Észtországba mentem, majd jövök…I.

Tavaly szeptemberben érkeztem Észtországba, hogy egy évet töltsek el a Tallinni Egyetemen vendégoktatóként. Számomra múlt héten ért véget az oktatás, a nyári egyetem két kurzusával, most augusztus közepéig szabadságon leszek. Lejár az egy év…. azonban nem megyek haza. Megpályáztam és megnyertem egy megüresedett oktatói állást, 2014 szeptemberétől a Tallinni Egyetem főállású oktatója leszek.

estoniaaaa

Most, hogy egy kicsit több időm van, összefoglalom az élményeimet. Három külön bejegyzést készítettem. Az első rólam szól. Az elmenésről, maradásról, visszamenésről. A saját identitásomról és arról, miképpen küzdök, hogy a magam számára az maradjak, akinek tartom magam.

2013 szeptemberéig Magyarországon éltem. 1991 december 16-án léptem be életem első munkahelyére Tatabányán, s habár később sokat utaztam, soha nem laktam máshol. Munkával töltött életemből majd 23 évet (az egy fél emberöltő) Magyarországon dolgoztam, oda fizettem az adómat és jobbára ott költöttem el a megkeresett pénzemet. Magyar állampolgár vagyok, de már észt személyi igazolványom van, észt lakcímem és észt jogosítványom. Magyarnak tartom magam. A nagyapám apja szerb dunai hajós volt, akit az első világháború kitörésekor letartóztattak és deportáltak a magyar hatóságok. Itt ragadt, magyar lányt vett feleségül, aki hat gyereket szült neki. Mind csak magyarul tanult meg. Az én feleségem szingapúri. 6 éve éltünk együtt Magyarországon. A most kétéves kislányom szélsebesen tanul angolul, magyarul, észtül és kínaiul. Ahogy ezeket a sorokat gépelem, éppen idehozott nekem egy csomag kekszet, hogy bontsam ki neki. Három nyelven köszönte meg (thank you, aitäh, köszönöm). Ő magyar és szingapúri kettős állampolgár.  A magyarságát (ahogy az enyémet sem) nem veheti el senki. Azt a nyelvében, a tőlem kapott mesékben, a már most két villával begyűrt túrós tésztában és remélhetőleg saját identitásában őrzi majd meg. És ehhez senkitől nem kell engedélyt kérnie, még akkor sem, ha manapság ezrek és tízezrek gondolják azt otthon, hogy kezükben a magyarométer, aminek rovásírással felvésett kijelzőjén a hazaszeretettel összetévesztett pökhendi ostobaság a mértékegység. Én nem az ő mércéjükkel mérem az én magyarságomat.

És habár úgy érzem nem tartozom senkinek elszámolással, magyarázattal nemzeti hovatartozásomat és hazaszeretetemet illetően, leírom mit gondolok erről a témáról. Legfőképpen azért írom le, mert, amit erről gondolok azt nagyon ritkán szoktam más tollából olvasni manapság. Talán mert más nincs így vele. De éppen ez a lényeg, mindenki más módon magyar, azt nekem nem Semjén Zsolt mondja meg, hogy én miképpen vagyok az.

Számomra az én magyarságom olyan, mint a kémiában a szabad vegyérték. Igazi életre akkor kell, amikor interakcióba kerül valami mással. Megtermékenyíti és egyben azonnal meg is változtatja azt. Nincs olyan emberi kapcsolat, amiben én nem-magyarként tudok részt venni, én nem tudok nem magyar lenni. A mód, ahogy gondolkodom, a dolgok, amiket átéltem, tapasztaltam, tanultam, a logika, ami mentén szavakba öntöm a világot az akkor is magyar, ha térdig érő japán zászlóban járnám a utcát. Én ez vagyok, ezt tudom nyújtani a világnak, és bárki aki velem kapcsolatba kerül, csak ehhez tud kapcsolódni. De a lényeg a kapcsolódás, nem tud a magyarságom kiteljesedni akkor, ha ez a kultúra, nyelv és gondolkodásmód, nem kel életre egy kapcsolatban. E tekintetben a magyarság nem egy statikus és főleg nem egy zárt valami, amit egymásnak egymásról alkotunk és magunknak őrizgetünk, hanem egy dinamikusan változó jelenség, ami leginkább akkor kel életre, ha valami mással találkozik.

