Az alábbiakban egy olyan írást szeretnék megosztani, ami látszólag egy szűk szakmai kör belső ügye.  Problémáink egy része éppen abból fakad, hogy a félelem és a megalkuvás a mindennapjainkba árad be, ott mérgezi a levegőt. Teljesen mindegy ma már, hogy egy általános iskola tanári szobájában, egy rendőrörsön, önkormányzati irodában, vagy egy egyetemen dolgozunk. Ez a történet mindenhol nap mint nap lejátszódik.

Legtöbbünk a munkába menekül. Azon nem lehet fogást találni. Ha végzem a dolgom, azt csak nem vethetik a szememre.

Szervezni egy rendezvénysorozatot a fogyatékossággal élő emberek helyzetéről egy szűk szakmai csoport és az érintettek dolga. Magyarország pár évvel ezelőtt ratifikálta az ENSZ fogyatékosügyi egyezményét, ami alapjaiban alakította át a fogyatékos emberekhez való hozzáállást szerte a világon. Azzal, hogy Magyarország csatlakozott ehhez az egyezményhez egy sor nagyon fontos feladatot vállalt magára.

Hogy ezeket a feladatokat el tudjuk végezni, csak a kiindulópontot jelenti az, hogy a különböző szereplők képesek legyenek egy asztalhoz ülni. Ehhez képest ma az a légkör uralkodott el Magyarországon, hogy az élet összes területén pártpolitika megfontolások, a rendszerhez való igazodás mentén dől el, ki ülhet le egyáltalán egy asztalhoz. Kicsinyes, nevetséges játékok.

Összehasonlításképpen leírom, hogy alig egy hete Tallinnban, egész oldalas, kritikus cikket jelentettem meg Észtország legnagyobb napilapjában az észt kormány tervezett fogyatékos reformjával kapcsolatban. Az itteni reakció erre a kritikus hangvételre az volt, hogy a megjelenés másnapján felhívott telefonon a szociális miniszter és megkért, az egyetemi kollégáimmal együtt, egy vacsora fölött beszéljük át mit gondolunk a tervezett reformokról. 

Budapesten, Gombos Gábor[1] és Légmán Anna[2]  egy hazai szakmai rendezvényen élőben is előadott felszólalását teszem most közzé abban a formában, ahogyan ők ezt elküldték nekem:

 „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

(József Attila)

Amit mondani szeretnék a pszichoszociális fogyatékosságról és a pszichoszociális fogyatékossággal élő emberek helyzetéről, azt tudományos igényességgel szeretném mondani. Nem gondolom, hogy a tudományos igényesség formákból és módszerekből állna. Elsődlegesen morális és kritikai. Kritikailag nézünk a gondolatainkra, reflektálunk magunkra, hova jutottunk, hol tartunk, és  megnyitjuk gondolatainkat a másik kritikájának.  Ez morális cselekedet. Ha körbenézünk a világban, Ukrajnában, Szíriában és az országunkban elegendő téboly vesz minket körbe, hogy megértsük,  nem könnyű morálisan cselekedni. Nehéz küzdelem nekem. Amiben sokszor elbukom. A morális cselekedetnek két elemét emelném ki.  Az egyik, amit Protagorasz meghirdetett, hogy mindennek a mértéke az ember. Ha tudományosan gondolkodunk, és különösen ha  emberekről, sérülékeny helyzetbe hozott emberekről, akkor még kevésbé tekinthetünk el ettől a mértéktől. És magyarul értő emberként József Attilán keresztül azt is tudjuk, ez együttjár azzal, hogy a mindenséggel kell mérnünk magunkat.  Ez minden esetben nagy kihívás.  Ez nem moralizálás. Nem előírni akarom, hogyan cselekedjünk. Nem az a baj, ha elesünk. Hanem ha nem akarunk, tudunk felállni, vagy nincs körülöttünk, senki, aki segít felállni.

