Éppen egy éve, tavaly júniusban írtam egy blogbejegyzést „A magyar jövő megtekinthető Örményországban” címmel. A bejegyzés a mai napig kering a Facebookon, arról írok benne,hogy mennyire pontosan leírják a kaukázusi ország jelenlegi viszonyai Magyarország egyik lehetséges jövőképét.

Egy évvel a megírása után sem érzem erőltetettnek a párhuzamot. Sőt! Annak idején az motiválta a poszt megírását, hogy mivel évek óta rendszeresen dolgozom különböző poszt-szovjet „köztársaságokban” folyton kísértett egy érzés, hogy az amit ott látok, az egy előrébb lévő, kifejlettebb változata annak, ami Magyarországon épül. Ma sem érzem ezt másképp és éppen ezért különös érdeklődéssel figyelem az örmény társadalmat.

Egy hónapja kaptam egy könyvet „Culture, values, beliefs: behaviour guidelines in changing Armenian society” címmel. Narine Khachatryan és munkatársai, a Jereváni Állami Egyetem Filozófia és Pszichológia karán oktató kollégáim publikálták az örmények értékrendjéről szóló tanulmányukat, amiben többek között arra keresték a választ mi alakítja azt a világot, amiben egy tehetséges, jobb sorsa érdemes nemzet így be tud merevedni egy  jövőtlen valóságba. 

Ez pedig egy másik bejegyzésemhez kapcsolódik, amit idén áprilisban, közvetlenül az országgyűlési választások után írtam: „A választási eredmények a magyar lakosság értékrendje tükrében„. Ebben a bejegyzésben azt fejtegettem, hogy egy pár évvel ezelőtt a magyar lakosság értékrendjéről készült kutatás eredményeinek ismeretében igazából nincs mit meglepődni a Fidesz és a szélsőjobb sikerén, teljesen felesleges volt a pályát ennyire lejtősre alakítania a kormánynak, ezek nélkül is élvezik a többség támogatását.

Ez a gondolat a választások óta nagyon felerősödött. Se szeri, se száma azoknak az írásoknak, vagy kommentároknak, amik megállapítják, hogy, amit kormányzás címén az utóbbi négy évben látunk az semmi más, mint a valódi népakarat kifejeződése. Azt hiszem elég sokunkon eluralkodott ez a gondolat, azonban az én gondolkodásom olyan, hogy amikor valami nagyon biztosnak és egyértelműnek látszik, akkor azonnal megjelenik bennem egy ellenállás vagy óvatosság és elkezdem az ellenkezőjét is építeni magamban. Idegesítő tulajdonság ez, mert sosincs magabiztosság, de azt hiszem az ókori görög értelemben vett szkepticizmus nagyon jellemző rám.

Szóval miközben én is azt gondolom ma már, hogy ez nem egy ellopott és megvezetett ország, amit ördögi kommunikációval és hatalmi intrikákkal egy szűk kisebbség terelt az orbáni útra, az elszörnyülködés mellett van bennem egy ellenállás is, hogy valami itt nem stimmel. Ez az ellenállás elsősorban a saját élményeimből táplálkozik. Éppen 18 éves voltam a rendszerváltáskor, gyerek és tizenéves fejjel benne éltem a kádári Magyarországban. Eltelt velem is az a húsz év, amit 1990 óta futottunk és 2006 óta én is kerek pupillákkal meredek mindarra, amit magam körül látok. (én nem 2010-ben, hanem 2006-ban veszítettem el a talajt. A TV székház ostrománál éreztem meg először, hogy valami megváltozott ebben az országban.)

Szóval az ellenállás bennem onnan jön, hogy lehet mindent mondani népakaratról, de én tulajdonképpen azt élem meg, hogy nem ismerek rá a saját hazámra.

Visszatérve az örmény kutatásra, a szerzők bevezetőjükben hosszan fejtegetik az értékek, hiedelmek, a történelmi és személyes tapasztalatok, a kultúra egymásra hatását, és amikor arra keresik a választ, hogy valójában mik mozgatják az örmény emberek (nem) cselekvését, akkor hangsúlyozzák, hogy ez nem egy ok-okozati viszony (ilyen értékeket vallok tehát ezeknek megfelelően cselekszem), hanem sokkal inkább sokdimenziós mátrix, amiben az egyes elemek (beleértve az értékeket is) egymásra hatva alakulnak.