A nyelv kapcsán évtizedek óta bántja a fülemet az a mondat, amikor erdélyi magyarok mintegy magukat lesajnálva arra a kérdésre, hogy milyen nyelveket beszélnek így válaszolnak:

– Á, csak románul. Mármint a magyaron kívül..

Értem én, hogy úgy értik, hogy egy nagy világnyelv azért jól jönne, de egyszerre úgy is értik, hogy amit tudnak az nem érték. Pedig akikben ez a két nyelv és az együtt élés okán a kultúra is valamilyen szinten együtt jelen van, az egy szűk talán másfél milliós kisebbsége ennek a világnak. Senki más nem tudja, érzi, látja, hallja azt, amit ők. Azért fantasztikus magyarnak lenni, mert tudunk adni valamit a világnak, amit más nem. És ugyanezért fantasztikus románnak is lenni, meg spanyolnak. És remélem fantasztikus lesz a kislányomnak is ha felnő, hogy ő magában hordozza nagyon különböző kultúrák találkozását.

DSC00107-001

Számomra a világ igazán az eltelt 6-7 évben nyílt ki. 30 éves voltam, amikor megtanultam angolul, előtte gyerekkorom óta németül és oroszul tanultam. 35 éves voltam, amikor megismertem a feleségem, aki behozott valami olyan kultúrát az életembe, amitől egyrészt minden életre kelt, másrészt nagyon sok minden avítt, fárasztó, idegesítő lett. Megtanultam vele azt, hogy ami nekem természetes, az másnak nem az. Azt is megtanultam, hogy nem ott és nem abban vagyunk hihetetlenül érdekesek és különlegesek, amiben hisszük. Szingapúr nagyon messze van. Ott minden idegen, ami nekünk ismerős, és semminek nincs jelentése, amin mi itt ölre megyünk. Egy számomra korábban nem ismert nemzetközi közegbe kerültem, amiben mindenki jött valahonnan, mindenki hozott valamit, és ahol ettől függetlenül mindenkinek le kellett tennie valamit az asztalra. Én is úgy kezdtem, ahogy a magyarok többsége kezdi. Nem látunk ki a fejünkből, be vagyunk zárva a magunk viszonyai közé. Ma már elég ügyesen kikerülöm az ilyen jeleneteket, egyszerűen felállok és arrébb megyek, de sokáig csak kínosan feszengő érzés volt az, amikor egy ilyen nemzetközi közegben véletlenül valamelyik olyan honfitársammal találtam magam szemben, aki abból a világból jött, ami otthon a főáram. Amikor kimerül a beszélgetéshez való hozzájárulás abban, hogy minket a tatár, a török, az osztrák, a német az orosz és mégis világhírű konyhánk van, itt a legszebbek a lányok, mi találtuk fel ezt meg azt, és a románok még ott se voltak, tehát légyszíves ne mondd azt, hogy Transylvania, mert az Erdély…

Annyira kínos pillanatok ezek. És nem azért mert ne lenne egyik másik állítás igaz. Hihetetlen értékei vannak a magyar kultúrának. De mégis, mit lehet ezzel kezdeni, mit lehet erre reagálni kínaiként, indiaiként, malájként, amerikaiként vagy ausztrálként ülve egy asztal körül? Hümmögve, zavartan megszakad a beszélgetés, ha értelmes emberekkel vagy együtt. Nem fog rálicitálni, ha meg átadja magát a ki nem mondott elvárásnak, hogy minket nagyon nagyon sajnálni kell a hányattatott sors miatt, hát meg fogjuk kapni. Én nem így akarok magyar lenni! Ahhoz hogy valami más mondanivalóm is legyen magyarként a világ másik végén egy attól teljesen más magyarság képet kellett felépítenem magamban, mint ami megállíthatatlanul és hörögve, agresszíven hömpölyög otthon. Ezzel nem lehet ugyanis csatlakozni senkihez és semmihez, ez nem olyasmi, ami előrébb visz, ez nem épít semmit, és nagyon hamisan úgy tesz, mintha itt valami értéket képviselnénk és őriznénk, pedig valójában csak arra volt jó az egész, hogy mindenki más rosszul érezze magát az asztalnál. Ezért dühít annyira, amikor hazug módon Szingapúrra hivatkozik a miniszterelnök vagy a sleppje. Semmi de semmi olyat nem mondanak, ami bármit hozzátenne azokhoz a beszélgetésekhez, ami egy szingapúri asztal körül zajlik. És ha ők nem teszik, hát nekünk magunknak, kell valami újat mondani.

