Nagyon komoly gondok vannak véleményem szerint Magyarországon a tudományos teljesítmény, annak mérése, a diplomák és publikációk világa körül. De még ennél is elgondolkodtatóbb a tudomány percpepciója a közvéleményben és a tudomány, illetve az ún. „tudósok” média általi interpretációja. Ez látszólag két különálló téma, de szerintem nagyon szorosan összefügg. Sőt van egy sajátos mechanizmus, ami táplál egy perverz és egyáltalán nem gyümölcsöző összefonódást.

A két egymást erősítő, egyenként is igen kártékony jelenség:

•  A hazai tudományos élet zártsága, a (tudományos) teljesítmény mérhetetlenségének mítosza, és

• a média döbbentes tájékozatlansága a tudomány világáról, működésmódjáról és ennek következményeképpen egy fals tudomány-kép létrehozása és életben tartása.

A bejegyzést két napjainkban megjelent újságcikkhez szeretném kötni. Az index hosszan tárgyalja „dr” Vargha Zoltán valamiféle gyógyító tevékenységét és előéletét, illetve tegnap jelent meg egy igen figyelemreméltó írás két magyar korrupció kutatóról, akik Magyarországon hiába próbálták közölni eredményeiket, végül az USA-ban jelent meg, ahol díjat is kapott.

Szóval van az a jelenség, hogy az RTL klubban és a hasonszőrű sajtóban (érdemi nyilvánosságot ezek a felületek teremtenek Magyarországon) egy olyan „tudós, szakember” folyamatos vendég, akinek semmiféle végzettsége nincs, és aki bemutatkozó videójában az MDF 2010-es képviselőjelöltjeinek kommunikációs színvonalán áll. Ezzel szemben az egész magyar társadalmat átható témát kutató két szakember írása hazai szaklapokban sem tudott megjelenni. Valami döbbenetes az, ahogy mi minden valódi teljesítményt és figyelemreméltó gondolatot szisztematikusan kirostálunk, ugyanakkor az egész ország egy nagy Vargha metodika lett.

Megszámlálhatatlan példát tudnék ezekre mondani. Szintén Dr…..Seszták Miklós parlamenti válasza a hatékonyságról mint viszonyszámról. Schmitt Pál gyakorlatilag teljes munkássága és életpályája. Matolcsy György simplicity performanszai. Vagy hogy saját élményt említsek, az a konferencia kerekasztal, ahol a családtámogatásokról szóló vitában a szakemberek által idézett számadatokra a kormányzat szakértője azzal tud válaszolni, hogy „lehet, hogy számadatok nem támasztják alá, amit mondok, de a magyar nők ezer éves tapasztalata igen.”

Komolyan elgondolkodtató az, hogy miképpen jutottunk ide?

Nekem visszatérő problémám, hogy szerintem a tudomány és a tudományos közlések világa egy kommunikációs vákuumban létezik.

Írtam egy bejegyzést pár hónapja egy 21 éves szingapúri hölgyről, aki amolyan helyi celebként néhány kijelentésével magára haragította az ottani közvéleményt. Erre ő egy videóüzenettel reagált, összefoglalva mi a gondja saját hazájával. Számomra az tűnt fel, hogy a hölgy 13 perces, kreatív eszközökkel felturbózott videója szinte pontosan ugyanazokat a kritikus gondolatokat tartalmazza, mint amit egy ismert szingapúri professzor könyvében olvastam 4 évvel ezelőtt. A professzor könyvét jó esetben pár ezer ember olvasta, a hölgy videója 1,7 milliós letöltésnél tart egy 5 milliós országban. A bejegyzésre kaptam néhány keresetlen megjegyzést magyar értelmiségiektől, ugyanis azt találtam mondani benne, hogy mi általában azt hisszük, hogy csináltuk valamit, ha Magyar Bálint kiad egy marhafasza szociológiai elemzést a Maffiaállamról, pedig valójában a munka még nincs elvégezve. Az üzenet nincs a célcsoporthoz eljuttatva.

