Bezárás
Annyit

Magyar sorozatok régen és most

A TV24 összeszedte néhány magyar TV sorozat népszerűségét az IMDB alapján. A lista lehetne bővebb is, de így is egyértelműen látszik, hogy az újabb sorozatok meg sem közelítik a régi klasszikusok népszerűségét.

Szerintem egy nyilvánvaló törés következett be 1990-ben a magyar film és sorozat gyártásban és ez nem csak az (onnantól számított) új alkotásokat érintette, hanem azokat is, melyek mintegy átnyúlóan a rendszerváltás előtt és azt követően is készültek.

Nyilván a különböző filmek műfaja is alakult, ennek a bejegyzésnek a keretében elsősorban azokkal a produkciókkal foglalkozom, amelyek a szappanoperák vagy mai sitcom-ok és 20-50 perces TV-sorozatok mintájára napi/heti rendszerességgel futnak illetve azokra az (inkább korábban jellemző sorozatokra), melyek valójában játékfilm léptékűek, ám valamilyen módon egymásra épülve egy sorozatot is alkotnak.

Szerintem a 70-as évek vége és a 80-as évek eleje volt a magyar sorozatgyártás csúcsa. Egy óra múlva itt vagyok, Bors, Linda, a Bujtor-Kern féle Ötvös Csöpi filmek, Abigél. Ezek mai szemmel is vállalható filmek, különösen ha az azóta készült próbálkozásokkal hasonlítjuk őket. Nyilván ma nézve őket van az emberben egy nosztalgia, illetve nem egy alkotás valóságos kordokumentum és ez a két tényező visszamenőleg emeli a sorozat értékét.

bujtor.jpg

De ezzel együtt is szembeötlő a változás, a látványos színvonalbéli esés. Az egyik leginkább szemléletes példa a Bujtor-Kern féle Ötvös Csöpi filmek lejtmenete. Az olyan filmek mint a Pogány Madonna (1980) vagy a Csak Semmi Pánik (1982) színvonalához képest egyszerűen méltatlan az, amit szinte ugyanaz a szereplőgárda Zsaruvér Csigavér (2001) címen 20 évvel később kipréselt magából folytatásként.

Mintha elveszett volna a tartalom, mintha 1990 után talajt vesztettek volna ezek a filmek. A 80-as években készült Ötvös Csöpi filmek minden karikírozás és Bud Spencer utánérzés ellenére azért voltak többek között nézhetőek és ma azért jelentenek igazi értéket mert ezekből a filmekből nagyszerűen visszaköszön a 80-as évek Balaton felvidékének a világa. Az 1983-ban indult Linda sorozat ebből a szempontból igazi aranybánya. A díszleteket, a rendőrségi iroda asztali lámpáit és írógépeit, a szódás szifont, az 1200-es Ladákat, a dunai kompot, a kemping készletet és még a sárga Babettát is imádni lehet. Szerintem ezeknek a sorozatoknak az egyik titka ez. Akármilyen történetet is kreáltak belőle, az egész egy hiteles, azonosítható, ma is sokak számára felismerhető közegbe volt ültetve.  Az Ötvös Csöpi és Linda filmek a 80-as évek Magyarországáról szólnak.

Ehhez képest nem tudok mit kezdeni azzal, hogy míg a Pogány Madonnában vagy a Csak Semmi Pánikban igazi fakabátokat látunk a Balaton felvidéki német turistás környezetben, addig a 2001-ben készült folytatás, a Zsaruvér Csigavér első epizódjában már Ulmann Mónika szerű csajok vihogó kommandójával próbálják ábrázolni a kor rendőrségét. Mi lehetett itt a koncepció?

Hogy egy másik (igaz játékfilm) klasszikus említsek. A Tanú 2 (az első részhez képest szintén förmedvény film) menő vállalkozója (Cserhalmi György) helikopteren érkezik a rendszerváltás után polgármester jelöltté avanzsáló Pelikán gátőrhöz (Kállai Ferenc). Mi? Hol? Hova? Eléggé beszédes és látványos volt a korai ’90-es évek makkos cipős, ciklámen öltönyös “vállalkozói” kultúrája, de a tömegfogyasztásra szánt 1990 utáni filmek készítői rendre valami nagyobbat, a keserű valóságtól mindenképpen elrugaszkodottabbat akartak csinálni. 

A Linda sorozat Petőfi Csarnok környékén az Első Emelet zenekar közreműködésével készült epizódja úgy hozza vissza 1984-85 hangulatát, hogy az ember beleborzong. Nem vagyok benne biztos, hogy 20 év múlva bármelyik Barátok Közt epizódot megnézve hasonló érzés fog majd el.

Az átmenetet egyik filmes korszakból a másikba leginkább talán a Szomszédok sorozat jelenítette meg. Főleg a korai, 80-as évek végi epizódoknak ma már egyértelműen van egy kordokumentum jellege de már jól látszanak a Szomszédokon azok a tünetek, amik előrejelezték a jövő bődületes minőségbéli visszaesését, ahova aztán a Familia Kft-Angyalbőrben-Kisváros-Barátok Közt vonalon eljutott a magyar televíziózás.

Mert még Taki bácsi a taxis vagy Vágási Feri a nyomdász rátehető arra a fent említett vonalra, hogy ezek létező és felismerhető karaktereket jelenítettek meg, de mutassa meg nekem valaki azokat az 1997 környékén állami gondozásból kikerült fiatalokat, akik aztán sikeres építési vállalkozóvá váltak. Ki ismer magára a Barátok közt szereplőiből?

Persze úgy is gondolkodhatunk erről, hogy éppen ez volt a koncepció. A rendszerváltás utáni sorozatgyártás funkciója nem a kézzel fogható valóságból való kikacsintás (nekünk is vannak hős/vicces rendőr sztorijaink még ha 1200-es Ladával járnak is), hanem a valóság teljes tagadása, az attól való elrugaszkodás és egy nemlétező világba való eltávolodás. Ez pedig kortünet, a magyar társadalom elveszítette az önismeretét és ezzel együtt a reális önértékelését is. A filmesek nem okai, hanem pusztán készséges kiszolgálói ennek az igénynek.

A másik lehetséges értelmezés még ennél is prózaibb. Mint annyi minden másban 1990-ben egy valódi törés következett be a magyar filmgyártás infrastruktúrájában, személyi állományában és ennek következtében teljesítőképességében is. Az eredmény, amit látunk az az, amire a maradvány és az arra épülő újabb generáció képes. Még nem érte el a 70-es évek színvonalát.