Nézzük meg mit talált ez a kutatás az örmény társadalomban, és habár minden párhuzam, ahogy minden általánosítás is, sántít, szerintem a Magyarországra vonatkozó esetleges tanulságokat, majd mindenki le tudja vonni magának.

Az örmények alapértékeit vizsgálva a kutatók azt találták, hogy a legfontosabb vonatkoztatási pontokat az örmények számára a család, illetve a szűk közösség jelenti. Sokkal erősebb a közösségnek való megfelelés ereje, mint az egyéni érvényesülés vonzása, olyannyira, hogy még az esetleges sikeres kiemelkedés is valamifajta ősbűnnek számít, amennyiben az a szűkebb környezet, a család és a közösség értékeinek, szokásainak és rendjének elhagyásával jár. Emellett igen erős a sorsban, szerencsében, egyfajta eleve elrendeltetésben való hit, az egyéni erőfeszítések kifejezetten negatív köntösben jelennek meg, hiábavaló, sőt kártékony próbálkozások, azokra úgy tekintenek mint a közösséget romboló elhajlások.

Lehetne ezt úgy interpretálni, hogy ez maga a konzervatív mennyország. Az erős hit és a család. Az összetartó közösség, az együtt sírunk, együtt nevetünk világa, ahol nincs önző egyénieskedés és önkiteljesedés, mindenkinek megvan a maga helye a közösség harmóniájában, amit megbontani nem helyes cselekedet.

A könyv szerzői azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy Örményországban nem a család és a hit ilyen erős, hanem minden más ilyen gyenge. A család nem valami erős nagy építmény alapköve, hanem nincs egyáltalán építmény, a család és a helyi közösség az egyetlen, utolsó mentsvár, az egzisztenciális és identitásbéli biztonság egyetlen menedéke, és ennélfogva egyúttal börtön is. Minden, ami a családi rendszeren kívül van, az mély válságban van, annak legmarkánsabb eleme a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Amikor a jogrendszerről, üzleti környezetről, politikai aktivitásról, úgynevezett közügyekről, az emberek egymásba vetett bizalmáról van szó, akkor egyértelműen az derül ki, hogy ezek a rendszerek végtelenül fertőzöttek, a hétköznapi ember számára közvetlenül nem megélhető és nem valódi szintek.

Külön tanulságos volt számomra a jogrendszerről, a jog, jogállamiság szerepéről szóló fejezetrész. Mivel különböző pszichiátriai szolgáltatások létrehozásán dolgozom immár évek óta Örményországban, már az elejétől fogva feltűnt, hogy a területen manapság jellemző erős emberi jogi, betegjogi szemlélet nem tud érvényesülni. Nem csak egyszerűen nem hatnak a jogi, emberi jogi érvek, hanem egyenesen irritálóak a helyi szereplők számára. Beletelt egy időbe míg rájöttem, hogy ennek az az oka, hogy a jog annak ellenére, hogy írott alkotmánya és jogrendszere van ezeknek az országoknak, egyszerűen nem létezik abban az értelemben, ahogy mondjuk az amerikaiak szeretnek hivatkozni alkotmányos jogaikra. Az már az érem egy másik oldala, hogy manapság a jogvédő szervezetek tevékenysége is kimerül sokszor annyiban, hogy 3-4 kulcsmondatot mantrázva, a helyi kulturális és társadalmi viszonyokra érzéketlenül importálni akarnak nyugati rendszereket, amik így ugyanolyan erőszakosnak hatnak, mint bármilyen más „megszálló” hatalom a korábbi történelemben.

A jog, csakúgy mint mondjuk a pénz, tulajdonképpen absztrakció. Ahhoz, hogy létező dologként legyen jelen az emberek életében, ahhoz egy nagyon erős közös megegyezés kell, aminek erős lábakon kell állnia a társadalom minden szintjén. Emlékszem mekkorát futott az interneten annak a szerencsétlen magyar juhásznak a története, aki két 54.000 Ft-os bankjegyért cserébe eladta három birkáját. Röhögött rajta mindenki, mert ma már úgy tűnik az a közmegegyezés, hogy egy számjegyet nyomtatunk egy papírdarabra, és annak címleteit, értékét előre rögzítetten elfogadjuk, az milliók számára világos és elfogadott. Nagy civilizációs teljesítmény ez, én sokszor rácsodálkozom.