Ha a pszichoszociális fogyatékosságra gondolunk, akkor alapvető követelmény  az akadályok feltárása, az emberek társadalmi részvétele korlátozódásának bemutatása. Vajon ez a fogalom a pszichoszociális fogyatékosságról szerencsés-e? Célunk volt a fogalom bevezetésével a medikális megközelítés dominanciájának megbontása, ami azokat az embereket, akik másképp éreznek és gondolkoznak erőszakos kezeléseknek tesznek ki. Illetve a mi és az ők megkülönböztetésén való túllépés.  Hiszen a legnagyobb akadály a mi és az ők megkülönböztetéséből jön. A medikális modellben ez szinte tökéletesen megvalósul, a  beteg és a nem beteg szétválasztásával. A kettő közt az átjárás nehéz, gondoljunk csak az elmebetegnek nevezettekkel szembeni stigmára.  Szinte lehetetlen az átjárás. S ezzel arra kényszerítünk embereket, hogy hazudjanak a körülöttük lévőknek és maguknak, titkolják el másságukat. De miközben mások vagyunk, mégis ugyanolyanok.  Ez önmagában skizoid helyzet.  A pszichoszociális fogyatékosság a medikális modellen túl tud lépni, viszont a mi és az ők megkülönböztetés változatlanul megmarad. Vannak a pszichoszociális fogyatékossággal élők és vannak a többiek. Amikor belefogtunk a Norvég Civil Alap által támogatott projektünkbe, nagyon hittem abban, hogy a pszichoszociális fogyatékosság fogalma kezelni tud minden problémát. Hálás vagyok kollégáimnak és barátaimnak, hogy ráébredtem arra, a mi és az ők felosztása megmarad. A pszichoszociális fogyatékosságot már nem gondolom abszolút érvényes fogalomnak, de továbbra is jól használhatónak tűnik. Milyen társadalmi részvételi akadályok lehetnek számukra? Elsősorban nem természeti és fizikai akadályok, hanem attitűdbeliek, amik jogszabályokban is testet öltenek.  Ha valaki elmebeteg, gondnokság alá lehet helyezni. Ha valaki gondnokság alatt áll, meg lehet fosztani a választójogától, a szülői jogok gyakorlásának lehetőségétől, magán és közéleti jogaitól. Az attitűdök mindenhol hatnak, és fel lehet használni őket a közéleti akadályok teremtésére is. A legtöbb akadályt mi magunk hozzuk létre. Ha ezen elgondolkozunk, a mi és ők egy nagyon sérülékeny demarkáció, bármelyikünk lehet bármelyik oldalon, de erről nem akarunk tudomást venni. A közéleti akadályokra két példát hoznék. A combinos gyilkosság kapcsán számtalan olyan reakció volt, ami nekem félelemkeltő volt. Újra kell nyitni Lipótot! Bezárni az elmebetegeket! Napi rendszerességgel olvashatunk nem elmbetegnek diagnosztizáltak által elkövetett gyilkosságokról, ahol nincsenek ilyen reakciók. Ezek félelemmel töltöttek el engem. A félelem erős akadálya a társadalmi részvételnek.

 A másik példa a saját projektünk. A tudomány egy kritikailag reflektált gondolkodásmód. Saját projektünkre is rá kell néznünk kritikai reflexióval. Vajon mindent úgy csináltunk-e, hogy a teljes körű részvételt, az inklúziót segítsük? Szomorúan látom, nem mindig tettünk így. Nincs most a körünkben egy nagyon fontos szervezet, akikkel lehet vitatkozni, néha én is megteszem, de nem lehet figyelmen kívül hagyni őket. Nem gondolom, hogy lehet ma Magyarországon a pszichoszociális fogyatékosságról a TASZ részvétele nélkül érdemi diskurzust folytatni. Meghívtunk felelős pozícióban lévő szakpolitikusokat a kerekasztalra, és abbéli félelmünkben, hogy vihar lenne abból, hogyha őket a TASZ-szal egy kerekasztalhoz ültetnénk, a TASZ-t meg sem hívtuk. Én azt gondolom, hogy amikor a fortélyos félelem igazgat, akkor indokolatlanul és aktívan hozzájárulunk mások kirekesztéséhez. Ez ellene megy annak, amire az ENSZ egyezmény és minden demokratikus társadalom épül.  Szeretném megkérni kollégámat és nagyon jó barátomat, Annát, ossza meg velünk, ahogy ő gondolkozik és érez ugyanerről a kérdésről.  (Gombos Gábor)