3777708857_82a62d9596_b

Romániára visszatérve. Kolozsváron nagyon sokszor jártam, sok emlékem van, mégis a legmeghatározóbb az, amikor pár éve feleségemmel és egy szingapúri barátunkkal körbejártuk Erdélyt. Kolozsvár főterén éppen valami vásár volt és két eladólány beszélgetett magukba felejtkezve románul. Amikor feleségem hozzájuk lépett, az egyikőjük azonnal angolul szólt hozzá, lévén egy ázsiai nő állt előtte. De ő magyarul válaszolt, mert addigra már elég sok szót felszedett és az eladólány abban a pillanatban magyarra váltott. Ha van értéke Erdélynek hát ez nagyon az. Nem átok a románokkal, szászokkal, magyarokkal való együttélés, hanem áldás. Más kultúrákat (például történetesen a szingapúrit) éppen a nagyon különböző népek együtt élése tett gazdaggá és sikeressé. Mifelénk ez sehogy nem akar összejönni…

Az eltelt 9 évben budapesti egyetemi munkám mellett rendszeresen jártam különböző kelet-európai és poszt-szovjet országokban. Majd egy évig dolgoztam Zágrábban, rendszeresen jártam Romániába, Csehországba, Koszovóba, Bulgáriába, majd megbízást kaptam, hogy vegyek részt Örményországban, Kirgizisztánban és Kazahsztánban fejlesztési programokban. Örményországban harmadik éve dolgozom és alig egy hónapja írtam alá egy kazah szerződést az ottani pszichiátriai szolgáltatások megreformálásában való részvételről. Ez az én szakterületem. Bárhova megyek én a dolgok fonákját látom.

Ahonnan én nézem, onnan sok kelet-európai és poszt-szovjet ország egy reménytelen fekete lyuknak tűnik. Ennek a sötétségnek most az egyik élharcosa Magyarország, de nem kell félteni Örményországot, a közép-ázsiai térség sajátos demokráciáit, és Romániától, Szlovákián keresztül a lengyel Kaczynski testvérekig már sokan megmutatták milyen erők tombolnak ebben a térségben. Sokáig nekem úgy tűnt, hogy ez egyszerűen reménytelen. Hogy ez a térség képtelen kilépni a sérelmek és viszont sérelmek, az önsajnálat és a valós teljesítményre való képtelenség mellett a mások örökös hibáztatása jelentette ördögi körből.

Egy észt film kritikája kapcsán egy ausztrál blogon találtam ezt az elejtett megjegyzést a kelet-európaiakról:

“Grumpy, cranky, dowdy, morose looking Eastern European.”

Szép egy tükör, de mivel magam is egy mogorva, házsártos, slampos, rosszul öltözött kelet-európai lennék, nagyon nagyon érdekelt az, hogy van-e ebből kiút? Vagy mi most örökre erre a nem túl vonzó szerepre vagyunk ítélve?

Így találtam Észtországra, és a harmadik-negyedik látogatás után, úgy éreztem, hogy nagyon szeretnék idejönni ellesni valamit, mert itt valamit nagyon másképpen csinálnak. Ma én (Szlovénia mellett) Észtországot tartom annak a poszt-kommunista országnak, aminek a miénkhez hasonló hányatott sorsa ellenére nem csak egyre mélyebb múltja, hanem jövője is van. Azért akartam idejönni, mert részleteiben látni akartam, mi ennek a titka.

