Hosszan írtam a minap a szingapúri fejleményekről. Arról, hogy egy fiatalember szokatlan vihart kavart a csontmerev szingapúri politikai rendszerben. Azt a bejegyzést jobbára meghagytam a helyi események ismertetésére, de azóta továbbgördültek ezek az események és – habár írtam már nem egyszer erről a párhuzamról – azt gondolom van értelme megint leírni, mik ezeknek az eseményeknek a magyar tanulságai.

Magyarországon sok jobboldali gondolkodó számára Szingapúr a sikeres, tekintélyelvű, jobboldali diktatúrák mintapéldánya. Szerintem nem az, sosem volt az, és kiváltképpen nem a tekintélyelvűsége tette sikeressé.

Tény azonban, hogy Szingapúrban majd 50 éve egypártrendszer van, a hatalmi elit érinthetetlen, a városállamot átszeli az erkölcsös, lefojtott szigor. Visszatérően van egy olyan érzésem, hogy Szingapúr a lódenkabátos 50-es évekbeli kommunizmus inverze olyan módon, hogy a rögzített középpontban itt is a hatalmi viszonyok érinthetetlensége áll.

A nép elszegényítése, lebutítása helyett, itt iPhone-okba és fogyasztásba van ölve a politikai öntudat, nem nagy fekete autó érkezik hajnalban, és nem körmöket tépnek pincékben, hanem csillagászati összegű – Virág és Bástya elvtársakéhoz nagyon hasonlóan működő bíróság által megállapított – kártérítési csekk érkezik, ha bárki mondjuk kritikával meri illetni a miniszterelnököt.

E tekintetben tökéletesen értem miért van oda érte mondjuk Bayer Zsolt. Szingapúr a Fidesz pozitív jövőképe. Az a híres nagy tábor minden eleme találna benne a maga kedvére valót. Van benne szépen megtollasodott ámde lojálisan fegyelmezett középosztály, úgy része (mit része, az egyik hatalmas nyertese) a nyugati piacgazdaságnak, hogy szigorú erkölcsösségével távol tartja annak deviáns leágazásait. Szingapúr nem egy San Francisco vagy Sydney hatalmas meleg közösségekkel, nincs Playboy (behozni is tilos) van viszont testi fenyítés az iskolában és mégis kiemelkedőek a PISA eredményeik. A gazdasági siker nem jár együtt a demokratikus berendezkedéssel, sem szabad sajtóról, sem független igazságszolgáltatásról, sem pedig politikai értelemben vett pluralizmusról nem beszélhetünk. És a világ egyik legerősebb gazdasága, az emberek többsége nagyon jól keres, utazhatnak ahova akarnak, nincs letiltva semmilyen weboldal (legfeljebb a szart is kiperlik belőled, ha olyat írsz, ami nekik nem tetszik).

Lehet Fukuyama tévedett, nem a nyugati liberális demokráciákkal ért véget a történelem (hiszen arról már Orbán megmondta Tusnádfürdőn, hogy hanyatlik) hanem Szingapúrban. Nincs az a parttalan vitatkozás, erős, cselekvőképes kormány van, ami ciklusokon átívelően tud gondolkodni, működik, bejáratódott és gránit szilárdságú a centrális erőtér.

Mégis, mindezek ellenére már 10-12 évvel ezelőtt is lehetett hallani vészjósló hangokat. Egy részük gazdasági természetű: ébrednek az óriások, míg a 60-as, 70-es években lehetett száguldani egy 4 millió lakosú szigettel arra építve, hogy Ázsiát Szingapúr, Hong-Kong és Tajvan jelenti, ma már Kína és India is a képletben van, és az ő egyenként is milliárdos piacuk mellett az apró városállam lassan de biztosan láthatatlanná válik. Más részük társadalmi természetű: ezzel a lefojtott, Marcus-i értelemben egydimenziós kultúrával nem lehet a kor kihívásainak megfelelni. Nem lehet kreatív, tudásalapú társadalmat építeni, ahhoz ugyanis hiányzik a szabadság és (nem vicc, tényleg erről szólnak tanulmányok) az olyan deviáns jelenségek, mint a meleg közösség vagy legalább néhány elvarázsolt művész. (Mindezekről részletesebben itt írtam)

Mindeközben az eleddig sikeresen teljesítő elit, bármennyire is sikeres, eltávolodott a helyi lakosságtól, elveszítette az emberek bizalmát. A szingapúri kormánytisztviselők multinacionális cégek csúcsmenedzsereivel vetekedő béreket keresnek és ezzel együtt elmozdíthatatlanok.

Catherine Lim, elismert szingapúri írónő nyílt levelet tett közzé a szingapúri miniszterelnöknek. (Ott ez a műfaj még igen bátor lépésnek számít a fent említettek miatt. Mert ugyan nem tilos nyílt levelet írni, de ha van benne egy nem túl jól sikerült jelző, akkor jön a 250.000 dolláros csekk.)

Ennek tudatában is tollat ragadott az írónő. Válságról beszél, de nem gazdasági válságra gondol. Politikai, legitimációs és bizalmi válságról beszél. Eltávolodott, dölyfös, a kisembert lenéző politikai elitről, akik nagyra vannak teljesítményükkel, miközben az új, jól képzett, kozmopolita fiatal generáció ettől a teljesítménytől már nem hasra esik, hanem minimumként várja el azokért a fizetésekért, amiket osztogatnak maguknak. És akkor még mindig marad az egyelőre kimondatlan kérdés – mitől is kéne már megint nekik és csak nekik hatalmon maradniuk?

A 60-as évek generációja még hasra volt esve attól, hogy 30 év alatt a koszos kikötővárosból a világ egyik legfejlettebb országát építették fel. Volt is okuk a hasra esésre. Az új generáció, már nem esik hasra ettől. Okosak, jól képzettek, világot látottak, nyitottak és tele vannak energiával meg pénzzel. A kormányfő nemegyszer hálátlannak nevezi őket. Pedig legtöbbjüknek csak kérdéseik vannak. Olyan kérdéseik, amiket idejekorán meg kéne hallani.

Erről szól a levél.

Számomra meg arról szól magyar füllel a szingapúri történet, hogy mégha sikeres is lenne a Fidesz tákolmánya (jaj de nagyon messze vannak ettől), akkor sem lenne hosszú életű. Elfojtásra kizárólag ellenállást és lázadást lehet építeni, az csak ideig óráig fog konszolidációnak kinézni. Nem ért véget a történelem Szingapúrban sem. És Magyarországon sem fog!