Bezárás
Annyit

Civil deficit

A CÖF nevű formáció civilekről szóló kifakadását olvasva immár sokadszorra visszatérően megfogalmazódott bennem, hogy komoly gondom van a hazai civil szervezetekkel és úgy általában ennek a szónak a jelentésével, illetve inkább jelentés nélküliségével.

Nem pusztán arról akarok írni, hogy mi a baj a CÖF-fel, és miért kamu az egész. Az úgynevezett demokratikus oldal civil szervezetei is komoly legitimációs problémával küzdenek. 

0789206560


Habár a civil egy meglehetősen sokdimenziós fogalom, lehet így is, úgyis definiálni, én itt most két, számomra fontos dimenziót emelnék ki, és azt, hogy ezekben a dimenziókban (egyikben, vagy másikban, vagy mindkettőben) komoly gondok vannak:

1. Az államtól való függetlenség

2. Valamiféle legitimáló tagság, társadalmi bázis, összeköttetés azokkal, akiket ezek a szervezetek sokszor harsányan képviselnek

Helyi kis közösségeket látok civilként. Baráti társaságok, kisközösségek, maguknak, a maguk szintjén egész jó dolgokat csinálnak. Néptánctól, a grundon focizáson keresztül a vasútmodellezésig. Ezek igazi alulról szerveződő civil kezdeményezések, ezen a szinten létezik hiteles civilség Magyarországon. Az ennél összetettebb, több embert, átfogóbb kérdéseket megcélzó civil aktivitással van gond.

Az állami civil szféra

Egészen a legutóbbi időkig voltak itt ún. közalapítványok. Az állam civil szervezetei. Én ezt a fogalmat sosem értettem. Olyan mintha azt mondanánk a fekete fehérje. Persze jin és jang, egy kis dinamikus mini-világegyetem. Kicsit szabadabb gyeplőre engedve, de azért állami irányítás alatt tartva bizonyos tevékenységeket. A közalapítványosdi, a közigazgatás outsourcingja volt, költségvetési trükközés, vagy éppen minisztériumon belüli hatalmi harcok eredménye. A jelenség ma is létezik, csak más címkét kapott. Egy közalapítvány annyira volt civil, hogy semennyire. Amit az állam irányít az nem civil.

Én ennél is tovább megyek azonban, véleményem szerint azok sem igazi civil szervezetek, amelyek valamiféle szakfeladatot átvállalnak az államtól, azzal mintegy kiszerződve állami pénzekből működnek. Ilyen rengeteg alapítványi iskola, szociális vagy egészségügyi szolgáltatás. Semmi bajom ezekkel a szerveződésekkel, magam is vezettem egy ilyen alapítványt 12 évig pszichiátriai területen. Szakemberek csinálnak szakmai munkát, ami a hazai körülmények között sokáig magasabb színvonalú tudott lenni a látványosan alul teljesítő állami szolgáltatásoknál. A Skandináv országokban – ahol az állami szolgáltatások értékelhető teljesítményt tudnak nyújtani – egészen a legutóbbi időkig, nem is nagyon engedtek civil szervezeteket közfeladatok közelébe. Ha az állam magas adókat szed, akkor szolgáltatni is legyen képes. Amikor Ausztráliában voltam vendégoktatóként, akkor azzal szembesültem, hogy ott az állami szolgáltatások a jobbak, ott lehet több pénzt keresni, az a menő hely, míg nálunk ez pont fordítva van. Számomra ennek az az üzenete, hogy nálunk az állam nagyon nincs a helyén, és bizonyos értelemben bölcs döntés volt a szolgáltatások egy jó részét civilekre bízni (ellátási vagy ún. közfeladat átvállalási szerződéseken keresztül). Ám ezzel egyúttal ezeknek a szervezeteknek a civilségét is felszámolta az állam.

Mert habár számos funkciója lehet egy civil szervezetnek, az számos motiváció mentén létrejöhet, a fő meghatározója mégiscsak az államtól való függetlenség, és ha ez sérül, akkor minden más sérül. Tavalyelőtt ősszel Prágában cseh kollégákkal beszélgettem egy civil szervezet irodájában és ők arról számoltak be, hogy ezt az ellentmondást felismerve Csehországban azt tervezik, hogy különbséget fognak tenni az állam beszállítójaként működő szerződéses szolgáltatók és az államtól valóban független civil szervezetek között. Hogy aztán megvalósították-e ezt azt nem tudom, mindenesetre én teljesen egyetértek vele. Mindkét formáció legitim, de szerintem tartsuk meg a civil kifejezést a civil szervezeteknek.