De a jog, és különösen az olyan finom, puha jogok, mint az emberi jogok, még messze nem tartanak ezen az elfogadottsági szinten. Akkor sem, ha részei a jogrendszernek. Emberek úgy viszonyulnak saját jogaikhoz, ahogy az első kínai paraszt állhatott a piacon a X. század környékén amikor először történt meg vele, hogy a rizsért, amit eladott egy papírdarabot kapott. Halott már róla, mégis azt látva, hogy körülötte mindenki árut cserél vagy érmét használ, hát nehéz elhinni, hogy ezzel lehet is kezdeni valamit.

A jog kapcsán az örmény tanulmány szerzői arra hívják fel a figyelmet, hogy mivel a rendszer alapeleme a bizonytalanság és annak tudatos fenntartása, a jogrendszer paradox módon inkább ezt szolgálja, miközben éppen az ellenkezőjét kellene, hogy tegye. A jogalkotás a despota állam kezében van, de az nem az állampolgáriság, a mindenkire vonatkozó jogegyenlőség megtestesítője, amit a független igazságszolgáltatás hivatott biztosítani, hanem éppenséggel a bizonytalanság fenntartásának, ezen keresztül az elnyomásnak az eszköze. Amikor a jogszabályok a hatalom birtokosai által szabadon, igény szerint, névre szólóan akár, megváltoztathatóak, illetve szabadon értelmezhetőek, akkor habár rövid távon talán hasznot hoz ez az aktuális kormánynak, hosszabb távon azonban hihetetlen civilizációs károkat. A jog ilyen formában való megerőszakolása egy atombombánál is hatékonyabban repít vissza egy országot a középkorba. Pontosan ez történt Örményországban és ez történik napjainkban Magyarországon. A nagyon „elfoglalt”, a szabályokat folyamatosan változtató országgyűlés nem a demokrácia győzelmét, hanem éppen ellenkezőleg a jogrendszer aláásását jelenti.

Márpedig ha sem üzleti, sem polgárjogi, sem politikai értelemben nem lehet számítani egy stabil jogrendszerre, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek a bizalom utolsó létező körébe, a család és kisközösség körébe vonulnak vissza. Erre azért is szükségük van, mert kiszámítható külső szabályok híján, a konformitás lesz a túlélés záloga. Egymást kell figyelniük, egymás cselekvését, „jogértelmezését”, viselkedését figyelik az emberek. A kutatók által készített interjúkból kirajzolódik, hogy mind az üzletvitelben, mind pedig a mindennapi életben párhuzamosan létezik egymás mellett az írott szabályok és íratlan megállapodások, szokások szinte kibogozhatatlan, sokszor egymásnak ellentmondó kombinációja, amiben az egyetlen eligazodást a közvetlen környezet valódi cselekvése adja. Olyan ez, mint amikor járókelők egy csoportja álldogál már egy ideje a gyalogátkelő piros lámpájánál, azonban autó nem jön sehonnan. Az írott szabály egyértelmű, nem lehet átmenni. Az íratlan az, hogy ha nincs veszély csak a balekok állnak ott, főleg ha még az eső is esik mondjuk. A valós cselekvés nagyban fog attól függni, hogyan cselekszenek a többiek.

A másik fontos dimenzió, amit a tanulmány szerzői kiemelnek, a nyilvánvalóan érzékelhető és következmények nélküli társadalmi igazságtalanság. Ide egyszerre tartoznak a hihetetlen jövedelmi egyenlőtlenségek, a politikai elit pofátlan kiváltságai és megint a jogrendszer azon sajátossága, hogy az alól sokszor minden takargatás nélkül egyesek kihúzhatják magukat, míg másokra többszörös elemi erővel csap le. Ez még inkább erősíti a bizonytalanságot, a jövő kiszámíthatatlanná válik, az egyéni erőfeszítések (megfeszített munka mondjuk egy sikeres vállalkozás építésére) hiábavalóvá, sőt kifejezetten veszélyessé válnak, hiszen magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy az ember a hatalom (vagy annak helyi letéteményesei) látómezőjébe kerül. A túlélés záloga tehát a láthatatlanság, a szűk körön kívül mindenki felé nagy a bizalmatlanság, hiszen nem működnek azok a szabályzó viszonyok, amin keresztül biztonsággal érintkezni lehetne a külvilággal. Az egyének számára ilyenformán megszűnik a perspektíva, az idő. Az emberek tömegei máról holnapra élnek. Az ilyen környezet nem fejlődésre, előrelépésre inspirál, hanem a meglévő kevés megtartására. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, hogy egy esetleges változás mit hoz, ezért a legnagyobb veszély éppen maga a változás. Az attól való félelem, hogy a jelenlegi rendszernél még rosszabb jöhet, tartja hatalmon a bebetonozódott jelenlegi politikai elitet.  