Alig két hónapja a finnországi Espoo-ban jártam, ahol finn egyetemi kollégák megkérdezték, miért nem oda mentem. Ha már eljöttem otthonról már csak 80 km-rel kellett volna arrébb menni. Én azonban tudatosan Észtországba akartam jönni. Nem a készbe beleülni, hanem tenni valamit ott, ahol még sok a tennivaló, de ahol van értelme. És ott lenni otthon, ahol egyébként tényleg nagyon ismerős minden, mert nem csak az a pár száz szó köt össze minket, hanem egy nagyon hasonlóan hányatott tipikus kelet-európai lét. Grumpy, cranky, dowdy and morose…

Egy tanévnyi itt tartózkodás után már tudom, hogy fognak még ausztrál blogok egészen más jelzőkkel is írni erről az országról. És egy szép napon talán Magyarországról is. Az elkövetkező két bejegyzést annak szánom, hogy először a számok és adatok nyelvén, majd a személyes, igen szubjektív élményeimen keresztül leírjam, hogy egyáltalán nem reménytelen a kelet-európai lét, de ehhez be kell fejeznünk azt a mindenkivel acsarkodó köldöknézést, amibe bezártuk magunkat.

  • fullaccount

    Okos írás. Vajon ebből ered a panasz”kultúránk” is? Ebben különbözünk akkor más káeurópai népektől?

    • Zsoolt

      Nem, a panaszkultúra általános jelenség Kelet-Európában.

    • István Hornyák

      Nemrégiben hallgattam egy nyelvész előadását arról, hogy a szavainkkal igazából nem is annyira panaszkodunk, hanem mi a jót természetesnek vesszük, így arra nincs is annyi szavunk. (mint ahogy a “van” létigét sem tesszük oda mindenhová, mert természetes hogy van)
      Példának hozta az okos-butát és amíg az okosnak magyarul tudott 5-6 szinonímáját, addig a negatívból sorolt 96ot! :)
      Ez talán más megvilágításba helyezi a “panaszkodásunkat”.

  • WinstonSmith

    A tipikus káeurópai léthelyzetnek egyetlen pozitív eleme van, az, hogy kiváló abszurd irodalmi műveket lehet olvasni. Más nincs.

    • Zsiráf Zoli

      Ezt kb. minden országról el lehet mondani, elég ha a rossz dolgokat teszed előtérbe, a jókat meg természetesnek veszed :)
      De a legjobb, hogyha tényleg jobban érzed magad máshol, könnyedén tudsz dobbantani :)

      • WinstonSmith

        Ezt biztos, hogy nekem írtad ?

        • Zsiráf Zoli

          Igen. Mindenhol lehet keseregni valamin :)

          • WinstonSmith

            Én nem keseregtem, hanem kiemeltem azt, ami számomra pozitívum. Káeurópai (nem közép-európai, vagy kelet-európai, hanem Káeurópai) léthelyzeten a történelmi sérelmeken való merengést, a nyugattal szembeni kisebbségi komplexust és sok egyebet értek.

  • Zsiráf Zoli

    Érdekes megközelítés. De attól, hogy pl. egyes ausztráloknak nem tetszik Mo., attól még sok szempontból komfortosabb/kellemesebb életkörülményeket biztosít, mint a mainstream által etalonnak tartott országok. Érdemi mentalitásbeli változásokra azért sem számítok Mo-n, mert akinek nem tetszik, amit itt kap, az könnyedén le tud lépni: nem kell harcolni a hatalommal, mint 89 előtt…

    A kölyök pont oroszul nem tanul?

  • Endre Haász

    Jó írás! Csak az a baj, hogy azok nem fogják elolvasni, akinek igazán szükséges lenne.

  • Béla Sári

    szeretném megkérdezni a szerzőt facebookon követhető e?
    ha igen milyen címen?

  • Jozsef Szaboki

    Nagyon jó írás. Hasonlóan érzem én is … aki elég régóta és elég távol került szülőföldjétől.
    “Minél messzebbről nézed, annál jobban látod!”

  • mr Thursday

    jó gondolatok, szépen artikulálva. Szomorú is lettem.

  • Szent-Királyi István

    osztom.. egyetértésem jeléül..

  • Dr Molnár István

    Teljesen tisztán látja a nemzet legjelentősebb problémáját…megosztom

  • Ágnes Czeglédi

    Pompás írás,tankönyvekbe való.Egy nagyon jó kifejezést ajándékozok a szerzőnek :”turáni kótyag “ez népünk diagnozisa. /Zolnai Béla irodalomtudóstól /