Az állami finanszírozású érdekvédelem megint egy vicc kategória. Az a kecskére a káposztát esete. Márpedig létezik, a költségvetésben ma is sok százmillió forint megy ki különböző civilnek mondott szervezetek részére, érdekvédelmi feladataik ellátására. Az ugye egy régi kommunista találmány, hogy a szakszervezet összeolvad az állammal, hiszen most már együtt, vállvetve a munkásosztályért. Ennek mintájára jöhettek létre az állami finanszírozású érdekvédelmi szervezetek, amik egyébként néha tényleg látványos tevékenységet folytatnak. No nem akkor, amikor a nevükben szereplő csoport érdekei sérülnek, hanem amikor úgy tűnik az állami finanszírozás csökkenni fog vagy elapad. Én a fogyatékos emberek érdekvédelmi szervezeteit ismerem közelebbről, és van olyan, amelyiknek százezres nagyságrendű taglétszáma van. Ha nekem lenne százezer tagom és kéne döntenem, hogy a tagjaimtól kérek évente egy ezrest vagy az államtól évente 100 milliót, én akkor is az előbbi mellett döntenék, ha a tagságom nagyrésze havi 27.000 forintos rokkantnyugdíjból él. A hazai fogyatékos érdekvédelmi szervezetek többsége valami oknál fogva rendre a második megoldást választja.

Itt kezdődnek a bajok…

Az érdekeltek nélküli érdekvédelem

Számos jogvédő, feltáró, a nyilvánosságot és a demokratikus értékeket védő szervezet nagyon következetesen deklarálja, hogy állami forrást akkor sem fogad el, ha éppen az adott témában nincs vitája az állammal. Ez egy igen gerinces, tiszteletre méltó álláspont. Azonban ha az ilyen szervezeteket közelebbről megnézzük akkor sok esetben kiderül, hogy habár az államtól nem függnek, de valójában 1-2 nemzetközi szervezet tartja el őket. Amellett, hogy menedzselési szempontból ezt a magam részéről életveszélyesnek tartom, őszintén felmerül a kérdés:

“Csak az EU, a norvég kormány vagy Soros György aggódik a demokratikus értékekért, a kisebbségek helyzetéért vagy mondjuk a fogyatékosokért Magyarországon annyira, hogy érdemben is tegyen érte?”

Egészséges, életképes-e az a fajta jog és érdekvédelem, aminek finanszírozásából, működtetéséből nem veszik ki a részüket azok, akiknek a jogait és érdekeit védik, hanem kintről jön egy nagybácsi? Szerintem nem. Itt is van egy ordító deficit.

Felvet ez ugyanis egy fontos legitimitási kérdést. Ha senkinek nem fontosak az ilyen demokratikus jogvédő szervezetek által képviselt ügyek, azok közül, akiket ezek személyesen is érintenek (a magyar állampolgárokra gondolok), akkor legitimnek tekinthető-e nemzetközi szervezetek részéről, hogy ők meg éppenséggel ilyen irányba terelnék a magyar eseményeket?

Az utolsó lennék, aki a putyini mintára szerveződő civil szervezetekkel szembeni fellépést legitimálja, de e tekintetben a külföldi ügynököző magyar kormánynak van valami igazságmagva. Hiányzik egy nagyon fontos láb. A tagság, a bázis, az érintettek, a megbízók és felhatalmazók, a részvétellel, pénzzel, vajas kenyérrel bármivel csatlakozók, a lakosság. 

Persze hiányzik ez a láb jobboldalon is. A CÖF attól kamu, mert költségvetését nem a Békemenet résztvevői adták össze. De ha a CÖF ettől kamu, akkor az felveti azt is, hogy a nyugati alapokból finanszírozott demokratikus szervezetek is kamuk. Az egyházakat a hívek tartják el? Hollandiában igen. Magyarországon nincs szükség hívőkre az erős egyházhoz. Mindkét oldalon órási a civil deficit. Mindenki tömegeket, érdekelteket hazudik a maga háta mögé, rájuk hivatkozik, velük példálózik, de valójában én sehol nem látom őket.