Egy  történetet szeretnék röviden megosztani önökkel. Én soha nem politizáltam, mindig próbáltam távol maradni a politikától. De azt hiszem, egyre kevésbé lehet ezt megtenni a mai Magyarországon. Projektünk záró konferenciájára felelős szakmapolitikai vezetőket hívtunk el, ezért azonban nem lehetett meghívni a témával is foglalkozó jogvédő szervezetet. Zavart a dolog. Természetesen nem a szakmapolitikai vezetők jelenléte, hiszen azt én is rendkívül fontosnak tartom, hogy minél többet megtudjanak ők is a pszichoszociális fogyatékosságról. S talán ez a projekt ehhez hozzá tudott járulni. Hanem egy bizonyos szervezet miattuk való kizárása.  Gondolkoztam, mit is tehetnék. Végül arra jutottam, hogy lemondom a konferencián való részvételemet. Gábor győzött meg arról, hogy ne ezt tegyem.  Nem lenne értelme. Inkább meséljem el ezt a történetet önöknek. Ezt követően felhívtam az érintett jogvédő szervezet képviselőjét. Azt mondta, engedjem el ezt a problémát, ne foglalkozzak vele, vegyek részt a konferencián, mintha mi sem történt volna, hiszen mostanában rengeteg ilyen és ehhez hasonló dolog történik. Elszomorított a válasza. Nem tudtam megfogadni a tanácsát. Nem akarom, nem tudom befogni a fülem, eltakarni a szemem, úgy tenni, mintha nem zavarna ez az egész. Amit nap mint nap látok magam körül. S többnyire továbbmegyek én is, elengedem, nem foglalkozom vele. Talán kicsit felháborít, de másnapra már szinte el is felejtem. Hiszen könnyebb így az élet, nem okozok magamnak felesleges problémákat. Most nem tudtam megtenni ezt. S talán többé nem kellene továbbmennem, ha ilyet látok, hallok, szembejön velem.

Azt hiszem, ebben a történetben legjobban a jogvédő reakciója zavart. Talán mert magamra ismertem benne. A szolidaritása hiányzott. Nem egy üggyel. Velem. Velünk. Az emberekkel.  Volt, hogy megtapasztaltam már, magánemberként, mennyire szolidáris tud lenni. De nem most. Egy szervezet képviselőjeként mintha a nagy, nemes ügyek fontosabbá válnának számunkra, mint maga az ember. Talán ha szolidárisabbak lennénk a másikkal, az emberrel, akit hívhatunk bolondnak, őrültnek, fogyatékosnak, lehet jogvédő, kutató, egy távoli ismerős, egy ember az utcán, akkor talán jobb világban élhetnénk.  Én hiszek ebben, hiszek az emberekben. Ennek a történetnek két fontos tanulsága volt számomra. A félelem. Nem jó félni. És a szolidaritás hiánya, a közöny.

(Ezek a szövegek elhangzottak a A Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete és partnerei  által rendezett, a Norvég Civil Alap által támogatott  Semmit rólunk, nélkülünk! Hiszem vagy tudom? Csinálom! című projekt záró konferenciáján, augusztus 28-án  az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon)

Utóirat: A konferencia másnapján felhívott a jogvédő szervezet munkatársa, és elmondta, milyen rosszul érezte magát a beszélgetésünk után.  (Légmán Anna)

[1] Nemzeközileg elismert emberi jogi aktivista, a magyar kormány delegáltjaként a 2000-res évek közepén személyesen is részt vett az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményének létrehozásában

[2] szociológus, az MTA kutatója