél milliós nézettségnél tart és közel 10.000 kommentár érkezett rá.

http://www.youtube.com/watch?v=ydANJ5qLHG4 (sajnos a videó nem beágyazható)

A videóban pontokba szedve ad választ arra, miért nem büszke szingapúri voltára. Röviden én is pontokba szedem a számomra leginkább érdekes megjegyzéseit:

1. Szingapúr nem művészeknek való hely.

Nagyon jó hely, idetelepülő kozmopolita üzletembereknek és azoknak, akik orvosok, ügyvédek, mérnökök akarnak lenni. Minden más út szinte reménytelen ezen a helyen.

2. A szingapúriak igen szűk látókörűek

Kifogásolja, hogy az emberek egyszerűen beeszik a kormánypropagandát, amit a kormány által teljes mértékben uralt helyi média áraszt. Példának azt hozza fel, hogy a sajtó hatalmas sikerként értékeli, hogy Szingapúrban nincs minimálbér, s ennek ellenpontjaként a magas iskolai végzettséget nem igénylő munkakörökben (például pincérnő) is jól fizető ausztrál állapotokat idézi. (Ausztráliában tudatosan tartják magas színvonalon a hagyományosan alacsony keresetű állások béreit is. Egy pincérnő nem ritkán 21 dollárt is megkap óránként, míg az USA-ban vagy az itt idézett Szingapúrban 7-8 dolláros órabérrel kell beérniük az ilyen állásban dolgozó embereknek).

3.-4.-5.Szingapúrból hiányzik minden kreativitás, az emberek többsége szolgalelkű ennélfogva boldogtalan

Itt az oktatási rendszer egy komoly kritikáját hallhatjuk, ami ugyan magas színvonalon „termel” fegyelmezett és magasan képzett munkaerőt, azonban csírájában fojt el bármilyen kreativitást, újító szándékot és lázadást. Kreatív emberek számára az ország egy rémálom. „Homework robots”, házifeladat robotok néven írja le a szingapúri diákok többségét, akik alaposan megtanulják ugyan a leckét, azonban ebben nagyjából ki is merül az életük. Az ország gazdagságához és anyagi lehetőségeihez képest ijesztően magas a tizenévesek öngyilkossági aránya.

Amiért az egész videót érdemes megnézni az az utolsó öt másodperc, amiben összefoglalja az őt ezekért a szavakért most hevesen támadóknak szánt üzenetét..:)

Tollat azonban nem azért ragadtam, hogy egy kontextusából kiragadott, általunk nehezen követhető helyi vitáról közvetítsek. Elintézhetnénk a dolgot annyival, hogy nagyon örülnénk neki, ha az lenne a legnagyobb problémánk, hogy a bődületes gazdasági teljesítményünk mellett/ellenére nem vagyunk eléggé kreatívak.

Ami nekem szemet szúrt és, ami miatt azt gondoltam, hogy ennek a lánynak számunkra is van egy üzenete, az a hihetetlen ellentmondás az általa megfogalmazott tartalom és a vizuálisan látott külsőségek között.

Amikor először megnéztem a videót a legelső gondolatom az volt, hogy most jól látom, hogy egy erősen affektáló, a hazai valóságshow-k szereplőire és közönségére emlékeztető kinézetű 21 éves csajszi a minimálbér jelentőségéről és az oktatási rendszer hiányosságairól beszél? Azonnal szemet szúrt valamiféle státusz inkonzisztencia.

A lány élő cáfolata annak, amiről beszél. Kiváló példája annak a tehetségnek és kreativitásnak, ami engem visszatérően lenyűgöz az új, felnövő generációban, amikor egyetemistákkal dolgozom. A válaszként megfogalmazott mintegy 13 perces videó kommunikációs szempontból komoly teljesítmény, szerintem ez egy remekmű. Habár az egész egy esetleges helyszínen, indulatosan elhadart beszédnek tűnik, én inkább nagyon tudatos és ügyes szerkesztési elveket látok. Van egy spontán, az „átlagos fiatal csaj” megjelenés, a vetetlen ággyal és spongya bobbal a háttérben. Ehhez hozzájön az időközben valószínűleg kitanult popkultúra gondos smink választása és a látogatottságot kb. megduplázó dekoltázs. Nagyon ügyesek az elhelyezett feliratok és az ezekre utaló kézmozdulatok, gesztusok. Ilyesmit csak gondos, tudatos szerkesztéssel lehet összeállítani. Az egész beszéd fel van építve, egyértelmű logika mentén pontokba szedve folyik magabiztos belső utalásokkal.

Tartalmi szempontból csak annyit, hogy a rangos National University of Singapore (NUS) professzorának Kenneth Paul Tan-nak egy 2007-es könyve nagyon komoly aggályokat fogalmaz meg Szingapúr végletesen egydimenziós társadalmi berendezkedésével kapcsolatban. A tudományos igényű publikációk szintjén ez az írás is a kreativitás teljes hiányát emeli ki, előrevetítve azt a problémát, hogy amennyiben Szingapúr nem változtat voluntarista, a multinacionális vállalkozásokat kiszolgáló, és ezzel a helyi lakosokat egy jómódú, ámde robotszerű működésmódba kényszerítő társadalompolitikáján, akkor hamarosan el fogja veszíteni térségbeli gazdasági vezető erejét.

Megtestesít ez a rövid videó valamit, amiről én nagyon sokat szoktam gondolkodni. Habár látszólag hatalmas botrányt kavart ez a lány, valójában egy nagyon fontos „társadalmi munkát” végzett el. Vajon hányan olvasták professzor Tan könyvét? Velem együtt talán pár ezren. Az ausztrál akcentust affektáló Stephanie Koh gyakorlatilag azonos üzenetét egy másik „nyelven” közvetítve másfél millióan látták eddig és majd 10 ezren szóltak hozzá. Ez már tényleg társadalmi szintű diskurzusnak tekinthető.

És akkor arról, amit ez az egész a mi magyar viszonyaink számára üzen:

Pár nappal ezelőtt egy valamikori egyetemi csoporttársammal beszélgettünk a magyar rendszerváltó értelmiség „magas kultúrájáról”. Nekem van egy nagyon erős kritikám a magyar értelmiséggel kapcsolatban. Mégpedig az, hogy elfelejtettek kapcsolódásokat építeni a társadalomhoz. Van nálunk ebben is egy végletes szakadék. Lehet, hogy Nádas Péter vagy Konrád György tűpontos leírását adják a magyar társadalmi viszonyoknak, de amíg azok a gondolatok nem tudnak visszaköszönni egy Tóth Gabi videón, addig bármennyire is nagyszerűek és élesek legyenek ezek a gondolatok, egyszerűen nincsenek jelen a magyar közgondolkodásban.

Az így keletkezett űrt pedig betölti Selmeczi Gabriella vagy Török Zsolt, és közbeszéd, bármiféle érdemi társadalmi párbeszéd helyett marad a nemzeti konzultáció és a rezsicsökkentés lakossági fórumok. Annak pedig nem egy újabb Magyar Bálint könyvvel lehet nekimenni, hanem teljesen új kommunikációs megoldásokkal, amik ma a Stephanie Koh-hoz hasonló tizenévesek kezében vannak.