A magyar tudományos közélet egyik komoly problémája, hogy az nem közélet, hanem bel-élet. Nagyon-nagyon kevés jön át abból, amit a magyar értelmiség „termel”, létrehoz. Rendkívül kényelmes az az értelmiségi szerep, amiben egy egyetemi állástól, doktori fokozattól már a kimondása pillanatában hasraesik az újságíró. Nagy rébuszokban szoktak felvezetni ha meghívnak valahova szerepelni, előadni, és mindig tudom, hogy valójában fingjuk nincs arról, mit csinálok. A sajtó és a közvélemény hihetetlenül keveset tud arról miképpen működik a tudomány világa és annak szereplői. Jól szemlélteti ezt az index fentebb idézett cikke, aminek szándéka a sarlatán orvos lelepzése, de akaratlanul a sajtó magát is leleplezi, amikor ilyen mondatokat ír, ráaádásul kiemelt részként:

A mondatból számomra egyértelmű a fogalomzavar, a cikk szerzője és a szerzőt felügyelő szerkesztője nincs tisztában azzal, hogy mi a különbség az orvos végzettség által nyújtott doktori cím és a tudományos doktori fokozat között. Ahogy az emberek többségének sincs fogalma erről. És itt nem azzal van a probléma, hogy azon a szinten nem tudják, ahogy az ember egy Vágó István vetélkedőben nagy mellénnyel vág ki teljesen értelmetlen, halott lexikális tudást. Az a nem-tudás van emögött a mondat mögött, ami arra a kérdésre adhatna választ:

Mi tesz valakit tudóssá, kutatóvá, egyetemi oktatóvá, professzorrá vagy akár értelmiségivé?

És mivel láthatóan fogalma nincs sem az embereknek sem újságíróknak, hogy mi zajlik egy egyetemen, egy kutatóintézetben, az akadémián, és milyen módon lehet (lenne érdemes) megítélni ezeket a címeket, embereket, nem csoda, hogy jó érzékkel egyik szélhámos adja a másik kezébe a kilincset. Néhány szófordulat, kézmozdulat, viselkedésjegy, orvosoknak fehér köpeny, tudósoknak könyvsor előtt adott interjú és már kész is a tudós ember.

(fotó: Facebook/Vargha Gyógymód)

Van az éremnek egy másik oldala is, amiről sokunknak nagyon kínos beszélni. Az, hogy a tudományból nem látszik semmi, ellenben az ilyen szerencselovagok gond nélkül végighaknizzák a magyar médiát, annak a magyar értelmiség kommunikációs eszköztelenségén túl, van egy másik, igen prózai oka.

Van rejtegetnivaló.

A magyar tudományos életnek nincs objektív mércéje, nagyon kellemes homályban van nem csak a külvilág, hanem az egyetemek világában, kutatóintézeteknél, akadémiai szinteken és a tágabb értelemben vett értelmiségi lét szintjén is az elvárások, teljesítmények, követelmények szintje.

Egy évvel ezelőtt, amikor életemben először kellett egy nemzetközi tudományos közegben megméretnem magam lévén megpályáztam egy külföldi egyetemi állást, hatalmas arculcsapásként ért, hogy magyar publikációm 80%-át egyszerűen lehúzta az észt tudományos bizottság, mondván ezek sehol nem nyilvántartott, nem jegyzett szakmai folyóiratok. Itt állok negyven éves elmúltam, néhány angol nyelvű írás mentett meg, és arra kellett rádöbbenjek, hogy egy PhD hallgató szintjén kell újrakezdenem az egyetemi lét értelmezését. Egy számomra korábban ismeretlen közegbe kerülve egy év alatt 2 könyvfejezetet, 3 külföldi és 1 magyar folyóiratcikket publikáltam. Nem a mondanivalóm lett több, vagy volt kevesebb korábban. A különbséget az adja, hogy Észtországban nincs végleges szerződés az egyetemeken. Maximum 5 évre lehet szerződni és öt év alatt meghatározott, publikációban és kutatási eredményekben valamint nemzetközi aktivitásban mért teljesjítményt kell nyújtani az előző 5 évhez képest különben nem lehet a szerződést meghosszabbítani. Amikor valaki a szerződése hosszabbítására pályázik, van a felvételi procedurának egy olyan része, amikor bárki a nyilvánosság részéről megkérdőjelezheti, hogy pont ez a jelentkező a legalkalmasabb-e az állásra és az esetleges felmerülő kérdések alapját az adja, hogy az észt kutatói névjegyzék a benne szereplők összes tudományos teljesítményével nyilvánosan elérhető az interneten.

A tudomány hazai mérésének anomáliáiról Darvas Béla blogján lehet részletekbe menő, sokszor igen kritikus véleményeket olvasni. Vannak nagyon komoly kérdések, amiket a hazai tudományos szférában el kell kezdenünk feltenni magunknak. E nélkül még nagyon sokáig Schmitt Pálok, Dr. Vargha Zoltánok és metodikáik lesznek a magyar tudomány hírvivői otthon, és kizárólag külföldön kapnak díjakat azok, akiknek a szavára Budapesten lenne a legnagyobb szükség.