Az egyén jóléte szorosan összefügg családja jólétével és természetesen megvan a vágy, hogy mindkettő emelkedjen. Egy biztonsági játékot játszva azonban a jólét növelésének eszköze nem a bátor vállalkozás, hanem a patrónusok szerzése és a rajtuk keresztül történő kijárás. Ezek a patrónusok általában a helyi kiváltságos (politikai vagy gazdasági – legtöbb esetben ez ugyanaz) réteg képviselőiből kerülnek ki. Megbízható egészségügyi rendszer hiányában, ismerni kell egy „jó dokit”, szociális támogatás, álláslehetőség, lakáskiutalás, kedvezményes nyaralás, vagy éppen a tudatosan betarthatatlannak alkotott szabályok kijátszása alóli felmentés mind mind a helyi potentátok jó vagy rosszindulatától függ.

Ez az érvényesülési mód igen erős tartóköve a rendszernek, hiszen az előrejutás, az apró vagy nem is olyan apró előnyök egész tárházát biztosítják, azonban szinte azonnal meg is szűnnek, amint bárki a családból, szűkebb közösségből a hatalomnak nem tetsző irányba mozdulna. Ettől válik igen erőssé a konformitás elvárása. Egy jól kiépített rendszerben mint az örmény, már nincs szükség a nyílt erőszakra. A család, a közösség maga szabályozza le a bármilyen módon nonkonform viselkedést. Pontosan úgy, ahogy a sajtó, vagy az igazságszolgáltatás. Jól példázza ezt az is, hogy egy állami egyetem keretei között ez a kutatás minden gond nélkül megjelenhetett egy könyv formájában. Svájci támogatással persze.

A kutatás két csoportban talált érdemi törekvést a kitörésre. A városi fiatalság körében, és különösen a városban élő fiatal nők körében. Ők adják annak a kevés, de kétségtelenül létező civil kezdeményezésnek a magvát, akik változásokat akarnak az országban. A lázadás, ellenállás leggyakoribb eszköze ugyanakkor a kivándorlás. Ezt semmilyen módon nem korlátozza a hatalom, sőt, gazdasági értelemben nagyban épít a diaszpóra hazautalásaira. Az elégedetlenség hatalmas az országban. Amit jól mutat a napjainkban is zajló elvándorlás. Növekszik a civil aktivitás is, minden új generáció egy kicsit előrébb jut, nagyon nagy a hatása a kényszerből (pl. Szíriából) vagy önként (az USA-ból, Franciaországból) hosszabb rövidebb időre hazatérő kivándoroltaknak. Azonban a tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy ezek még 20 évvel a Szovjetunió összeomlása után sem érték el azt a szintet, hogy érdemben tudjanak változtatni a viszonyokon. Érdekes megfigyelni, hogy – talán mert az otthon maradottaknak nem akarnak ártani – a diaszpóra is előszeretettel támogat kulturális, szociális projekteket, vagy adakoznak földrengések után, de nincs egy erős külső ellenzék, ami nyíltan nekimenne a politikai elitnek. Márpedig ez lehet(ne) az egyik kitörési pont.

Az a tény tehát, hogy az örmények többsége, bezárkózó, biztonsági játékos, a legmagasabb elvárásokkal a konformitás iránt nem az alapértékeikből fakad, ami aztán értelemszerűen hatalomra juttatta a maga politikai reprezentációját. Reakció ez inkább egy több évszázados hatalmi berendezkedésre, ami különböző felállásban ugyan, de nagyon régóta jellemző a régióban. Más jellegű történelmi és személyes tapasztalatok híján, ezek a tapasztalatok rögzültek hiedelmekké, az életben eligazodást nyújtó értékek is ezek mentén alakultak.

A tanulmány annyiban optimista, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy itt nem egy eleve adott, már-már genetikai adottságnak tekinthető felállásról van szó. Ezek a viszonyok igenis megváltoztathatóak, új, más tapasztalatok mentén. Annyiban azonban egyáltalán nem optimista, hogy leírják mi van, látják a progressziót, azonban annak üteme kétségbeejtően lassú. Generációk mehetnek rá, míg végre lesz áttörés, változás.